Faludy köpönyege - Tárca egy találkozásról
A békéscsabai Fiume bejárata előtt állok. Tizenhat éves vagyok. A magyartanárom és az akkori irodalmi tudásom szerint két kortárs költő létezik. Az egyik Varró Dani, aki olyan érzékien és finoman adja elő a kamaszkort és a bocibocitarka pastiche-zsá szelídített változatait, hogy a lányok legalább két percig nem gondolnak a szexre. Miután felolvas pár sejtelmesebb sort, Varró Dani hallatán minden csaj arra gondol. A másik Gyuri bácsi, aki fiatalon átköltötte Villont, felnőttként megjárta Recsket, majd Délt és Nyugatot, most meg nagyon öreg és tapasztalt, és éppen ellátogat a Viharsarokba.
Ennek a tudásnak a birtokában lépek a terembe, ahol a díszes csillárról is emberek lógnak, és ez a barokkos körítés egyáltalán nem illik az ősz hajú emberhez, aki csupasz lábát elegáns bőrcipőjébe bújtatva lép elém. Meglep hajkoronája, kimért stílusa, amely fontos mondatokkal dolgozik, és melynek alanya bármilyen távolságban megtalálja súlyos tétekkel egyeztetett állítmányát. Mint ahogy Faludy György is megtalálta hazáit, melyek közül ebbe az egybe, az igaziba érdemes volt visszatérni, ha már egész életében a magyar nyelvet szolgálta. Amerikai bakaként is, vagy amikor a külföldi könyvtárak folyosóit rótta, hogy ha majd visszajön, faludysabban lássuk írásain át a világot. Kicsit haragszik Máraira, aki a cél előtt feladta, és bazsalyog a színészen, aki hozzá nem illő pátosszal skandálja a verseit. A Villont és Recsket idézőt is. Anekdotázni is megtanít, és történetet mesélni akkor, amikor már csak karrierek meg celebek vannak a világban. Faludy megtanítja, hogy mi az alanyi költészet, amely sorskérdéseket boncol. Formára, úri modorra és bohémségre oktat egyszerre, soha nem beszél feleslegesen, csak a legtisztább lényegről.
A fiumei este után néhány hétig Faludyt olvasok. A Pokolbéli víg napjaim történeteit, egy meghaladhatatlan történelemkönyvet, amely kitart egy életre. Egyben a leghitelesebb esszét arról, hogy az irodalom életben tarthat embereket, hangtalanul, az agy legrejtettebb tekervényeiben is megbújva, ahová még az ÁVO keze sem ér el, ahová a legsötétebb magánzárkában is bátran menekülhet az ember. Szerelmet hallgatok a Zsuzsa-akkordokon, és megtanulom elengedni, amit megtartani már nem érdemes. Valódi szenvedélyt kapok a talmi kamaszszerelem helyett, ami egy-egy pillanatra megérinthet, de nem csigáz fel életem bármely pillanatában úgy, mint az a pár Faludy-szókép.
Varró Danit lassan visszateszem a polcra, mert ha költészet, legyen tétje. Kutakodom a kortársak között, egyszerű és letisztult sorokra vágyom, életre a rímek szárnyalásában. Nehezen találok hozzá hasonlót, életművet egyet sem, nem a kora, hanem éppen a megéltet lényeggé átszűrő kortalansága miatt. Már tudom, hogy Faludy elvezetett a többi költőhöz is, legyenek azok olyanok, akik lábnyomában lépdelnek, vagy akik csak néhanapján hallották a nevét.
Én biztosan tudom, hogy ha verseket – már és még – nem is írok, Faludy köpönyegéből bújtam elő.
