100 éve született Ottlik Géza



Épp egy héttel az Örkény István 100. születésnapja apropóján rendezett est után az Írók Boltjában újabb centenáriumra került sor, amelyen Ottlik Géza emlékét elevenítették fel.

100 éve született Ottlik Géza

„Az iskolátokat, hát hova ástátok el?” – csapott a térdére Györe Balázs az Írók Boltjában. A vele szemben ülők megnyugtatására elmosolyodott, majd magyarázni kezdte, hogy ez a mondat Mándy Iván közvetítésével maradt fenn, de megbízhatóan „eredeti Ottlik”.  Valaha a Centrál Kávéházban hangzott el, még az Újhold idején.

Ottlik pedig máris közöttünk volt 2012 februárjában is, nem kellett sokat várni rá: megszólalt az író hangja két olyan hangfelvételen, amelyek a halála előtt készültek. Az egyiken egy korai írását olvasta fel, a Pesti képeskönyvet, a másik pedig a Csillagokról szólt, az Ottliktól megszokott bölcsességgel. Megrázó és felemelő volt hallani a remegő hangot, azt, hogyan kapcsolja ki a kismagnót a percenkénti elfáradásoknál, és emelkedik ezek fölé ottliki elszánással.

Száz év. Kerek évforduló – minden hírességnek jár az utókortól valami megemlékezés, rendezvény, ünnepség. Ilyenkor azonban akaratlanul is eszünkbe jut, hogy Ottlik értelmezésében a „minden megvan” nem így van meg, s szánalmasan kevésnek és felszínesnek érezzük azt, amit emlékezés gyanánt teszünk, tehetünk.

Györe Balázs egyike azoknak, akiknek írásait, gondolkodásmódját alapvetően határozta meg Ottlik Géza.  Jánossy Lajos kérdéseire válaszolva elevenítette fel, hogyan talált rá az Iskola a határonra egy Moszkva téri ponyván, milyen erőteljes hatással volt rá a mű, hogyan olvasta egyre lassabban a regényt, hogy az minél tovább tartson. Amikor pedig a nagy példaképnek elküldte első megjelent prózakötetét, az annyit mondott: „Tele van Ottlikkal.” (És legyen csak tele minden Ottlikkal!) 

Arra a kérdésre, hogy egy ilyen erőteljes személyiség szellemi apaként vajon nyomasztóan vagy felszabadítóan hatott-e, Györe Balázs azt válaszolta, mindkettőről beszélhetünk, de a legfontosabb az, hogy az ottliki út nemcsak irodalmi, hanem az élet megélésének útja is, a kettő pedig teljes mértékben fedi egymást. Ottlik ritkán szólalt meg a nyilvánosság előtt, meggyőződése volt, hogy csak akkor szabad ezt tenni, amikor valakinek valódi mondanivalója van. Mert törekedni kell arra, hogy a képességeinket fejlesszük, egyre feljebb és feljebb jussunk. Ha kell, dobjunk el minden eredményt, és tartsuk meg a megtalált módszert. „Ha az ember megtanul szorozni, kiadhat egy könyvet, de aztán meg kell tanulni osztani, hatványozni…” Mert ha csak arról beszélünk, amit a szorzással tudunk elérni, az már trükk, hamisítás. Ottlik nem kötött kompromisszumokat, nem voltak engedmények. Neve így mindig is védjegy lesz: mindazé a mondanivalóé, ami lényeges.

Éppen emiatt Ottlikot kanonizálni szinte abszurd, hiszen kívül esik a kánonon és egyben felette is áll. Kortársaink közül Esterházy Pétertől kezdve Tandori Dezsőn és Györe Balázson át még hosszan lehetne sorolni az Ottlik-féle minőségi gondolkodás előtt fejet hajtók névsorát.

Iselstöger Nóra