Az alternatív Pál utcai fiúk

KritX

Kácsor Zsolt Rettenetes Vlagyimir című regénye Molnár Ferenc klasszikus ifjúsági regényét gondolja tovább a kommunista diktatúra éveibe helyezve a szereplőket. Evellei Kata értékelte a könyvet.

Az alternatív Pál utcai fiúk

A korszimbólummá vált nagy, fekete autó máig hálás téma a „retró” iránt érdeklődő kortárs művészeknek és a közönségnek egyaránt. De vajon ki ült a volán mögött, és mi járhatott a fejében? A nagyívű Barbarus (2008) és a csúnyán félresikerült István király blogja (2009) után Kácsor Zsolt újságíró ismét történelmi témához nyúlt, ám ezúttal a közelmúltból, a kommunista diktatúra éveiből, és talán minden eddiginél szerencsésebb kézzel. A Pál utcai vörösingesek regénye arra vállalkozik, hogy a másik oldalról mutassa be az éjszakai elhurcolások és besúgó elvtársak világát – mindezt pedig egy iskolai kötelező olvasmány parafrázisaként.

Kácsor Zsolt dedikálása a kis fekete autóval (Fotó: www.egriszin.hu)

A borító megbízhatóan jelzi előre a mű hangulatát: vér, varjak és vadonatújan csillogó ZIM-ek fognak elénk sorjázni a lapokról, számos egyéb testnedvvel és jó adag erőszakkal körítve. Kiemelés, beidézés, kilakoltatás, főbelövés: Szebenics és Wendauer Ponyvaregénybe illő párosa mindent elintéz, több-kevesebb – inkább kevesebb, mint több – profizmussal, olykor a két Pásztor és természetesen Rettenetes Vlagyimir hathatós közreműködésével. A szerző korábbi műveiből ismerős sötét humor itt is meghatározza a stílust, és noha nem nyújt sok újat, de végig kellemesen olvasmányos marad – az pedig külön erény, hogy csak igen ritkán szakítják meg az István királyban olyan bántó, tragikus hangütésű monológok.

A címszereplő Vlagyimir nem más, mint maga a fekete autó, amelynek szemszögéből – noha burkoltan – a történéseket látjuk. Ebből következően a regény kizárólag nyílt tereken játszódik: mihelyt a szereplők beteszik a lábukat egy épületbe, az elbeszélésben űr keletkezik, amelyet első látásra az utca eseményeinek leírása tölt be. Hogy miért csak első látásra, arra nem nehéz rájönni: a zárt kapuk mögül kihallatszó pisztolylövések és a kivonszolt, félholtra vert őrizetesek magukért beszélnek. A valódi események eltakarása így a személytelen hatalom üres, kitöltetlen helye lesz: azoké a dolgoké, amelyekről mindenki tud, mégis úgy tesz, mintha nem tudna.

A történések megmagyarázatlanok maradnak, itt ugyanis nem a háttér a fontos, hanem az értelmetlen, jelentés nélküli félelem, a kijátszhatatlan veszély. Kácsor hasonló következtetésre jut, mint Spiró Tavaszi Tárlatának főhőse, a gyámoltalan Fátray: mindegy, ki, mikor, hol és mit csinált, a lényeg, hogy soha nem lehet biztonságban. A gyanú és a rettegés természetes létállapot, amelyhez nem kell indok: előbb-utóbb mindenki kénytelen beletörődni, végső esetben belehalni. „Mindent tudok” – jelenti ki ellentmondást nem tűrően Boka, a börtönt megjárt rendőrfőkapitány, és valóban: mindent tud, ami lényeges. A hatalom gyakorlásának egyik leghatékonyabb eszköze a titkolózás, annak megmutatása, hogy a vádlók (jelen esetben a vörösingesek) mindig többet tudnak a vádlottnál (a Pál utcaiaknál), a besúgók a besúgottaknál. Szebenics, a tapasztalt vén róka gyakran még saját kollégáját, Wendauert is képes sakkban tartani ezzel a húzással: akár Az étellift két bérgyilkosa – akikhez talán leginkább hasonlítanak kiszolgálás és kiszolgáltatottság tekintetében –, ők sem bízhatnak meg egy pillanatra sem a másikban. Amikor pedig szeretett vezérünk, Áts elvtárs halálával ők maguk is visszavonhatatlanul átkerülnek a gyanúsítottak oldalára, jóformán meg sem próbálnak védekezni: tudják, hogy semmi értelme.

Vlagyimir azonban korántsem mindenkinek jelent fenyegetést, sőt. „Rettenetes? Méghogy rettenetes? Ez a gyönyörűség?” – hüledezik Wendauer, mikor megtudja, hogyan is becézi a köznyelv kedves járművüket. Az autó maga nem igazán kerül középpontba, inkább afféle jelkép marad; helyette Szebenics és Wendauer párbeszédén keresztül ismerkedünk meg vele, akik hol szeretettel simítanak végig a motorháztetőn, hol tehetetlen dühvel rúgnak bele, de mindenképp elválaszthatatlanok tőle, életük és haláluk egy.

A Ponyvaregény című film egyik jelenete

A kötet valódi mozgatóereje így nem is annyira a címszereplő Vlagyimir, hanem Szebenics, a végrehajtó és Wendauer, a sofőr párosa lesz, akik funkciójukat tekintve az autó csatolt részeit, a gépezet karjait képezik: nélkülük nem működne a rendszer, Áts elvtárs pedig hoppon maradna (ahogyan ezt a kötet mottója is jelzi). A szerelmes természetű, tapasztalatlan Wendauer – aki akkor érzi magát igazi férfinak, amikor beletaposhat a gázba – és az őt atyai rosszindulattal kezelő Szebenics gyarló és, ha nem is szerethető, de mindenesetre ismerős alakok: két munka között kávéznak, bagóznak, és a káposztás cvekedli elkészítési módjairól cserélnek eszmét. Alakjuk az önmagát humorral szemlélő posztmodern művészet furcsa párjait idézi: Jules és Vincent, Ben és Gus, Rosencrantz és Guildenstern, vagy ha hasonlóan ikonikus, bár régebbi magyar példát akarunk, Hacsek és Sajó juthat róluk az eszünkbe.

Talán éppen ez az oka, hogy egyikük sem halad túl ezen a jól ismert kétdimenziós állapoton. Minden szerzői szándék ellenére a hatalomnak csak félig sikerült emberarcot adni: a mindenható Áts elvtárs vázlatos és jellegtelen főinkvizítor marad, akikhez képest Szebenics és Wendauer mindig is kis halak, mondhatni szerencsétlen flótások lesznek. Még ők sincsenek azonban teljesen kidolgozva: megrekednek a karikatúra szintjén, ami a regény kis terjedelme miatt nem zavaró, ám nem is hoz valódi áttörést. Emberi pillanataik természetesen akadnak: ilyenek a Béke presszóban eltöltött percek, vagy Szebenics melankolikus, már-már lírai hangulatú búcsúzása kedvenc horgászhelyétől, amely az egyik leginkább eltalált jelenet.

Az eredeti szereplők átemelése nem mindenhol sikerült azonos színvonalon. Szebenicsre és Wendauerre, a két személyiség nélküli vörösingesre az átlagolvasó aligha emlékezhet – ez elsőrangú alapanyaggá teszi őket. Áts elvtárs, a szinte láthatatlan, de mindenütt jelenlévő Nagy Testvér nem túl szerencsés ötlet, a két Pásztor mint rezzenéstelen arcú verőlegény viszont következetes (és ijesztő) folytatása Molnár alakjainak. Nemecsek feltűnő hiánya azt sugallná, hogy Szebenicsék társasága megegyezik a Molnár-mű szereplőivel, ennek azonban ellentmond, hogy hetvenéves aggastyánok helyett többnyire jó erőben lévő, olykor fiatal figurákat (mint Wendauer vagy Kolnay) látunk. Az áthelyezés tehát leginkább a jelkép szintjén sikerült, és a regény állítása erős, ha nem is túl eredeti: a fortélyos félelemre és durva erőszakra épülő rendszer őrjöngésének éppen annyi értelme van, mint éretlen kamaszfiúk háborúsdijának – és éppúgy emberéletet követel.

Mozdulatlan szereplők – A Pál utcai fiúk-szobor Budapesten

A Rettenetes Vlagyimir inkább novellafüzérnek, mint valódi kisregénynek indul, hogy a végére aztán mind szorosabban, gyorsabban kövessék egymást az események. A lazán összefűzött, többnyire mindössze öt-hat oldalas fejezeteknek és a könnyedén gördülő, pergő stílusnak köszönhetően a szöveg olvastatja magát: a fejezetek elején található rövid összefoglalók ügyesen csigázzák föl az olvasó kíváncsiságát, aki már csak azért is továbblapoz, hogy lássa, hogy kerül egymás mellé hatvan deka disznósajt és Molnár Ferenc szerkesztő elvtárs. Egyes alakok váratlanul vissza-visszatérnek, hogy azután ismét eltűnjenek az államvédelem gépezetében. A laza, meanderező szerkesztésmód a regényszerkezet egyik legnagyobb gyengéje is: egy-egy fejezet mintha csak azért került volna bele a kötetbe, hogy Kácsor kipipálhassa A Pál utcai fiúk megfelelő szereplőjét; az elhurcolások és kivégzések pedig egy idő után óhatatlanul egyformává laposodnak.

Szerencsére a lapály nem tart sokáig, noha meglehetősen furcsán szakad meg. A regény közepén üres oldalak teszik ki azt a fejezetet, „amelyben elnémul az ember, és helyet követel magának az emlékezés”. Az ünnepélyes hangulatot a Bibliából (!) választott idézet is erősíti. Az összhatás azonban mégis inkább zavarba ejtő: ez az egyperces néma vigyázzállás nemigen illik a regény hangulatához, és az István király blogja leggyengébb pillanatait idézi, ami annál is érthetetlenebb, mivel a szerzőnek egészen idáig sikerült elkerülnie a történelmi giccset. Az olvasó pedig ezek után nem igazán tudja, mi lenne a dolga: megrendülés? gyász? együttérzés? Leginkább a főszereplők zavarával lehet azonosulni: Áts elvtárs halálával olyan űr támadt, amelyet az addig bevált módszerekkel nem lehet kitölteni. Még problémásabb a csúcspontnak szánt fejezet, amely a grundon vívott csata szövegének szó szerinti átvétele, de a halott Áts elvtárs éppúgy szerepel benne, mint a könyvben akkor először fölbukkanó Nemecsek – tökéletesen összekavarva az olvasót, aki addigra már kissé fáradtan próbálja helyrerakni, végül is ki kicsoda ebben a történelmi úszómedencében. A változtatások nélküli átvétel hatásos fogás, de csak csikorogva illeszkedik a regény menetébe, és több kérdést vet föl, mint amennyit megválaszol.

Összességében az a benyomásunk, hogy a szerző ötletes szimbólumot látott meg a vörös ingben, és ezt nyújtotta ki kisregény hosszúságúra – a végeredmény pedig nagyjából olyan lett, amilyet egy ehhez hasonló trükktől elvárhatni: látványos, szellemes, de nem különösebben megrázó. Kácsor legújabb regénye nem céloz túl magasra, és amit kijelölt magának, azt sikerül is teljesítenie: sötét humorral átszőtt, szórakoztató újragondolása egy olyan műnek, amely egyébként legföljebb csak homályos (és nem mindig kellemes) iskolai emlékekből rémlene. A Rettenetes Vlagyimir nemigen készteti olvasóját a történelem tanulságainak újragondolására, kikapcsolódásnak viszont elsőrangú – sőt, alkalmasint szórakoztató átvezetés lehet a mélyebb, több odafigyelést kívánó művekhez.

Kácsor Zsolt: Rettenetes Vlagyimir. A Pál utcai vörösingesek regénye. Kalligram, 2012.

Legkedvezőbb internetes ár: 2210 forint

Evellei Kata