Pásztor nélkül a nyáj!
Padlás nélkül a száj!
Pia nélkül a máj!

​​​​​​​Lehúzva felejtett sliccem a magyar közoktatás állapotát is tükrözi. Van mögötte valami, de kihasználatlanul marad.  Pedig a tanár mögötti ember érdekesebb, magamra vonatkozóan így értettem, az olvasó meg félre. –  Sultanus Beatus vitaindítónak szánt tárcája

Mit keres egy kortárs költő a középiskolában? - A József Attila Kör programsorozatáról szóló tudósításunkból megtudhatják​​​​​​​.

Valóban elérkezett Az utolsó magyartanár feljegyzéseinek ideje? – Interjú Dreff Jánossal/Tóth Dezsővel, a provokatív regény szerzőjével

​​​​​​​A fiumei este után néhány hétig Faludyt olvasok. A Pokolbéli víg napjaim történeteit, egy meghaladhatatlan történelemkönyvet, amely kitart egy életre. Egyben a leghitelesebb esszét arról, hogy az irodalom életben tarthat embereket, hangtalanul, az agy legrejtettebb tekervényeiben is megbújva, ahová még az ÁVO keze sem ér el, ahová a legsötétebb magánzárkában is bátran menekülhet az ember. Szerelmet hallgatok a Zsuzsa-akkordokon, és megtanulom elengedni, amit megtartani már nem érdemes. - Boldog Zoltán tárcája

​​​​​​​Egy ember ül szemben az üres lappal. Mindig ez a kiinduló helyzet, amióta az írói mesterség létezik, az írás magányos szakma. Miért is találkozna egy író a többivel? Miért is hagynák hátra az üres papiros tisztaságát a visszabeszélő, véleménnyel teli többiekért? Erre válaszolni kell. Minden évben válaszolni kell, s a Tokaji Írótábor három napja válaszkísérletként is értelmezhető lenne. Ha nincs elég érv, ha nem teremtődik ezekből a találkozásokból elég érték, ha nem indokolja semmi eléggé, hogy a magányos szakma művelői egy helyre gyűljenek, akkor az egész rendezvény értelmetlen. Ha van, akkor viszont óriási lehetőség, amit elpazarolni nagyon nagy hiba. – Weiner Sennyey Tibor írása a Tokaji Írótábor kapcsán.

„…az a gyerekkori kérdés ötlik fel benne, hogy tud-e Isten akkora követ teremteni, melyet nem tud felemelni. Ez pedig csakis azért jut eszébe, mert kíváncsi lenne, hogy a Móricz-ösztöndíj támogatna-e olyan kutatást, amely az NKA-s finanszírozások visszásságait tárja fel. Természetesen mindezt a szépirodalom és a publicisztika eszközeivel, nem hatóságként, és még nem is cserbenhagyott adófizetőként.” – Sultanus Beatus tárcája

Egy fél ország, aki túl komolyan veszi a saját iróniáját sem értő Kertész Imrét, szintén megsértődik. És talán itt csíphető fülön a magyarok és Kertész rokonsága. Meg persze abban is, hogy egy fél ország elvárná: Kertész ízig-vérig magyarként határozza meg magát, pontosabban: nem viselik el az ilyenfajta önkényes önmeghatározást. Vagyis némileg diktatórikusak abból a szempontból, hogy nem hagyják az írót önállóan dönteni. Számon kérnék rajta a fél magyar irodalmat, de ő csak Krúdyt és Szomoryt említi, meg persze Nádast, és láthatóan rajong a komolyzenéért. Ilyen Kertész Imre. Boldog Zoltán: Az irónia Kertésze ...a legerősebb érzés mégis az volt bennem, hogy ez az egész nem más, mint "tetemre hívás". Ha Kertész Imre – öntudatlanul is – tett most valami nagyon jót, az az volt, hogy aki csak él és alkot a magyar irodalomban, aki rokona, barátja, ismerőse, az most különböző helyzetekben színt vallhatott, s esküt tehetett a halott felett. Mondom, ott voltam, végignéztem sorban őket, barátokat, rokonokat, ismerőseket. Csak olvasókkal nem nagyon találkoztam a nagy pogány eljárás közben – ez senkit sem zavart annyira, mint engem. Weiner Sennyey Tibor: Tetemre hívás

​​​​​​​A "tetemre hívás" – vagy más néven halálújítás a régi magyaroknál volt szokásban, s talán még pogány időkből maradt meg ez az ősi "eljárás". Ha valakit meggyilkoltak, nem temették el még sokáig, hanem kiterítették, és sorban mindenkit meghívtak, hogy a halott fejére tegyék kezüket és esküdjenek meg, nem ők voltak, gyilkosát sem ismerik. Sorban tetemre hívták a meggyilkolt rokonait, barátait, ismerőseit. Aki vonakodott vallani, vagy akinek keze alatt a tetem elkezdett vérezni, azt tartották vétkesnek, s mind a temetés költésegeit, mind a vérdíjat őneki kellett megfizetnie. Ilyen tetemrelhívás volt a magyar irodalom felett Kertész Imre első, majd második interjúja, s így vallott – s talán még vall is színt – az összes rokon, barát, ismerős, mintha hatalmas félelem lenne, nem is annyira a gyilkosság, hanem a temetés és a vérdíj költségeit illetően.

​​​​​​​A nő mindig keres valamit a táskájában. Legfőképpen talán magát keresi, hiszen mindenki – talán jómaga is – tudja, hogy kiismerhetetlen. Amikor először a kézfeje tűnik el, majd lassacskán a kecses felkarok, melyek után a csípő hullámmozgása tör utat az idegesen topogó lábaknak, egy pillanatra ő is, mi is megijedünk.

Népdalok vegyülnek a határőr pecséthangjai közé, lassan megérkezik Szabadkára a sínbusz, ahol a szegedi restiből szabadult két férfi egy-egy pleskovicás burger mellett egy-egy üveg Jelen sört iszogat, ami éppen kapóra jön egy frappáns befejezéshez, és a városhoz, amely a szecessziós épületek sokaságán kívül gyógyszertárak rengetegét sűríti magába, hogy valahogy túlélje ezt a századot.

Mit tudsz a kortárs irodalomról? Hány mai, magyar költőt ismersz? Mennyit és miért olvasol? Hány mai magyar irodalmi folyóiratot ismersz?Hányat rendelsz meg? Mi a célja egy irodalmi lapnak? Egyáltalán miért érdekes a szépirodalom?

Icuka, Magyarország legszeretetreméltóbb könyvtárosa magabiztos gyakorisággal és a rendszeres folyóiratolvasó elszántságával téveszti el az Irodalmi Jelen nevét, és használja helyette a jóval meggyőzőbb, mind értelmezését, mind egyéni leleményét tükröző Irodalmi Jelenlét címet. Ha Icuka 2009. március 24-én az Írók Boltjában járt volna, bizonyságot szerezhetett volna arról, hogy Danyi Zoltán, Szőcs Géza és Weiner Sennyey Tibor irodalmi jelenléte valóban rászolgál a nemes tévesztésre.

Ha olyan lenne "az Irodalom", amit már Szindbád is csak visszasírni képes, ha olyan lenne, amiért minden alkalommal a folyóiratalapítás és a könyvkiadás ideggyilkos villámháborújába vetik maguk a jóérzésű emberek, ha olyan lenne, amilyennek a csillogó szemű bölcsészleánykák beiratkozáskor, kopogóscipőben gondolják… ha olyan lenne… milyen is? Mint éppen száz éve? Amikor valami különös együttállás révén egy helyen volt Ady, Osvát, Karinthy Kosztolányi, Babits, Csáth, Czóbel, és a többiek? Vagy nem is voltak egy helyen, csak nagy-néha találkoztak? Nem is volt olyan nagy dolog a Nyugat és a Holnap, csak azzá lett az idők során?

Az idei érettségi már éppen eltelt volna botrányok nélkül, amikor egy hazai közösségi oldalon a következő vélemény jelent meg egy magát „magyar hazafinak” valló diplomás férfitől...