Költőtandem

Helyszíni

Humorral teli, „hálószobatitkokat kifecsegő” és megindító pillanatokat is tartogató költészeti esten vehetett részt, aki meghallgatta Simon Adri és Zsille Gábor felolvasóestjét. A kitűnően megkomponált műsor versei szinte minden hangulatot életre keltettek az elégikustól az erotikuson át a kacagtatóig – és még swingeltünk is egyet.

 

Az egyik költő futva, a másik kerékpáron érkezett a felolvasóestre, bizonyítván, hogy a költők sem puhány alakok. Aki ismeri a Simon Adri – Zsille Gábor párost, nyilván kitalálta, ki volt a kerékpáros (lám, már én is rímekben beszélek, de mindjárt kiderül, mi hatott így rám). Gábor csak azért futott, mert a Körúton nem jött a villamos – de hogy ezek az apróságok, vagy maga a Körút is mennyire hozzátartoznak a városi lírikus mindennapjaihoz, az a felolvasott versekből is visszaköszönt. A Józsefvárosi Galéria zegzugos, retrótárgyakkal és zsúfolt könyvespolcokkal berendezett, kissé szertelen tere tökéletes helyszínként szolgált a versesthez, amelyet Adri és Gábor rendeztek közönségük örömére. És itt most nem protokollfordulatként használom az örömöt: hosszú idő óta nem láttam ilyen élénk, jó hangulatú, frappánsan szerkesztett műsort. A csak-felolvasás „veszélyes” műfaj, pláne lírában: könnyen próbára teszi az ember tűrőképességét. Simon Adriék rácáfoltak a sztereotípiára: bármely kisszínházban megállná a helyét a produkció.

Ez részben a jól kitalált koncepciónak volt köszönhető – az előadásnak íve és története volt, amely a személyes életképek és pillanatok verseivel indult: Zsille Gábor a Nem ismerni soraiban a boldogan-tudatlan kamaszkort idézte fel, amikor még „nem tudni, mit jelent az, hogy textus”, „nem ismerni az irodalmat, és felfedezni megint”, és naivan járulni a mesterek: Csoóri, Hárs Ernő, Faludy, Bella István elébe. Míg Gábor az idő határait lépte át, Adri a szférákét is a Hártyában: „A menny leple, drágám, nem baldachin.” Az ideát és az odaát, a jelen és a jövő határáról szólalt meg Gábor azon verse is, amely a Magyar Napló két éve elhunyt főszerkesztőjét, Oláh Jánost idézte meg – hiszen az est helyszínéül szolgáló galéria a Magyar Napló könyvesboltja is egyben. Néhány kollégája társaságában Gábor három nappal a halála előtt látogatta meg Oláh Jánost, ezt a szorongató pillanatot – „délután háromkor jöttünk, a kereszthalál óráján” – festi le a múlandóság torokszorító verse. Mintegy felelt rá Simon Adrié, a Tizenöt halál: „ami egyszer kitörött, nem fordul ki egyben / nem kellene tizenöt abból, ami negyven”.  Vagy ahogy az elveszettség reménytelensége lüktet hasonló ritmusban Adrinál: „vándorolni nincs hová, elveszett az ösvény”. Majd az „álmodozások kora” következett: Gábor Készülődése a kései versek majdan eljövendő idejéről szól derűsen, Adritól A gombszigeten a Nápoly melletti szupervulkán várható kitöréséről ad már-már tudományos leírást. 

„Ez volt a beetetés a komoly versekkel” – vezette át tréfásan Zsille Gábor a következő etapba a műsort, és nem titkolta: mivel ők ketten egy pár, most a közös életüket feldolgozó szövegek következnek – szigorúan nagykorúaknak! A Macskaversben a költő a macskák szokásait, életét tanulmányozza – látszólag, mert valójában egyetlen macskáét, aki hol a hűtő környékén sündörög, hol kimereszti karmait, hol lágyan dorombol… vérbeli allegória-cica. Simon Adri Tállya-song című verséhez tudni kell: szerelmük Tállyán, egy Tokaj-közeli faluban szökkent szárba. „Itt a lélekajtó halkan nyílik, / itt megbékélek most minden mással” – vallja Adri, amire Gábor csupa-játékosság verse felel, a Tállyai dal. „Tállya, Tállya, gyerekkorom képzelt tája” – de ez csak a kezdet, mert innentől kezdve minden létező rímlehetőséget kihasznál a szöveg a -tája végződésekhez, hogy az ember csak kapkodja a fejét.

De mint tudjuk, a szerelemhez kémia is kell: Simon Adri Kémiája utánozhatatlanul erős líra: merész, lüktető, színpompás képeket („ágyékomra loccsant forró méhviasz”) rendel egymás mellé szinte lélegzetvétel nélkül, keringőszerűen sodró dallammal. Zsille Rólad című verse a párja: a „Magadba fogadsz egészen” pillanatát merevíti ki. És már át is eveztünk a jókedvű évődésekhez, amelyek persze legalább annyira pajzának és frivolak, mint az esszenciális erotika. Míg Adri kijelenti, hogy „nekem olyan férfi kell, aki nem dohányzik”, „és ha lehet, alkesz se legyen”, „és ne horkoljon, jut eszembe, mert megfojtom álmában”, addig Zsille swinget komponál, és andalítóan el is énekli mint Éji dalt: hiába no, meg is mozdulnak a lábak és a csípők a széksorok között, Zsille nemcsak jól versel, de jól is énekel, főképp, hogy minden sorvég egy „swing”. De éppúgy megjelenik a szerelmes versekben a vágyakozás az elérhetetlen után, vagy a furcsa ábránd, milyen lenne, Ha kövér lennél; a titkosabbnál is titkosabb hálószobatitkok – felnőttfilm-nézés éji órán –; és a sirámok: „Nőnek lenni gyötrelem, férfitársaim”; de mindennek a koronája Gábor egysorosa: Zsille az Adriján.

A szenvedélyektől és a bujaságtól áthajóztunk lassan a közös élet megpróbáltatásaihoz is, hiszen nem minden nap telik rózsaszín ködben,  és nem minden swing – emlékeztetett Zsille Gábor. „Legyél ma hűvös, kemény velem […] Légy kietlen, vad menedék” – halljuk a női      hangot, amelyre a férfi azt mondja: „Savanyút édessel váltogatsz”, hiszen ilyen a nő, aki „nagy néha szűz, máskor meg kurva”. Innen egy pillanat csak eljutni a lélek legmélyebb bugyraiig: Zsille Gábor Ötvenhatos verse „családi engedéllyel” hangzott el, mint azt a költő előrebocsátotta. Nem a történelmi 56, hanem egy kórterem száma tolult elénk a sorokat hallgatván, s a teremben egy infúzióra kötött, erőtlen női test, ami „nyolcvan tabletta Frontin rettenetével” fekszik. A féltés és a félelem – az elenyésző test nyomán talán elillanó vágy alakjában – egyszerre szakadnak a szerető társra, míg a végzetnek kiszolgáltatott nő az angyalával találkozik, „aki csak áll, és szelíden néz rám”. Egyébként pedig „A testet illetően különösebb illúzióim nincsenek” – folytatta sokkal könnyedebb hangvételű szöveggel Zsille, hiszen ahogy öregszik az ember, nemcsak a maga romlásának tanúja, de még a körúton ringó csípők is tankhajókká változnak előtte.

Egy humorral teli játékos blokkban hágott tetőfokára az est hangulata, melyben a költők jelmezekbe bújtak, ha csak képletesen is. Különös duett kelt életre egy nemi szerepcsere segítségével: Adri Bartók Béla hangja volt, míg Zsille Gábor egy képzeletbeli nőalaké, Szabad Prédáé, aki immár szabadon készíthet átiratokat a zene óriásának műveiből. A költői játék eredetileg a Spanyolnátha folyóirat felkérésére készült, de remek kis dramolett kerekedett belőle a felolvasóesten is. A másik duett az a remeklés, amelyet a közönség az Irodalmi Jelen legutóbbi estjén is hallhatott, és a folyóirat „Képeslapok a nyári fényfalakra” című felkérésére született. A Teilhard de Chardin és Simon Adri levelezése szintén két hangra komponáltatott: Gábor Chardinnek kölcsönözte orgánumát, Adri önmagát alakította.

Az est záró szakaszában igazi csemegék kerültek elő. Megidéztettek nagy elődök – többek közt Nagy László, Radnóti és Rilke, de valós ősök is: Zsille Gábor egy néhány évvel ezelőtti 56-os tematikájú felkérésre – immár a történelmi ötvenhat kapcsán – azzal a gondolattal játszott el képzeletben, milyen lett volna az élete, hová születik, ha nagyapja nem szökik át egykor a zöldhatáron úgy, hogy gyáván itthagyja feleségét és lányát, vagyis a költő édesanyját. Míg Gábor egy talán Los Angeles-i életet vizionált, Adri sem adta alább: A drónkövetelő soraiban ócska kerékpárja helyett egész másra vágyik: „Eddig biciklivel jártam, most már inkább drónt szeretnék” – pergett a játékos, a biciklikerekek forgását idéző ritmus. S aztán mintha halk nyikorgással lelassultak volna az üresben forgó kerekek: „Elfáradt a testem, kiszáradt a szám” – szólt a Népligettó elégikus vallomása Simon Adritól. A műsor zárásához Gábor egy igazi csattanót tartogatott: az e-mailben érkező és áradó, állandó költészet napi felkérések bornírt és közhelyes mondataiból komponált egy kacagtatóan szellemes verspamfletet. És mi sem jellemzőbb e felkérésekre, mint hogy a kultúraszervezők körülményes kívánalmaik után többnyire kimentik magukat: honoráriumot fizetni nem tudnak, de hát a költészet nem is erről szól, ugyebár…

                                                                                                                             

 

Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése