Csillagokat nézünk vacsorára, körbeülünk hideg asztalokat.

Mulatod az árnyékban az időt, Uram. Azt mondtad, 
megmutatod magad

Ritkán olvas az ember olyan verseskötetet, ami mélyen megkérdőjelezi világképét; aminek súlya van, és nem lehet csak úgy elsétálni mellette. Borbély Szilárd kötete pedig az összes tragédiájával teszi ezt az emberrel. Már önmagában csak a címet vizsgálva rengeteg jelentésréteget kapunk. Egyszerre képviseli fő tematikáját, az elmúlást; utal a tragédiára, amit egy kissé esztétizál is brutális bemutatása mellett. A szövegekben megfigyelhető, folyton visszatérő csonkítás-motívummal sajátos „tisztítást” visz véghez. A kérdés, hogy világában akad-e még tisztítható?

„De amit értettem: közelharcok minden fél méter helyért. Egy pohár vízért.”

 

Vége lesz majd mind a tudásnak. Elvész várt palástod.

Kiállításlátogatóként mindig két nagy szempontot igyekszem figyelembe venni: az elsajátított technikai tudást és a megosztani kívánt mondanivalót. Mert hiába erős az egyik, ha a másik hiányos, már nem beszélhetünk műalkotásról. A technikai elváráson túl – tesszük fel a kérdést – mennyire elemi az alkotók mondanivalója? Juhos Sándor és Szabó András kiállítása a Bánffy-palotában részben választ adhat a címben feltett kérdésre: Mi is ez a nézőpontjaik által fémjelzett „metamodern lencse”?

Szélyes-Pál Dánielt a traumafeldolgozás és szépirodalom viszonyáról, fontos olvasmányélményeiről, a kortárs fiatalabb irodalomról kérdeztük.