Téglák közé vésett nevek

Helyszíni

„Kedves Emlékmű, letegezlek” – kezdte beszédét Molnár Piroska a Múzeum körúti Trefort-kertben, ahol mementó avatására gyűlt össze a tömeg. Az egykori Királyi Magyar Pázmány Péter, ma Eötvös Loránd Tudományegyetem holokauszt során és a második világháborúban elpusztult oktatóinak és hallgatóinak emlékműve főhajtás az áldozatok előtt. A nyitóbeszédet Darvasi László írta, ő is jelen volt a hallgatóság soraiban, ahogy más írók, tudósok mellett többek között llan Mor, Izrael Állam meghatalmazott magyarországi nagykövete és André Goodfriend, az Egyesült Államok nagykövetségének ügyvivője.

 

Molnár Piroska

Hányatott sorsa van minálunk az emlékműveknek – folytatta a színművésznő a beszédet a nagy múltú Gólyavár mellett felállított pódiumon. Olykor feldarabolják, szétszedik, eltüntetik őket, és van, hogy torzszülöttként jönnek a világra, mégis az egészségeseknek kijáró bánásmódban részesítik őket. Az emlékművek sokszor csúnyák, ódivatúak, mismásolnak, hazudnak. „Rád gondoltam, hogy hamarosan meg kell szólítanom, és mindazokat, akiket elnyelt a második világháború pokla. Nem csak a származás okán” – emlékezett a szöveg mindazokra, akik odavesztek a világégésben. „Te most születtél meg, nem húsz vagy ötven éve” – folytatta  Molnár Piroska, és az emlékezés kitért a társadalmi restség, az önzés, a szolidaritás sajgó hiányának következményeire, amelyek útját állták, hogy hamarabb valósuljon meg e közös főhajtás.

„A nemzeti emlékezetnek még mindig rágós falat vagy” – szóltak a kritikus szavak. Egy jó emlékmű felkínálja magát, de kér is. Fáj, sokat akar, zavarba hoz. „Neked illett tehetségesnek lenni. Kreatívnak. Megcsináltad. Köszönjük. (…) Az efféle mementókkal lesz visszanyerve a kisemberi méltóság” – így a beszéd, mely felsorolta a Budapesten felavatott mű méltó párjait is Európából. „A jó emlékmű mozgásban tartja az emlékezést” – hangzott el a köszöntőben, melynek végén Kertész Imrét idézte a szöveg, miszerint a botrány, a borzalom nem váratlanul, a semmiből csap le. S ahogy lépésről lépésre omlott össze minden, most „lépésről lépésre foglald vissza a sorsot”. „Járni tanítasz bennünket. Legyél felavatva, járj, beszéltess, vezess” – zárta beszédét Molnár Piroska. 

Az ELTE-épületek közé állították fel a pódiumot

A színésznő után Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások minisztere lépett a mikrofonhoz, aki azt hangsúlyozta: együtt emlékezünk ezen a napon. A közel háromszáz méter hosszú szalagon 199 név van felsorolva, 199 áldozaté – azért ilyen megdöbbentően sok, mert egykor együtt tanultak a Bölcsész- és a Természettudományi Kar hallgatói, valamint a Rabbiképző növendékeinek heti tizenkét órát kötelező volt a Bölcsészkaron hallgatniuk. Egy mára elsüllyedt világban együtt tanultak kémikusok, biológusok, geográfusok, latinisták, rabbinövendékek – emlékezett a miniszter. Ez a világ egyre szűkült, és a zsidótörvények, a numerus clausus, majd a világháború borzalmai véget is vetettek neki. „Volt egy világ, ahol az együtt még egyértelmű volt” – emelte ki Balog Zoltán, majd így folytatta: „Nem baj, ha fáj. Fájni kell az emlékezésnek”.

A miniszter számos nevet felsorolt azok közül, akiknek emlékét mostantól az egyetem falaiba épített aranyszínű szalag őrzi. Sáfári László, a munkácsi költő Lendület című kötetéről Illyés Gyula írt méltatást, később Takács Gyula. Most itt olvashatjuk az ő nevét is. Elek Artúr, a kiváló művészettörténész, kritikus 1944-ben, a német csapatok bevonulása után öngyilkos lett. És számos más tudós, művész vetett véget önkezével életének: Reichard Piroska költő, Steiner Alajos, Kemény Ferenc, Mautner Nándor, Orsós Ottó biológus, Kőnig Dénes matematikus. Számukra elviselhetetlen volt a tudat, hogy életük értelmének véget vetett a korszak. És vannak, akikről riasztóan keveset tudunk – emlékeztetett Balog Zoltán, ahogy arra is: el kell számolnunk nemcsak a 199 névvel, de önmagunkkal is. 

Balog Zoltán miniszter a közösség fontosságáról beszélt

Az emlékezés az egyetem közösségének egyik alapja. Társadalmi szinten csakis úgy valósulhat meg, ha az emberi mikroközösségek képesek rá. „Az egyetem múltja a falon, a jövője az Önök kezében” – szólította meg a hallgatóság java részét képező egyetemi diákságot a miniszter. Soha többé – mondogatjuk gyakran, és mégis újra és újra előfordulnak a tragédiák – figyelmeztetett Balog Zoltán. „A múlt bevallása akár össze is köthetne bennünket. Ha a múltra együtt tudunk tekinteni, akkor a jövőre is” – búcsúzott szavaival a miniszter, átadva a pódiumot a BTK dékánjának.

A második világháború előtt lezajló drámai, negyedszázados folyamat egyikünket sem kímélt – kezdte beszédét dr. Dezső Tamás, a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Az egyetem nem épületek összessége, hanem oktatók és hallgatók közössége. „A mai nap szóljon az üres épületekről. Hiányoznak belőlük a lelkek, akiket az őrült téboly kiszakított természetes közegükből” – emlékezett Dezső Tamás az egyetem falai közül tragikus körülmények között eltűnt, elpusztult oktatókra és diákokra. 

Dezső Tamás a rég elment oktatókról, diákokról emlékezett, és a jelen hallgatóihoz is szólt

Neveiket nemcsak szívünkbe, de immár az épületek falaiba is belevéstük, kitépni onnan soha többé nem lehet őket – utalt a téglák közé épített mementóra a dékán. 199 áldozat, bölcsészek, természettudósok. Ettől a naptól fogva tehát a Trefort-kert campusa nemcsak egyetemi kert, de szentély is, az emlékezés helye. Ahol nemcsak az áldozatok, hanem családjuk, rokonaik előtt is fejet hajthatunk.

Dezső Tamás beszéde végén az ELTE Bölcsészettudományi Kar valamennyi jogelődje, továbbá a sorban a dékáni tisztséget előtte betöltő 203 elődje nevében, azok döntéseit vállalva megkövette mindazokat a hallgatókat és oktatókat, akiket valamilyen kirekesztés ért, elszenvedték a megkülönböztetést, a bántalmazásokat és a csapásokat. Zárásképp a dékán a mai egyetemi ifjúsághoz fordult, akik zálogai annak, hogy a történelem e borzalmai ne ismétlődhessenek meg a jövőben.

Egy név a 199-ből

A beszédek elhangoztával a tömeg közepén felcsendült egy zsoltár a Zenei Tanszék Pro Musica Vegyes kara előadásában, Erdős Ákos vezényletével. Amikor a kórusmű hangjai elültek a Trefort-kert fái alatt, a hallgatók lassan megindultak az egyetem épületeinek vörös téglás falai mentén, és felolvasták a téglák közötti résbe fektetett aranyszínű szalagra vésett neveket. Az egyesével vonuló diákok sorához apránként csatlakozott minden jelenlévő, és lassú léptekkel vonult végig a több száz méter hosszú szakaszon, kibetűzve az egykori áldozatok, oktatók és diákjaik nevét, melyek hangosan kimondva visszaverődtek innen-onnan a közel százötven éves falakról.

 

György Péter, az egyetem oktatója az ünnepség előtt kérte a jelenlevőket, hogy maradjanak a kordonok között

Fiatalok sora

...És az idősebbeké

Radnóti Sándor

  

 Kitéphetetlenül 

Darvasi László

Parti Nagy Lajos a neveket betűzi

Írók a fal előtt: Bán Zsófia, Darvasi László

Emlékezők hosszú sora

 

 

A műsort Bagossy László rendezte.

Az ELTE honlapot hozott létre az emlékhelynek, mely itt böngészhető.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó cikk: 
Kommentek elrejtése, megjelenítése