Ebben a regényben a pompás szívvirágok a fekáliából születnek, a lepkék pedig emberi szenvedésből. De kétségkívül ezek a meghökkentő, szürreális elemek tartják fenn az érdeklődést. A hatalom és a félelem poétikája lételméleti kérdésekkel és metafizikai töprengésekkel kapcsolódik össze.

A hosszú nyári szünet után emlékezetes esttel indult újra a székelyudvarhelyi G. Café irodalmi est-sorozata: egyhetes erdélyi turnéja végén Grecsó Krisztián és Darvasi László volt a kávézó vendége, akikkel a hagyományokhoz híven Murányi Sándor Olivér beszélgetett.

A Balassi Intézet Márton Áron Kollégiuma látta vendégül Darvasi Lászlót, Murányi Sándor Olivért, Poós Zoltánt és Térey Jánost, akik műveikből olvastak fel a kollégium diákjainak.

Emlékművet avattak az Eötvös Loránd Tudományegyetem campusán, a Trefort-kertben a Holokauszt során és a második világháborúban elpusztult oktatók és hallgatók emlékére.

A Nyitott Műhelyben György Péter Darvasi Lászlóval és Szív Ernővel beszélgetett, bár egyszemélyben. Aki valahol mégiscsak kettő – többek között ezt a szálat fejtették fel a beszélgetők, és ebben a közönség is segített.

Az afgán síoktató a szeme elé húzta a síszemüveget, majd aláindult. Siklott, szépen csinálta. Elegánsan. A bukkanóknál ugratott is. Aztán a völgy aljában akkorát esett, hogy percekig szitált az afgán hó.

A nő megszorította a vállát, és belépett a sötétségbe.
Szív még utána szólt.
– Tudod mi ez az egész, édesem?
Bebújsz egy üres kalitkába, madarat fogni.

Szív hideget sírt. Hideg könnyek. Fázott a keze nagyon. Fújt a szél, a tenger rányalt a cipőjére. Jó volt, hogy fázott a keze. Ez egy másik világ volt, mint amelyikről már tudott valamit, erről itt nem sokat, valamennyit, talán.

Anya félt. Úgy félt, mintha éppen most történne meg, ami három éve, csak sokkal nagyobb súllyal, sokkal inkább hangsúlyozva a jóvátehetetlent, valami, amihez nem lehet érni, amihez nem lehet szólni, ami tulajdonképpen úgy van, hogy nincsen.

​​​​​​​Lehet, hogy valójában csupa nyál ország vagyunk, ahol európáznak, hozsannáznak, rókáznak? Nem merem elhinni. Elteszem a lapot, elkezdek félni az olyan tördelőktől, akik apró betűikkel csak a fejlécen rejtik el, hogy mi fut alatta. Az olyan paródiáktól, melyek önállóan is életképesek. Az olyan költőktől, akik jobbak, mint az eredeti. – Sultanus Beatus tárcája

Elmegyünk egy ilyen igazi és tipikus budapesti estre. A középkorú és sikeres író, meghívja a fiatal, s legnagyobb-tehetségű költőt, hogy együtt képviseljék a magyar irodalmat, bemutassák saját művészetüket, válaszoljanak a kérdésekre. Elmegyünk, több megfontolásból is, s nem tudom melyik az erősebb. Az önkínzás? Az ének? A szeretet? Kit szeretünk és miért? Szeretni kéne egymást, nem csak a hétköznapokban, hanem az irodalomban is. Gondolom merő naivságból. Odafigyelni egymásra, elmenni a másik bemutatkozó estjére, beszélgetni és borozni, és nevetgélni. Megszólítani egymást. Aki még megszólítható. Aki nem?