Helyművészet

            A művészeti ágak közül a tánc és a költészet nyűgöztek le leginkább. Míg előbbinek nem csupán témája, hanem anyaga is az ember, az irodalomból az anyag megtapasztalhatósága hiányzik, a szavak súlya nem materialitásukból ered. Csodálom például a filmet is, amelyben megannyi művészeti ág keveredhet, nem tudom viszont, minek nevezzem azt az élményt, amikor egy-egy helyszínen járva az építészet remekei keverednek a föld jellegzetes illatával, a helyiek gondolkodásmódjával, a páratartalommal és a lakberendezéssel. Jobb híján, magamban helyművészetnek neveztem el az olyan, különleges társulásokat, amelyben a művészek között nem csupán építészeket és képzőművészeket, hanem az ott lakókat, a történelmet és magát a Jóistent is meg kell említenünk.

           Lehetséges-e olyan helyekről írni, ahol még nem jártunk? Azzal a szándékkal ültem le esszét írni, hogy soraimmal a Felvidék városait fonjam körül. Erdélyben is felnőtt fejjel járhattam először, s ez a határon túli régió még későbbre maradt. Szinte képtelen helyzet, pedig magyarként ez a terület is hozzám tartozik, ezt biztosan tudom.

            Hogy lehet valami úgy az enyém, hogy még nem jártam ott soha? Az információk, érzések közvetítői révén, hiteles elbeszélők segítségével.

            Soha nem értettem azokat az írókat, újságírókat, akik bárhol, a legnagyobb zaj és zsúfoltság közepette is képesek pillanatok alatt összeütni egy cikket vagy novellát. Jómagam attól függően némulok el vagy szólalok meg ékesen, hogy éppen hol vagyok. A tér, ami körbevesz, valóban csak a külcsín volna? Aligha, ebben a világban a matéria alig választható el a szellemtől. Nincs olyan, hogy csak anyag. A megformáltság, az elrendezés, a használati módot felfedő nyomok, a történelem és valami anyagtalan, de biztosan érezhető belengi a helyeket. Sokan ezt nevezik a hely szellemének. A hely szelleme már az anyagtalanba származtatása valami olyasminek, amit eredetileg kővel, homokkal, ízekkel, illatokkal tapasztalhatott meg a vándor, mint ilyen tehát a költészet, az irodalom nyelvén megőrizhető. Csupán ez, az irodalmi kivonat az egyetlen esélyem jelen pillanatban, hogy fogalmam lehessen a Felvidékről. Az utóbbi hetekben Zsille Gábor Tranzit Felvidék című verseskötete és Száraz Miklós György két könyve Az Ezüst Macska és a Lovak a ködben kerültek kezembe. Ha csupán ezt a három kortárs irodalmi alkotást veszem alapul, akkor milyen a Felvidék?

            Száraz Miklós György Az Ezüst Macska című novellagyűjteménye kétségkívül kellemesen ódonnak mutatja Selmecbánya épületeit, utcái bizonnyal néhol még macskakövesek és burjánzóan tekerednek egymásba. Egy olyan hely lehet, ahol ott lakók még ismerik egymást és a múltjukat. A családfák sokszáz évre visszakövethetőek, a régi legendák pedig nem érnek véget, hanem a jelenben folytatódnak.  Különös módon tájleírást azonban igen keveset találunk, így a város az olvasó számára sokkal inkább marad egy álomszerű hangulat, mintsem térképészeti pontossággal megismerhető helyszín. Száraz Miklós György a szereplőivel ábrázolja a várost. Nem mehetünk el szótlanul a beszélőnevek mellett sem, például: Gumikutya ikrek, Odüsszeusz doktor, Bernáthegyi Salamon, Gladiólusz. A sokféle, bolondos figura és életút az Ezüst Macska nevű kocsmában találkozik. A vendéglátó egység közönsége pedig mintegy koncentrikus körökben, vissza-vissza térve éli és rendezi történeteit. „A Macska? Az aztán igazi zsiványtanya volt. Rablók, eretnekek, méregkeverők, orgyilkosok, tüzes vasat próbált koldusok, hibbant apácák, hamiskártyások, alkimisták, garabonciás diákok, üldözött, polyák grófok, parázna grófkisasszonyok, talján meg vallon zsoldosok, huszita szajhák meg vérbajos diákköltők búvóhelye. Egy szó, mint száz, remek hely volt. Igazán kitűnő.”

            A Lovak a ködben Felvidék-ábrázolása már kevésbé mesei, a regény jelentős része pedig Budapesten játszódik. A főszereplő, a szlovákiai kis faluból származó, 18 éves Márta visszaemlékezéseiből azonban mégis megismerhetjük a határon túli helyszínt is. Kevés irodalmi mű láttatja olyan jól Trianon következményeit, mint a Lovak a ködben. Márta és szerelme folyton beleütköznek a történelem keserű tanulságaiba, továbbá a szlovákok és magyarok között dúló ellenségeskedésnek is tanúja lehet az olvasó.  Ha Az Ezüst Macska egy letűnt korszak andalító pompáját tárja elénk, akkor a Lovak a ködben inkább a békediktátum okozta mérhetetlen kárt és a szereplők lelkében lévő béklyókat szemlélteti. Száraz Miklós György két könyve együttesen élő, eleven képet rajzol ki a határon túli régió lélektani „kisugárzásáról”.

            Zsille Gábor Tranzit Felvidék című verseskötete akár útikalauz is lehetne. Költeményei nem egy helyre koncentrálódnak, hanem számtalan, kisebb-nagyobb települést mutatnak be személyes hangvétellel. Zsille folyamatosan a konkrét és a szimbolikus hely határán mozog, a hely szellemét precízen kottázza le nyolcsoros verseiben. Zsille utazása során egyszerre néz szembe a dicsőséges múlttal, amikor például Komáromban, a Jókai szoborral fog kezet, és a fájdalmas nyelvvesztéssel, amikor Zsilleová asszonynak, a távoli rokonnak már nem minden szavát érti. Rendre felidézi a környék nagyjait, megemlékezik például Petőfiről, Madáchról, Márairól, Bródy Sándorról. Zólyom környékén pedig a következő sorok születnek.: „A vár előtt, hol Balassi Bálint / világra jött, megenni két zsemlét / hajnali fél hatkor. A várkapun / felirat: szlovák nemzeti emlék.” A Tranzit Felvidék tehát nagyon is a jelenben játszódik, bár a költő megilletődve áll múltunk nagysága előtt, poétikáját gyakran a hiánytapasztalatok, a melankólia színei töltik meg. Írásai révén azonban az olvasó átélheti, amint a tájban nyugvó költői szellem újra megelevenedik, életre kel.

            Száraz Miklós Györgynél nem tudunk meg sokat az utcákról, terekről, leírásai nem bizonyulnak irodalmi google maps-nek. Zsille Gábor igen pontosan ábrázolja az épületeket, műemlékeket is. Történeteket és történelmet azonban mindketten előszeretettel mesélnek. Tényleg különös valami ez a helyművészet, sokkal több köze van az időhöz, mint eredetileg sejtettem. Sokszor egy-egy történet lepergése szükséges ahhoz, hogy megláthassuk egy-egy helyszín arcát, noha a „díszlet” közben változatlan marad, mintha nem volna köze egy hideg macskakőnek ahhoz, hogy kik járnak-kelnek rajta, mintha egy-egy homlokzat nem „pillantana” le a járókelőkre. Pedig a kölcsönhatás elkerülhetetlen, ebben áll a helyek misztikuma.

            Már csak arra lennék kíváncsi, hogy a mennyországban is vannak-e helyek. Meg arra is, hogy a mennyország egy hely vagy számtalan, különböző egységre tagolódik. Amennyiben a halál után megszűnik tér és idő, úgy valószínűleg a földihez hasonló, különös helyekkel nem fogunk találkozni. Úgyhogy jól becsüljük meg „helyváltoztatási jogunkat”, és fedezzünk fel annyi várost, és találkozzunk annyi hely szellemével, amennyivel csak lehetséges. Kezdhetjük a Felvidékkel!

A szerző az esszé megírása ideje alatt Oláh János Szerkesztői Ösztöndíjban részesült