Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

A lét hermészi hírvivője

Esszé, Kritika, KritX

Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel. Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség: a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten. Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen, időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel, mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel. Az ember, mikor zártságából megszabadul, háromféleképpen látja Istent: mint „van”-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket. Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kivánatos és
nemkivánatos, nincs többé semmiféle fokozat; mindent végtelenül és kivánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza
a mindenséget.

                                                                                     (Weöres Sándor: A teljesség felé)

 http://www.irodalmijelen.hu/sites/default/files/borito_1_0_0_0.jpg

A lét hermészi hírvivője

 

Plasztikus létmetaforák, a téridő festményversei, modern zsoltárok a mindenségről, egzisztencialista líra a huszonegyedik században – Böszörményi Zoltán Kényszerleszállás Shannonban című verseskötete korábbi filozofikus költeményeinek kimagasló összegzése, költői madártávlat, felülnézet, rész-egész találkoztatása, lírai út a teljesség felé.

 

A verseskötet kiindulópontja, ihletforrása valós élmény, amely az elbeszélő költeményt alanyi líraként pozicionálja. A költő korábbi műveit tekintve nem meglepő, hogy most is a személyesség tere felől közelít, hiszen korábbi, nemcsak szerelmi témájú, hanem társadalomfilozofikus, hazafias, létértelmező és istenes versei ugyancsak szubjektív élményekből merítkeznek, s tágítják az interpretációs mezőt az általános, az egyetemes felé.

Fontos megjegyezni: a Böszörményi-féle alanyi líra sosem válik öncélúvá, elkerüli a terápiás jelleget, a bensőséges naplóinformáción túl az olvasó könnyedén kapcsolódik a fajsúlyos témákhoz – a költő nem zárja őt ki, ellenkezőleg, behívja a versbe. Sajátunknak érezzük a sorokat, a költemény elemi erővel érinti meg az olvasót, a költő nemcsak a tudatra, az érzelmekre, az érzékelésre is hatni akar.

A versképek filmszerűek, plasztikusak; ehhez kiválóan igazodik Részegh Botond minimalista stílusa, élénk, harsány színkombinációja, mely folytatása korábbi Böszörményi-kötetek jól működő illusztrációinak, s az új könyvben is üdítő, érzékletes művészeti élményt nyújt. Most azonban nemcsak a kötet borítóját illusztrálja a csíkszeredai képzőművész, hanem a hosszú költemény részei közé is beépít egy-egy műalkotást, amelynek jelzésértéke van: olyan, mint az időmértékes versben a cezúra. Túl a gyönyörködtetésen jelzi, meg kell állnunk szünetet tartani, levegőt venni olvasás közben, hogy az élmény kellőképpen leülepedjen a tudatunkban, láthatóvá váljék a lényeg.

A Kényszerleszállás Shannonban ugyanis nem könnyedén emészthető szójátékhalmaz, lírai lektűr, hanem virulens, pulzáló létpoétika, tele szenvedéllyel, életigenléssel, fájdalommal és gyönyörrel. Böszörményi Zoltán a létről, és nem az életről ír verseket; a létezés magasabb szint, mint a mindennapi élet maga, erről hiteles poézist szőni csak az igazán kivételes költők tudnak. Ezek a költők a földi és az azon túli lét hermészi hírvivői, tudat alatt közvetítenek világok között, az emberi fülnek ismeretlen nyelvekből fordítanak. Az igazi vers, a hiteles poéma ugyanis ilyen, közvetít, kollektív célja van, nem nárcisztikus, nem öncélú, sosem a szerző javát, hanem az olvasóét szolgálja.

Böszörményi Zoltán lírája nehéz versanyag, a komplex költői képek, a festmény-versek a korábbi kötetekben sem ritkák, de a Kényszerleszállás Shannonban kötetben hangsúlyosabban jelen vannak, előfordulásuk sűrűbb, felidézik bennünk a Füst vagy a Halálos bűn novelláit, illetve hosszabb elbeszéléseit is.

A Füst novelláskötetben olvasható Tűzből született című novella alábbi soraival tudnánk ezt leginkább érzékeltetni: „A lángok villanásai felszabdalták az éj testét. Látta a csillagok fénycsipkéit tovatűnni. Fájdalom barázdálta arcára fény szökött. Bűvölő játék kerekedett a máglya felett. Táncot járt a félelem.” Ha ezeket a sorokat párhuzamba állítjuk a friss verseskötet alábbi szemelvényével, világossá válik, hogy olyan motívumrendszer sejlik fel az életműből, amely csakis ennek a költői-elbeszélői világnak sajátsága. Átjárás, ki- és visszakacsintás van a különböző verses és prózai művek között. Lássuk tehát a kiragadott részt:

Tűzeső pelyhei hullnak, a fény mámora bekerít,
szeráfok, kerubok árnyai sietnek a lélek folyosóin.
Sekély sivárság a meztelen égen, kallódó felhő virít,
mint aki sehová sem siet, nincs családja, férje, felesége.
Nehézkesen készülődik, lomhán útra kel az alkonyat.

Böszörményi versei és novellái között nemcsak a motívumrendszer (élet-halál, létező, szubjektum, szabadság, igazság, szerelem, testiség, bűn-bűnhődés, Isten) miatt fedezhető fel átjárás, hanem a fentebb is idézett intenzív, erős, már-már látomásos képek miatt is. A dallamos formaversek, a szabad áramlású sorok könnyen megragadnak emlékezetünkben. Mérnöki precizitással felépített szerkezet, ahol minden szónak, névelőnek helye és súlya van, nincsenek hézagok, mellőzi a túlbeszéltséget, a költemények nem válnak erőltetetté, izzadságszagúvá.

Érdemes kiemelni az elemi erővel ható, első olvasásra talán kissé szokatlan jelzőket, szókapcsolatokat, metaforákat, megszemélyesítéseket: langyos feszültség a meztelen égen; hírmagazint lapoz a türelem; véraláfutásos éj; alabástrom kikelet; a végzet illanó illata; a pillanat ajkán,/egyensúlyát vesztve groteszk mosoly dereng; sárgába oldódó messzeség; álarcos mindenség; vergődő halak az idő nyúlékony, apró szemű hálójában; üstdobok vad ütemére zeng fel szívemben a kétség; virágzó bú; a feszültség lassan szitáló köde; szellemvilága van az ingujjban járó nappaloknak; üvegszemével rámtekint a közöny; körülöttem önfeledt táncot lejt a lábatlan idő; a félelem síkos felületén csúszunk lefelé; a köd, melyből  lettünk, feladatokat fogalmaz; a test remeg, iszonyt álmodik  a félelem; a semmiből virágot bont a tehetetlen tér; csak az óceán lakkozott tükre villan fel a repülő testére; zsugorodik a végtelen; fémesen cseng a csend, balzsam, ajzószer a káprázat; a türelem gondos keze simítja ki a félelem ráncait; selyem-felhővitorlák; a félelem korallzátonyai; hattyúk kúsznak az ég szelíd vizén; a csend vergődő gondolataimra veti ki súlytalan hálóját; kacsalábon forgó vár a tér közepén; öröm kacag fel a smaragdpázsiton; pörögnek a véletlen motollái; a pillanat lila-zöld hátizsákja; a sors ezüstkerekei.

Az olvasó elméje szivacsként szívja fel ezeket a képeket, beégnek a tudatába, nehezen szabadul tőlük, továbbgondolja őket, új sorokat kreál ezek mentén.

Az a vers, amely képes önmaga jelentésén túlmutatni, az olvasóban elindítani valamit, nem hiábavalóan született meg. A kortárs költészet burjánzó, zöld ligeteiben megannyi egzotikus növény a csodálat tárgyát képezi, mégsem emlékszünk egy időn túl sem formájára, sem illatára, elmosódik. A mindenkori olvasó nem a jól felépített metaforacsokorra, tudatosan átgondolt, időmértékes sorokra, sziporkázó szójátékokra, naturalista, lecsupaszított nyelvi elemekre vágyik, hanem olyan költészetre, amely túlmutat a mesterségbeli tudáson, amelyben a nyelv ízes-zamatos, varázslatos tud lenni, nem részletekre, hanem az egészre, a teljességre vágyik, hogy madártávlatból mutassák be neki a világot.

Ahogy Weöres Sándor a Teljesség felé című művében – amelyet barátjának, Hamvas Bélának ajánlott – megszabadítja az érzéki ragyogástól a létezőt, úgy kell a költészetet is megszabadítani mindenféle cikornyától, öncélú dísztől. Mert ha nem, versünk az irodalmi liget egyik gyönyörű rózsája lesz ugyan, de ha elhervad, nem emlékezünk az illatára, sem bársonyos, téglapiros szirmaira, a tüskére, amely felszakította a bőrünket, az okozott fájdalomra, és a virág szépségére sem.

Böszörményi Zoltán versei, különösképp új kötete képes kimagaslani ebből az irodalmi ligetből, s olyan virággá nőni, amelynek illatát, minden fájdalmát és szépségét nemcsak hónapok, de évek múltával is felidézhetjük. Amint vannak szerelmek, amelyek idővel elhomályosulnak, úgy vannak versek is, amelyekre legfeljebb úgy emlékezünk, hogy jó vagy rossz érzés volt olvasni, a tartalma, a ritmus elillan, elfelejtjük, átveszi helyét más olvasmányélmény.

A költő a Kényszerleszállás Shannonban című kötetében akarva-akaratlan visszanyúl korábbi motívumaihoz és témáihoz, itt is gyakran előfordul a madár (sirály, veréb), a szabadság, az igazságosság, a téridő, a szerelem, az ontológia, a szubjektum, az élet-halál kérdése és a vallásfilozófia. Majorana kitekint című versében így fogalmaz: guggolok itt a semmi eresze alatt / ebben az egyre táguló térben / melyet egy időnek nevezett erő / tart kezében / s azon szórakozik  / mennyire elveszett vagyok / ha kitekintek a világűrbe / s helyemet keresem benne / azt az egyre halványuló pontot / melynek nincs tömegvonzása / gravitációs hatása / és elszomorít azzal / hogy minden előrejelzés nélkül / egyszer csak végérvényesen / eltűnik a szemem elől.Az De omni re scibiliben pedig ezt írja: „Minél kitartóbban nézzük a semmit, / annál inkább megvilágosodik / létünk értelme.”

Ebben az összefüggésben érdemes megemlítenünk a korábbi vallásfilozófiai témájú versek közül a Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan című költemény néhány sorát: Szöveget másol íróasztalomra a napfény. / Naponta, tudatosan, / hátha egyszer végképp megfejtem szavait. / Halandónak Isten nem írt soha ily meghatóan.

Az új kötetben pedig:

Maradj velem, lengjük be együtt e néma kapkodást.
Forgassuk ketten az esendő szerencse kerekét.
Isten vigyázza, mi beteljesülni készül, s átlát
aggódó sejtelmeinken, mint aki a végre kész.
Nem söpri fel az árnyakat a rebellis napsugár.
Sorsunk ágya előre megvetett.
 
Vagy:
 
Az anyag laboratóriumában
a trilliószor trillió változást
az időtér röntgenképe rögzíti.

A semmi és a végesség, illetve a téridő viszonyával kapcsolatban több más mellett kiemelhető: „a semmiből virágot bont a tehetetlen tér”.

A költő már a bevezető ír-kelta áldás mottójának (Fújjon mindig hátad mögül a szél, / Melegen süsse arcodat a Nap, / Az eső puhán essen földjeidre, / S míg újra találkozunk, / Hordozzon tenyerén az Isten!) lábjegyzetében jelzi, egy kényszerleszállást kellett átélnie: a Londonból Barbadosra tartó repülőgépe az írországi Shannonban landolt. A helyiek szerint az utasokat az ország védőszentje, Szent Patrick mentette meg, Isten tenyerére helyezve a meghibásodott repülőgépen utazókat.

A halálközeli élményt – amikor pillanatok alatt lepereg előttünk az életünk, összegzünk, értékelünk, miközben az idő egyre zsugorodik, félelempárnás lesz az ég – nehéz úgy megjeleníteni, hogy ne váljon patetikussá, érzelgőssé. De itt ez nem történik meg. Az elbeszélő költemény, amely értelmezhető modern imaként, huszonegyedik századi zsoltárként is, vallásfilozófiai tételeket bont ki úgy, hogy közben személyes emlékekben (pl. gyerekkor, sérvműtét) vagy éppen szerelmi témákban merül el. Böszörményinél ez nem új keletű, mondhatni költészetének egyik védjegye. Az irgalom ellipszise és A lábatlan idő verseiben, illetve a még korábbi Majorana-versekben is megfigyelhető a metafizikus-gondolati vonal keveredése a léttani, a megismeréstani elemekkel, s ahogy korábban, ebben a kötetben is  találkozunk intertextusokkal, filozófusok, költőelődök gondolataival.

De míg azelőtt a karteziánus, spinozai, kanti, heideggeri, sartre-i filozófia volt hangsúlyos, új verseskötetében a szerző az egzisztencializmus egyik előfutárához, Pascalhoz nyúl vissza. Gondolatok című főművéből többször is beemel sorokat a szövegtestbe, továbbgondolja, a mai időtérbe és aktualitásba helyezi.

A téridő-dinamika, a létezés, a létező, az Isten és a szabadság, az egzisztencializmus irányzatának főbb vonulatai itt jóval tömörebben, intenzívebben, sűrítettebb formában kapnak helyet, már-már villanásszerű képek sora váltogatja egymást. Az új költeményben filozófiai utalások mellett szerepet kapott Hamvas Béla Patmosza is. Hamvas ugyancsak „visszajáró vendég” Böszörményi lírájában, korábbi kötetének Mágikus recept című, jelentős költeményében már feltűnik, s ott a költő a Scientia Sacra és a Karnevál művekre utal.

Hermész Triszmegisztosz[1] őskori, latin nyelven fennmaradt tizenhárom tételéből tizenegy beépül az elbeszélő költemény korpuszába, irányvonalat ad a versszövegnek, azt sugallja, mindannyian az egész felé tartunk, és minden körforgásban van. Esszénk elején nem véletlenül idéztük Weöres Sándor A teljesség felé című művét, hiszen az az üdítő metafizikus poézis, amelyet Böszörményi Zoltán már az első versei óta művel, sajátságos jellemzője költészetének, újabb művében pedig ez teljesedik ki igazán.

AKényszerleszállás Shannonban felülnézetből, madártávlatból, nagytotálból láttatja a téridő kérdését, az élő megválik emberi szenvedélyeitől, félelmeitől, kételyeitől, és kitapinthatóvá válik:

Mennyire más minden ott, hol kétség nem gyötör,
s az érzékek bűvköre, a tapintás szaggató szüksége
incselkedik velem. Nem leszek foglya senkinek,
csak a semminek, s ha valaki, hát ő gondol majd reám.

„Minél közelebb érzem a nemlétet, / annál távolabb sodródom a reménytelenségtől” válaszol a szerző a költemény nyitósorára: "A remény minden borúlátás és bizonytalanság lényege.”

De az alábbi sor is a teljességre, a dolgok egészben látására utal:

„Várom, hogy a dermedt pillanat újra visszakapcsoljon/az egész körforgásába, a hamvas csalhatatlanságba.”

Az olvasó folyamatosan az idő relatív jellegével szembesül, mintha egy időűrhajóban utaznánk, ahol bármikor átválthatunk a múlt galaxissávjából a jövőébe, majd a jelenébe. Minden viszonylagos és viszonyítási pont kérdése. A költemény pergő dallama, a feszes, egymáshoz simuló képek és oximoronok, a közbeékelt hexameter és a rímes-ritmusos rövidebb versrészek, illetve az ismétlődő dőlt betűvel szedett szakasz is ezt érzékelteti. A kényszerleszállás ideje sűrű, akár egy időzített bomba, ami bármikor felrobbanhat; feszültséggel telített a levegő, a költemény ideje is az, a látható láthatatlant, a villanást, a pillanat lila-zöld hátizsákját próbálja az olvasó elé tárni a költő, ezt igyekszik megfoghatóvá varázsolni.

A gondolati, elvont vonal mellett erős érzelmi felfokozottság húzódik meg, a rebellis, költői pulzálás mellett pedig jelen van egy epikus fonál is. Mint egy jó akciófilmben, az olvasó tűkön ülve várja, mi történik, túlélik-e a repülést a gép utasai és a főhős. Piros lámpafény a feszültség, villog. A szöveg olvasása alatt végig a bőrünkön érezzük langyos ajkát a meztelen égnek, a felszisszenő várakozást, látjuk az angyalokat, ahogy angyalszemeikkel figyelnek bennünket.

A visszatérő versszak mellett feszültségfokozó, illetve tematizáló szerepe van a váltakozó leitmotívumként ismétlődő soroknak is: a félelem síkos felületén csúszunk lefelé; a gondolat síkos felületén csúszom lefelé; a dolgok síkos felületén csúszunk lefelé; az emlékezet síkos felületén csúszom lefelé; az emlék síkos felületén csúszom lefelé; a történetek síkos felületén csúszom lefelé; a bizonytalanság síkos felületén csúszom lefelé; az aggodalom síkos felületén csúszom lefelé.

Az sem véletlen, hogy a szerző a többes és egyes számot váltakoztatja, ezzel is jelezvén: a költemény ki akar lépni a személyesség, az én teréből, kollektív, mindenki számára elérhető versgondolattá formálja a mondanivalót.

A cezúraként jelenlévő sorok témablokkokat vázolnak fel. A félelem többször is visszatér, ha a bizonytalanságot és az aggodalmat szinonimaként értelmezzük, akkor a félelem jelentős túlsúlyban van a gondolattal, a vissza-visszatérő emlékekkel vagy a dolgokkal szemben.

A költemény első felében az emberi élet törékenysége, sebezhetősége kerül előtérbe, a siker és sikertelenség, a személyes perspektívák felsejlése, majd egy megható szerelmes gyöngyszem is beékelődik a szöveg húsába. Böszörményi a magánvalót, a személyességet és az elvontabb témákat jó érzékkel helyezi egymás mellé, míg egyik pillanatban a semmi, a végzet, másik pillanatban a szenvedélyes, egzaltált szerelem mutatja meg az arcát. Akár a gondolatok villanásai, fénysebességgel változnak az idő- és témasíkok; először az alabástrom kikelet dermeszt meg bennünket, majd azon kapjuk magunkat, hogy a véraláfutásos éjben sétálunk, pörög a véletlen motollája, a sors, a múlt, a jelen, a jövendő, miközben haladunk az Isten, az Egyetlen felé.

Kiemelkedő sorokban fogalmazza meg a költő, mintegy hitvallását tárva elénk, az eszmei és az ösztön kettéválasztását: „ha a szerelem a lábunk közé néz, nem tud elvonatkoztatni a szükségtől, a muszáj bajnoka, a félreértés eszköze lesz”. Pascalt idézve pedig: „nincsen a földön igazi és tartós boldogság”.

A Kényszerleszállás Shannonban magyarságunk és kontinensünk történelméből is felvillant fontos momentumokat, a Dózsa György-féle parasztlázadást, a mohácsi vészt, majd hirtelen váltással a jelenkori Európában találjunk magunkat, ahol az egykor harcos nép felforgatta a földrészt, és most alamizsnáért esedezik.

Böszörményi korábbi verseiben is megjelenik a közéleti költészet, a haza-szülőföld, a magyarságtudat, Arad és Budapest. Talán legemblematikusabbak e tekintetben a Katedrális az örök télnek, Márai köszöntése, Karodba borult ég, Magyar ballada, Aradi anziksz, a Válságvers, az Arad csillagvárában Damjanich hallgat, És mindenütt a pénz és A vers nem lett osztályharcos. A költő sosem szenvelgő, hatásvadász, e versekkel inkább szomorú helyzetjelentést ad a valóságról. Hiszen ki írhatná le hitelesebben az alábbi gondolatot: „miféle magyar lennék, ha más nemezeteket semmibe vennék, / nációk galaxisának középpontjában csak magunkat látnám”, ha nem az erdélyi magyar költő, aki akarva-akaratlan egy másik nép irodalmával, kultúrájával él együtt? A magyarságot viszont minden áron meg kell őrizni, még akkor is, ha óceánokat, tengereket szel át az ember. A kitárulkozó világ szinesztéziája azt sugallja neki: minél alázatosabb, minél inkább kikergeti szívéből a gőgöt, annál nagyobb magyar lehet.

A vallásfilozófiai gondolatfutamok izgalmas része, amikor Pascallal, aki szintén örök kétkedő volt folytat dialógust: Reszkessen az égtől az emberi faj, mert istenek őrzik örök kezeikben a Lét jogarát, s élnek vele kedvre? – írja Pascal a Gondolatokban. A költő válaszában az igazságos rend mellett emeli fel szavát. Csak akkor élvezheti az ember a száguldást a végtelen dűnéi közt, ha a szabadság a szabad akarat feltétele.

A gondolatok olyan gyors snittekkel váltják egymást, hogy alig mélyültünk el a lét és az istenkérdés problematikájában, máris a simándi gyerekkor tűnik fel előttünk; frissen sült kenyér illata száll, a padláson tárolt újságok és klasszikus könyvek, Szuzi, a tehén, a gyermek álmodozó tekintete, a szőlőlugas hűvöse tekint vissza ránk. Ez a letűnt világ, annyira idilli hogy szívesen visszamennénk az időben. A gyermekkor, a múlt nosztalgikus képeire a költő Hamvas Kiengesztelődés című esszéjének zárómondatát idézi: „Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér”.

A költeményben a dolgok összeérnek, a múlt a jelennel találkozik, a lábatlan idő tótágast áll, s a vak tér játszik velünk. A hamvasi eszme, ha nem is az intertextus szintjén, de utalásként több Böszörményi-versben helyet kap. A költő mentorának, szellemi Vergiliusának tekinti őt, át- és átfogalmazza a megfogalmazhatatlant, az eredőt, az ősi morált.

A Hamvas-esszékben gyakran előforduló korrupció, mint a társadalom legősibb betegsége Böszörményi Zoltán költeményeiben is visszatérő téma, újabb versében, a Soha véget nem érő szeretkezésben húsbavágó iróniával verseli meg (https://www.irodalmijelen.hu/2017-jan-24-1036/soha-veget-nem-ero-szeretkezes-boszormenyi-zoltan-verse).

A Kényszerleszállás Shannonban pedig tovább feszegeti a kérdést:

A korrupció vírusa halálosan megfertőzött,
a jólét elvette az eszünket,
hazárdjátékot űzünk sérülékeny világunkkal,
olvadnak a jéghegyek,
üszkösül a lélek,
sűrű sötétbe veti magát a képzelet.

Merőben váratlan fordulat, amikor Böszörményi régi „barátjával”, eszmetársával (És mindenütt a pénz című versében is megjelenik), Ady Endrével vitázik a magyarságról, a forradalmi lelkületről, a politikailag, stratégiailag elhibázott Tanácsköztársaságról, hiszen ez is az ország, a Nagy-Magyarország elvesztéséhez vezetett. Polémiát folytat a Hadak útja szimbolikájáról, mely nem volt más Adynál – Böszörményi szerint –, mint ihletett póz, kognitív tűzben hevült lelkesedés, még akkor is, ha a társadalmi racionalitás és valóság s az oroszországi forradalmi események ezt sugallták. Az Ady-oldal továbbá Lédáról, Illés szekeréről, a párizsi őszre utaló villanásról közvetít egy monte-carlói rulettasztal mellett. Böszörményi Ady-értelmezése nyilván vitatható, ezt ő sem tagadja: Erről beszélgettünk Ady Bandival a monte-carlói / rulettasztal mellett. Kérdésemre elhalványult szája széle. / Azt hittem, agyonvág, lemészárol, lelő.”

Ugyanakkor a költő mintha egy történelem előtti időbe kalauzolná az olvasót, akinek a figyelme nem lankad, egy pillanatra sem bóbiskol el versolvasás közben:

Tűzeső pelyhei hullnak, a fény mámora bekerít,
szeráfok, kerubok árnyai sietnek a lélek folyosóin.
Sekély sivárság a meztelen égen, kallódó felhő virít,
mint aki sehová sem siet, nincs családja, férje, felesége,
Nehézkesen készülődik, lomhán útra kel az alkonyat.
Ha keletre tekintek, kibontott pergamentekercsek útjai,
a jövőbe burkolózó reggelek mimézisei.
Szellemvilága van az ingujjban járó nappaloknak,
az érzésvilágnak belátható mezősége, verőfényes tere,
a sokszor látott tájat másként járja be az érzelem,
s játszi fölénnyel, mint most az ablaknál leselkedő ég,
mindenféle jóízű reménnyel hiteget.
Nincs az a pont, ahol e géppel kiköthetünk.

Ha párversét kellene megkeresnünk az idézett soroknak, akkor a költemény végén olvasható örömódaszerű rész állítható mellé egyfajta válasz-versrészletként:

Láncos csörlők, öblös daráló zaja.
Ez az ereszkedő futóművek lármája lehet,
minden sejtemmel azt lesem,
mikor pattannak helyükre a zárak.
Nem kell sokat várnom, hallom a kattanást.
Fuvolahang, fülemülék éneke, illatozó virágok
színekben játszó ruhája lebeg, karmazsin lánggal ég
a tündöklő ágú fák felett a kikelet,
aranybogáncs, ezüst magyal ágain rubinszemek,
pufók felhők, hattyúk kúsznak az ég szelíd vizén,
kacsalábon forgó vár a tér közepén,
gyémántok csillognak falain, illanó kerozincseppek,
hegedűk szaggatott sírása a gyöngyház-szökőkutak felől,
bódító derű, öröm kacag fel a smaragdpázsiton,
a nagybőgők öblös hanghulláma eláraszt,
trombiták, szaxofonok, brácsák, dobok kórusa csendül,
együtt már a zenekar, s a hirtelen beállt csendben
túlvilági hangon egy hárfa mélabús hangja
édesíti meg a levegőt.
A lágy zene taktusaira lüktet fel szívem.

A Böszörményi-költemény célja, hogy katarzist szerezzen, emelkedett lélekállapotba juttassa az olvasót, az iszonyatból, a félelemből, a haláltusából, a bizonytalanságból elvezesse a biztos pontig, s megtudja, hogy a köd, a semmi, amelyből mindnyájan vétettünk, feladatokat fogalmaz, a sors ágya ki-ki számára megvetett, s a változást az időtér őrzi, az anyag laboratóriumába mi, halandók aligha tekinthetünk be. Kiszámíthatatlan erők mozgatnak, néha az ég résnyire nyílik, látjuk, amint Isten tenyerén lebegünk mindahányan. Mert minden dolog az egyből származik.  Onnan fentről minden egészen másnak tűnik, s mi halandók azt gondoljuk, ami a magasba emelkedik, a gravitáció törvénye szerint földre hull – de vajon így van-e, vagy csak földi valóságunk illúziója minden? Madártávlatból a föld zajos csatatérre hasonlít.

Ha körülnézünk, talán még madártávlat sem kell hozzá, hogy rádöbbenjük, ember embernek farkasa, meddő gondolatok, empátianélküliség, önös érdek, egók és maszkok tánca, indulatok, eszmék görcsös viaskodása a társadalmi összkép – csatatér a javából.

Mennyi bűn és megbocsátás kell ahhoz,
hogy kétszázötven lélek üdvözüljön?

Az olvasó halkan hozzáteszi, és vajon mennyi, hogy több milliárd…

A Kényszerleszállás Shannonban műfaját tekintve is újszerű, hiszen elbeszélő költeményt manapság már kevésbé írnak. Böszörményi Zoltán olyan gondolati-filozófiai, kulturális és irodalomtörténeti szövegmezőket tár elénk, amelyek jelenkori költészetünkben szintén fehér hollónak számítanak. Aki eddig nem olvasott Böszörményi-lírát, annak azért is ajánlanám a Kényszerleszállás Shannonbant, mert remek ízelítő a költő gazdag téma- és formavilágából, mintegy sűrített kivonata az eddigi életműnek, ugyanakkor túl is mutat rajta.

 

Varga Melinda

Böszörményi Zoltán: Kényszerleszállás Shannonban. Kalligram–IJK, 2017

 




[1]Hermész Triszmegisztosz (Háromszor magasztos vagy Háromszor nagy Hermész) minden bizonnyal mitikus alak, feltehetőleg Hermész és az egyiptomi Thot isten (az írás feltalálója) hellenisztikus összevonásából jött létre. Az ókori hagyomány szerint számos alkimista és hermetikus szöveg szerzője, állítólag az ő múmiájának kezében találták meg egykor a híres Tabula smaragdinát (Smaragdtábla), amely az alkímia egyik alapszövegének számít. Valószínűleg egyiptomi származású ember volt, a Hermész Triszmegisztosz pedig nem név, hanem egy ún. beavatási fokozat. Thot a leviták magas kasztja, mint az iráni Zarathustra vagy az indiai risi; mai szóhasználattal mesterek kasztja. Az egyházatyák is igen tisztelték.

 

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése