A rövidprózai formák sosem válnak elavulttá, még ha mostanában „temetik” is a novellairodalmat, és jó ideje állítólag a regény élvez elsőbbséget az olvasóknál – legalábbis a kritikusok és a könyvforgalmat elemzők szerint. Az év novellái sorozat 2022. évi darabja sokszínűségével, stílus- és témabeli változatosságával épp az ellenkezőjét bizonyítja, azaz hogy a novella cseppet sem veszített a vonzerejéből: aligha akadhat olvasó, aki ne találná meg ebben a válogatásban a maga ízlése szerint való művet.

„Vagy netalán az a baj velünk, magyarokkal, hogy egyik népkarakter sem vált vérünkké, hanem egyszer ilyenek, másszor olyanak vagyunk? Egyszer északiak, másszor déliek, nagy távlatokban nézve pedig semmilyenek, így nincs mire alapoznunk vállalkozásainkat és a jövőnket?  Ösztöneink, jellemhibáink prédái maradunk, szétforgácsolnak minket a kicsinyes pártharcaink, folyamatosan megbuktatjuk önmagunkat, és miután az egyik magyar kiütötte a másik magyart a nyeregből, mindannyiszor visszaiszkolunk a törzsi létformáinkba.”

A felkavaró művek alakítanak, formálnak, hogy legyünk bátrak, az irodalom segítségével megbontott komfortzóna a személyiségünket építi, bölcsebbé, spirituálisabbá és nem utolsósorban erősebbé tesz.

A kötet bepillantást enged a szerző magán- és szerkesztőségi levelezésébe, amiből számos érdekességet tudhatunk meg nemcsak Temesi Ferencről, hanem olyan barátok és pályatársak életéről, mint Esterházy Péter, Szőcs Géza, Ördögh Szilveszter, Lázár Ervin vagy Déry Tibor.

Hiteles nyomat – ez a címe Fecske Csaba legújabb, a legszebb verseit tartalmazó kötetének, melyet Kégl Ildikó ajánl a figyelmükbe.

Néhány hónapja ünnepelte Nádas Péter nyolcvanadik születésnapját, s ennek alkalmából megajándékozta olvasóit. A Jelenkor Kiadó publikálta az író legszemélyesebbnek tartott művét, a Rémtörténetek című regényét, valamint az Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel című interjúkötet, amely Károlyi Csabával több mint egy éven át Zoomon folytatott  beszélgetéseik szerkesztett változata. Végül a Deák Erika Galériában megnyílt Nádas Péter Minimo (Minimális) című fotókiállítása, és ehhez kapcsolódóan megjelent a kiállítás fotóanyagát és egy eddig teljes terjedelmében nem olvasható esszét, A sötétség színeint tartalmazó album a Galéria gondozásában.

Vannak kitüntetetten szép pillanatok a recenzens életében, amikor az olvasott versek hatására úgy érzi, jó újra- és újradefiniálni a versek fogalmát, hiszen az, amiről írni készül, korábbi eszközeivel már nem vagy nem úgy fogható át számára. L. Móger Tímea új verseskötetének olvasása ilyen momentum.

A szerző korábbi munkáiban is láttatta már – csalódott távolságtartással és empátiával egyszerre – az amerikai jóléti társadalom közelmúltját, bár igazából itt tér és idő jelentősége csekély, hisz minden, amit ebben a történetben látunk, ugyanúgy érvényes napjaink civilizált, fogyasztói miliőjére. Gyökértelenség, létbe vetettség, a lét elviselhetetlen könnyűsége… Izgató kultúrtörténeti összefüggéseket inspirál a kötet, ahogy összevetem pár olvasmányélményemmel korábban élt szerzőktől: a XX. és XXI. század korszakhatára szinte eltűnni látszik, sőt, néhány korábbi is. Föloldja őket a nyugati ember (mára minden égtájra kiterjesztett) elidegenedése, dekadenciája. Ha oda merünk nézni, akár még egyetlen szellemi impulzusként is láthatjuk az elmúlt pár száz évet.

Az ontologikus állapot, melyben a tenger hullámaihoz hasonlóan a lent és a fent, a mindenség ellensúlyra törekvése tükröződik, Sohár Pál több versében fellelhető. A gondolat ikaroszi szárnyalása a nap máglyája felé a költői cselekvés önmarcangoló aktusát szimbolizálja.

Járatom a Ma este színház! nevű hírlevelet, amely last minute jegyeket kínál, reklámja szerint féláron, valójában plusz párszáz forint kezelési költséggel, amitől mindjárt kétharmad áras lesz a jegy, de mindegy is, mert még így is simán ki lehet fogni olcsó színházbelépőket, főleg a színpadtól távolabbi sorokba (jó szeműek előnyben).

Jász Attila új, az elmúlt tíz év (2012–2022) úti élményeit tartalmazó kötete a határhelyzetek könyveként is felfogható. A Tavaszitanka című versének kezdősora („rózsaszín szirmok a havazásban meztelen ágakban kapaszkodva”) szinte rímel Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról című elégiájára: „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben.” A kötet legtöbb szövege ugyanis a tél és tavasz közötti átmenet időszakát örökíti meg.

A történet középpontjában egy kamaszkorú iskolás kislány áll, aki most készül kilépni a látszólagos gondtalanság világából: a nyolcadik osztály befejezésével pályaválasztásra készül, döntéseket kell hoznia, s halványan bár, de már megérinti a szerelem romantikája is.

Tompa Gábor mintha a darab aktualizálhatóságának a határait kereste volna, s így olyan síkját fedte fel annak, amit még nem érzékeltem, pedig minden bizonnyal ott rejlett eddig is Shakespeare szövegében.

Szókratész kétezer-ötszáz éve már azon munkálkodott, hogy rávezesse az embereket: nem megérteni kell a világot, hanem megismerni. Ez a fajta kíváncsiság hajtotta az írót is arra, hogy meséljen nekünk Kertész Imréről úgy, ahogyan ő megismerte. Rádöbbenhetünk, hogy egy emberi sors is lehet olyan érdekes, mint egy művészeti alkotás, hiszen a spontaneitás és a véletlen ad mindkettőnek értéket, viszont végső következtetéseket aligha vonhatunk le bármelyikből.