Ma negyven éve annak a napnak, amikor a bécsi Swechat repülőtéren felültem a Torontóba tartó Canadian Pacific narancssárga repülőgépére. Egy új, leendő haza, egy új megpróbáltatás, sorsomnak újabb kihívása felé.
Két regényemben örökítettem meg azokat a pillanatokat. Az egyik  Regál, a másik Az éj puha teste címmel jelent meg. Nem tudatosult bennem, hogy a magyar költészet napján történt velem mindez.
Mint ma, a világ ugyanolyan képlékeny és lelketlen volt. De élt bennem egy hajtó és akaraterő, amely annyi viszontagságon és megpróbáltatáson túl az akkor még létező amerikai álom felé röpített. A végkifejletet még nem sikerült megírnom. Még dolgozom ezen. Most ízelítőt nyújtok abból az időből. A regények remélem, még megvásárolhatók. 
Böszörményi Zoltán

kivirágzik az ember életfája,
ha vele van a szeretet

Arcot a versnek című rovatunkban Petőfi Sándornak írt el nem küldött levelét olvassa fel Böszörményi Zoltán. 

Böszörményi Zoltán frissen megjelent verseskötete, a Fellázadt szavak egy több évtizedes költői életműről nyújt átfogó képet. Márton László, a versek válogatója és Laik Eszter szerkesztő nagyfokú igényességgel és gondossággal Ady köteteinek mintájára rendezték ciklusokba a műveket. Az Ady-rokonság több szempontból is érvényes, mind Böszörményi Zoltán életútját, mind költői témáit tekintve. Mindketten erdélyi gyökerekkel rendelkeznek, akik, bár később világpolgárokká váltak, soha nem voltak képesek elszakadni a magyar hazától, nyelvtől, kultúrától.

Kedves Olvasó! Szokott néha arra gondolni, hogyha holnap meghalna, akkor mit hagyna maga mögött? Létezik egy emberfajta, aki szinte naponta farkasszemet néz ezzel a kérdéssel: a költő.

Böszörményi Zoltán Fellázadt szavak című kötetének is a szembenézés fent említett gesztusa a legerőteljesebb mozgatórugója. Ennek egyik bizonyítéka, hogy a szerző Ettore Majorana álarca mögül szól. Persze ezek nem szerepversek, sokkal inkább az alterego-teremtés sajátos kísérletei.

Halkan mondom, te vígan fogadod,
szerelemmel szeretni, hát itt vagyok,
szerelemhegyek pőre válladon,
hegyeid terhét önként felvállalom.

„Ahol a megkülönböztethetetlen megcsillan a fényben, / ott a fény cérnavékony szélei az ellenálló térben.” – Michael Foldes verse Böszörményi Zoltán fordításában.

Tóth Máriának a bukaresti Kriterion Kiadónál 1979-ben megjelent, A futár halála című regénye negyvennégy év után új szerkesztésben látott napvilágot, ezúttal Budapesten. Két évvel ezelőtt, amikor aradi otthonában meglátogattam az írót, nem sejtettem, hogy életre szóló élményben lesz részem. A dedikált regényt magammal vittem Barbadosra, és együltömben elolvastam. Napok múlva visszalopakodtam a történet színhelyeire, a történelem emberi tragédiákkal zsúfolt folyosóira, a szereplők sorsát görgető idő ösvényeire, és nem tudtam a hangulatuktól megszabadulni.

Virít a felhők között a foltnyi vér,
ívlámpák szórnak hajadra lomha fényt.
A körönd is a fénykép része, apró
máglyák ülik körbe.

Hát méges van Isten, nyugtázta a pap,
s úgy tűnt az őszi melegben,
Pókahalma régi helyén
az ősi nyíres fái is látszottak.

Az elmúlt év kimagasló alkotóinak adományoz díjat minden évben az Irodalmi Jelen. A díjátadóval egybekötött irodalmi estet idén szeptember 15-én délután tartották Aradon, a Jelen Házban.

Bódult őszi fényekben úszott a belváros, amikor Böszörményi Zoltán Regál című kötetbemutatójának helyszínére, a Magyarság Háza felé haladtam a kettes villamossal, a Duna mentén. A Parlament elé érve mindig meghatódom. Egy budapesti lakosnak valószínűleg nem tűnik fel, beépül a tájba, az élet természetes része naponta elmenni előtte, ezzel szemben engem mindig valami transzcendens erő, nosztalgikus hangulat kerít hatalmába ilyenkor.

Sem eszmék, sem irányzatok, sem csoportok, sem iskolák – csak hangocskák, darabkák, törmelékek. Ha röviden kéne bemutatnom a kortárs költészetet úgy általában, ilyen megengedő mélabúval tenném. De nicsak, kifelejtettem valamit, ami oldhatja a bút: a karaktert. A költői figurát. A versszerző embert, a tollforgató halandót, akit a leírt szó örökkévalóságának hübrisze kísért.