„A szót is: nép – félve mondom”

Helyszíni

Mára kissé elfeledett költő századik születésnapjára emlékeztek – némileg megkésve – a Petőfi Irodalmi Múzeumban: Kónya Lajos az irodalom mellett a képzőművészet és a népzene jeles művelője is volt.

Az első világháború első évében született művész-tanár sokoldalúságát emelte ki E. Csorba Csilla, a PIM igazgatónője, aki arról is megemlékezett, hogy Kónya intézményük tudományos munkatársa volt 1971-től haláláig. Az igazgatónő Csoóri Sándor visszaemlékezéséből idézte azt a részt, amelyben ifjúkori példaképei közül kiemeli Kónya Lajost. A Csoóri által emlegetett pályatársak neve többször is elhangzott az est során, ám hogy többet megtudjunk e történelem tépázta nemzedék kiemelkedő képviselőjéről, Gáspár György műsorvezető végigvezette a közönséget az életút állomásain. Kezdve Kónya szegény sorsú szüleivel, a szabómester édesapával, folytatva a falusi nélkülözésből kiemelkedő, tehetséges fiúval. Kónya talentuma már a Tanítóképzőben töltött diákévei alatt feltűnt, de nemcsak a költői tehetség, hanem a képzőművészi is. Versei a harmincas évektől jelentek meg, ekkor kezdett tanítani is – először a protestáns árvaházban, majd Erdélyben.

 

A PIM igazgatója köszöntötte a közönséget, a háttérben Kónya Lajos grafikája

Meghatározó eseménye volt életének, hogy részt vehetett 1933-ban a gödöllői Cserkész Világdzsemborin – a költő-író naplójából Szabó András színművész olvasta fel a részletet a magyar díszmenet szépségéről. Hogy miben állt e felvonulás jelentősége, amelyet Kónya Lajos éles szemmel meglátott, arról M. Kiss Sándor történész beszélt. E dzsemborira a kisantant elszigetelte, bezárt országban került sor, ahol végre megmutathattuk a nemzetben rejlő erőt, bátorságot. Kónya Lajos generációja örökölte otthonról a magyarság összetartozásának fontosságát, hiszen a szüleik nemzedékét ért trauma áthatotta mindenki gondolkodását. Magyarország 1920-ban független nemzetállam lett, melyet újra kellett szervezni, ehhez ki kellett nevelni egy új értelmiségi réteget: ez az időszak lett a népies mozgalmak, a népfőiskolák felvirágzásának ideje. A feltörekvő népi ifjúság egyik legtehetségesebb képviselője volt Kónya Lajos. 

M. Kiss Sándor történész, mellette Benke László és Sipos Mihály

Benke László költő, kiadóvezető megemlítette a legfontosabb kortársakat is, akikben közös volt, hogy szegény családok gyerekeiként nőttek fel. Később barátok, eszmetársak lettek, többek között Benjámin László, Sipos Gyula, Tamási Lajos. E népi irányultságú költőkben, írókban egyfajta természetes jóhiszeműség dolgozott, fogalmazott Benke László, s ez legerősebben talán Kónya Lajost jellemezte. Sipos Mihály – az említett Sipos Gyula fia, a Muzsikás Együttes alapítója – nemcsak élőszóban, de népdalokkal is hozzászólt az elhangzottakhoz, bemutatva hegedűjén azt a kétszáz-kétszázötven éve elterjedt jellegzetes dallamcsaládot, amelyek katonanótaként váltak ismertté. Ezekre Kónya Lajos is gyakran hivatkozott népzenei tárgyú kutatásaiban, maga is játszotta őket furulyán. A Széki gyűjtés című válogatás „Köszönöm édesanyámnak, hogy felnevelt katonának” kezdetű dalát követően prózában folytatta Szabó András, és Kónya Naplójából a Don melletti katonaélményekről született megdöbbentő sorokat olvasta fel. 

Sipos Mihály hegedűn is "hozzászólt"

A tanárember költő 1942-ben hadnagyként élte meg a doni katasztrófát („Az ember fia nem emelheti fel a fejét, könnyen golyót repítenek bele testvérei, akiket soha sem látott” – szól emlékeiben az örökös kúszás-mászásról), ahonnan sok sebesüléssel tért vissza Magyarországra. Mielőtt azonban élete háború utáni időszakáról beszéltek volna az előadók, Kulin Ferenc irodalomtörténészt szólította meg Gáspár György, mesélje el, hogyan ismerte meg Kónya Lajost. Kulinnak az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban – mely perifériaként sok száműzött tanár munkahelye volt 1956 után – a magyartanára javasolta egyszer, látogasson be az iskolai könyvtárba, s keresse az ott dolgozó Kónya Lajost. Mint utóbb bebizonyosodott, kitűnő érzékkel ajánlotta irodalomszerető diákjának e látogatást, mert Kónya hallatlan szerénységgel, ugyanakkor rengeteg érdekes történettel fogadta a fiút. Arany költészetéről beszélt sokat – emlékezett Kulin Ferenc –, és csupa olyasmit mondott, ami az órán nem hangozhatott volna el. Mint az irodalomtörténész felidézte, a középiskola után szem elől vesztette Kónya Lajost, csak lányával találkozott véletlenül később, immár ELTE-s diákként 1963-ban. Csoportjuk a terrorévek utáni szellemi szűkösségben egy konszolidált kis sziget volt, amelynek szellemiségét Kónya Lajos tanításai itatták át. 

Kulin Ferenc Kónyával való találkozását mesélte el

A háború után hit és reménykedés töltötte be a szívét – folytatta Gáspár György az életutat, bízott a szocializmusban, verseket írt róla, s ezáltal jó „kádere” lett a kommunistáknak, akik Kossuth-díjjal jutalmazták. 1951-től ’54-ig az Írószövetség főtitkári tisztjét töltötte be. Azt a hatalmas csalódást, amely a földosztást követte, és 1948-ra visszavonhatatlan végzetté vált, M. Kiss Sándor elemezte a történész szemével. Sztálin 1953-as halála volt a reménykedők utolsó kapaszkodója – az ekkori megújuláspártiak jutottak el végül gondolatban – és tettekben – 1956-ig. Benjámin László, Sipos Gyula, Kónya Lajos, Németh László, Illyés Gyula nézetei eltérhettek a megvalósítás módjáról, de a cél közös volt: a megújulás – hangsúlyozta a történész. Hogy azután kiheverhetetlen csalódáson essenek át; Kónyát, aki nem volt hajlandó megtagadni a forradalmat, ellehetetlenítették, 1959-ig nem is kapott állást. Végül a tanárság mentette meg.

Gáspár György műsorvezető, mögötte az író portréja

Benke László a költő egyik legszebb versére hívta fel a figyelmet, mely e fájdalom súlyos lenyomata. „A szót is: nép – félve mondom. Hivatkozva mind / nevedben szól, aki téged használ grádicsul – / s én leginkább szótlan pirulok, / hogy szava csengése be hamis!” – szól a Szerelmes, engesztelő zsoltár egyik sora. 

Benke László kezében a frissen megjelentetett Napló

Sipos Mihálynak, bár gyerekfejjel élte meg az 1956 utáni esztendőket, élénk emlékei vannak, milyen jól áramlottak a hírek édesapja baráti-költői körében, hogyan jutottak hozzá azokhoz az információkhoz, amelyről Kónya Lajos is szól naplójában. Legkedvesebb találkahelyük Szabó Pál író házának verandája volt – itt aztán a népdalok is mindig előkerültek, emlékezett a zenész az együtt töltött órák meghittségére.

1956 után, mellőztetése idején kezdett el Kónya Lajos prózát írni: regénye, a Hej, búra termett idő! volt az első irodalmi megszólaltatása a doni tragédiának. S ott volt még régi szenvedélye, a népzene is. A műsor előtt Kónya Lajos furulyaszavát hallhattuk a hangszórókból, s mint kiderült, hangszerének története is van. Béres János furulyaművész, aki 1951-ben ismerte meg Kónyát, maga faragta a felvételen megszólaló, hatlyukú zeneszerszámot. Nem sok ilyet készített – mesélte a hallgatóságnak a művész –, és csak barátainak adott belőle. Kónya emlékét egyébként mint rádiós szerkesztő is feltámasztotta egyszer: népzenetörténeti sorozatának utolsó, 150. adását a költő barátnak szentelte.

Búcsúzóul is a muzsikánál maradtunk, és Sipos Mihály előadásában hallgathattunk meg még néhány népdalt.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése