Jöjjön a ciráda

Helyszíni

Nádasdy Ádám 70. születésnapjára jelent meg Nyírj a hajamba című verseskötete. A közelmúltban megnyílt Magvető Caféban a költővel Nyáry Krisztián beszélgetett – nemcsak költészetről.

  

A költő hetvenedik születésnapjára megjelent verseskönyve valójában az alatt a hét év alatt készült, míg az Isteni színjátékot fordította. Ilyen kiérlelt kötet talán egyszer az életben adódik – vetette fel Nyáry Krisztián, a Magvető Kiadó igazgatója. Nádasdy – mint minden válaszában az est során – inkább kisebbítette a „nagyszabásúnak” ható dolgok jelentőségét, a Dante-fordítás másfél éve elkészült, mondta, a többi már a kiadói utómunkálat volt, és nagyobb szüneteket is tartott közben. Haladni kellett a Shakespeare-fordításokkal is, hiszen – nem titkolta – ez a legfontosabb megélhetési forrása.

Ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy ez egy 70. születésnapi kötet, folytatta Nyáry Krisztián, akár egy harmincéves költő műveiként is olvashatnánk a verseket. „Nem akarok az öregséggel foglalkozni – mondta Nádasdy Ádám –, a halállal annál inkább.” Olykor elcsodálkozik, mesélte, amikor egy-egy kirakatban felismeri, hogy az az öregember, aki szembejön, ő maga. Az emlékezésnek azonban központi szerepe van a kötetben, hívta fel a figyelmet Nyáry, és mindjárt meg is kérte a szerzőt, hogy olvassa fel Az emlékek című verset. Ennek a kapcsán repített vissza aztán a költő a gyerekkorába. „Mindig nosztalgikus alkat voltam – mesélte –, hiszen konzervatív-keresztény családban nőttem fel, németül beszéltünk.” Minden az ostrom előtti időszakhoz képest létezett. Nádasdy elmesélte ennek egy már-már költőien emblematikus példáját: a házukban a háború előtti szokás szerint az emeletek számozása a liftben a „földszint, magasföldszint, félemelet, első, második, harmadik” rendszert követte. A Rákosi-korszakban azután valamiféle „szocialista igazságvágytól” hajtva átszámozták elsőtől ötödikig a szinteket, ami logikus is volt. De a nagymamája mindvégig ragaszkodott a régi számozáshoz, mely szerint ők a harmadikon laktak. Nádasdy pedig, immár a jelenben, az újlipótvárosi, nyolcvanéves bérházhoz ragaszkodik, mesélte közönségének. 

A már említett haláltémával kapcsolatban eltöprengett: olyan ez, mint amikor egy nőnek, akit úgyis meg fognak erőszakolni, azt mondja az ember, hagyja magát, mert akkor kevésbé fog fájni – írta le érzékletesen a nehezen megfogalmazható viszonyt Nádasdy. Nála sokkal fiatalabb társa gyakran hangot ad félelmének, mi lesz vele, ha Ádám már nem lesz – „de ez már nem az én dolgom, könyörgöm, oldja meg magának”, mondta derültséget keltve a költő. A magány is gyakran felbukkan a versekben – „félelmetes vagy biztonságot adó a számodra?” – kérdezte Nyáry beszélgetőtársát. Nádasdy erre is anekdotikusan válaszolt, mégpedig a régi zsidó viccel, amikor Kohn váratlanul leszáll a vonatról egy állomáson, hogy vizet igyon, majd amikor visszaszáll, hosszan ecsetelni kezdi Grünnek, milyen iszonyatosan szomjas volt, majd belepusztult, kiszáradt a torka, rosszul lett, és így tovább. Nádasdy elmesélte, volt régebben egy élettársa, aki öngyilkos lett, és rettenetes lyukat ütött az életébe. „Most Márk léte, hogy mellettem van, az általa teremtett biztonság teszi lehetővé, hogy elmondjam, milyen szomjas voltam” – adta meg Nádasdy a verssel felérő választ.

Szóba került az esten az egymást kiegészítő, sokféle alkotói tevékenység is, a nyelvészettől a költészeten át a fordításig. „Lehettem volna tudós – magyarázta Nádasdy –, de türelmetlen vagyok és rendetlen.” A műfordítás olyan, mint a trolibusz: csak arra mehet az ember, amerre az „áramszedő” engedi, s egy efféle kényszerítő vezeték jót tesz neki a munkánál. De a látszólag szabad alkotásnál is mindig kell az ösztöke: az ÉS-ben közölt tárcasorozatban Grecsó Krisztián „állt mögötte kalapáccsal”, a verseskötet születésénél a két látszólag szelíd magvetős szerkesztő, Dávid Anna és Turi Tímea „hajtották”. A kötöttség–szabadság kettősége hozta magával a rímes verselés kérdését: bár van néhány ilyen darab a kötetben, azért a többségük szabadvers. „Babits után nincs kedvem rímeset írni – mondta Nádasdy –, ő is nagy árat fizetett érte. Túl költői lett, mint egy léggömb, amelynek elvágják a zsinórját, és felszáll a magasba.” Persze azért néha mintha vezetné a kezét valaki, vallotta meg Nádasdy, olyankor kifolyik egy-egy rím, az olyan, mint a fordítás.

Mintha ebben a kötetben egyensúlyba került volna a vágy és a szemérem megfogalmazása, holott korábban az első dominálta a verseket – vetette fel Nyáry. Nádasdy azzal a tréfával ütötte el a választ: egy házas embernek nem illik kiteregetni a szerelmi életét. Nyáry azonban nem hagyta annyiban: szerinte a legbelsőbb dolog épp a szeméremről írni. Ennek alátámasztására fel is olvasott két idézetet, az egyiket a Géher István emlékére született Majd csak  nagyon sokára című versből: „A szemérem, az mint a katapult, / kilő magasra, a jelen fölé, / nehogy meglátsszanak a részletek. / Ott aztán megmutatja mindenét.” De itt hangzott el a költőtől a címadó vers is, a Nyírj a hajamba, s annak emlékezetes sorai: „…nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél, / átlósan széles sávot, hogy ne tudjak / feltűnés nélkül újra elvegyülni. 

A kötet talán egyik legszebb (ha nem elavult még ezt a jelzőt használni) verse azonban A hazafiúi hűségről, amelyről nyugodtan kijelenthető, hogy egy nagyon fontos hazafias vers, hangsúlyozta Nyáry. A bő évtizede fellobbant „hazafias költészeti” hullámot Nádasdy inkább csak múló jelenségnek látja – az ilyen típusú lírának szerinte akkor van értelme, ha nincs szabadság, vagy háború fenyeget. „Nem hiszem például, hogy Dániában létezik hazafias költészet – jár a villamos, ég a villany…” Mégis, ami őt A hazafiúi hűségről soraira ihlette, az a vers születése idején vulkánként feltörő szólamok, üres jelszavak, a „magyarság”, a „polgár” – nekem magyarázzák, hogy ki a polgár? – jegyzete meg maliciózusan a költő, és nem tagadta, ez a fajta felháborodás is fűtötte a versét.

„De azért mégiscsak írtál közéleti esszésorozatot” – maradt a témánál Nyáry Krisztián, A vastagbőrű mimóza című kötetbe gyűjtött tárcákra utalva. Ezek az írások a melegségről szólnak, és csak annyiban kapcsolódnak a nemzeti ügyekhez, magyarázta Nádasdy, amennyiben minden országnak végig kell járni a fejlődésnek ezt az útját – ahogyan száz évvel ezelőtt a női emancipáció kérdésében. Akkor is sokan hangoztatták, hogy „nekem semmi bajom a nőkkel, na de hogy egyetemre járjanak, az azért túlzás…” 

Nyáry Krisztián búcsúkérdése magától Nádasdy Ádámtól, azaz egy verséből származott: „Ismersz te ördögöt, szólítasz angyalt?” Hosszú csend ült a kávézóra, amíg a költő a válaszon gondolkodott. „Én katolikus neveltetést kaptam, ami egy jól berendezett vallás – szentek, szobrok, freskók, oltár – mint egy gyerekszoba, amelyben krampuszok is vannak, hiszen azok úgyis előbújnának éjjel az ágy alól. Igyekszem a bennem lévő reményeket, félelmeket jól kivattázni, erre szolgál Dante is a maga poklával és angyalaival. Nekem a református vallás nagyon ijesztő – meszelt falak között egyedül… Akkor inkább jöjjön a ciráda, ha érted, mire gondolok.”

                                                                                                                               

Szöveg és fotók:  Laik Eszter

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése