Aligha van olyan költő, műfordító, irodalmár, tanár, diák, aki elégedett lenne a verstani eligazításokkal, beleértve a szakirodalmat és az oktatást is. Vannak jó tanulmányok, kézikönyvek, monográfiák, ha nem is az elmúlt három évtizedből, amelyekben utána lehet nézni az elméleti és alapoknak és gyakorlati tudnivalóknak: hol vannak a metszetek a hexameterben, a különböző hendekaszillabusokban vagy a Zrínyi-versszakban.

Sajnálhatjuk-e az áldozattá váló zsarnokot? Joga van-e az embernek a boldogságra úgy, hogy megszegi a legalapvetőbb erkölcsi törvényeket?

Gáspár Ferenc azért beskatulyázhatatlan, mert mindig képes megújulni, arra viszont már nehezebb válaszolni, hogy melyik műfajban erősebb, hiszen a történelmi témákban és az abszurdban legalább olyan otthonosan mozog, mint egy szürreális környezetben, vagy épp az ifjúsági regények világában. Az író már korábbi köteteiben is bizonyította, hogy lebilincselő elbeszélő, és ez az Összhang esetében sincs másként. A kötetben huszonhat novella található, amelyek első olvasatra regénytöredékeknek is tűnhetnek.

Miért kezdődik egy önmagát krimiként reklámozó regény egy egyes szám első személyű női naplóbejegyzéssel? Mi lesz az eredménye annak, ha egy szerző, akinek neve a gyermek- és ifjúsági irodalom terén vált ismertté, felnőttkönyvet ír?

 Vannak ilyen fura dolgok, mint a magázódás, a színházi díszletfestő, a csizmadia vagy a házastársi hűség: van is, meg nincs is, csinálják is, nem is, értik is, nem is. De az biztos, hogy a látható közelmúltig ezek még valóságosan léteztek, és közmegegyezésesen ez nem is volt baj.

A 20. század második felében a művészeti ágak között a szobrászat méltatlanul periférikus helyre szorult, s ez a mellőzöttség bizonyos mértékben egészen napjainkig érzékelhető. A közelmúltban a kiállítótermekben elenyésző volt a kifejezetten szobrászati tárlat. Sajnos mind az állandó, mind az időszaki kiállításokon, ha egyáltalán megjelent a plasztika, akkor is csak a képeket kísérő térbeli dekorációként került a falak közé, de leginkább elé. Legtöbbször háttérbe szorult, sőt elveszett a szobor alapvető tulajdonsága: az, hogy körbejárható, több nézetből is értelmezhető.

Bizonyosan sokunk gyerekkori kedvencei Gárdonyi Géza történelmi regényei, a végvári harcokat megidéző Egri csillagok, a Szent Margit legendája ihlette Isten rabjai és az Attila köré szőtt történet, A láthatatlan ember. Ez utóbbi volt inspirálója Cserna-Szabó András legújabb művének, a Zerkó, Attila törpéjének. Gárdonyi ugyanis regényében említést tesz Cerkóról, a hun fejedelem bolondjáról:

Amikor valaki, akit ismerünk, sőt, akár szeretünk, idegösszeomlást kap, vagy még rosszabb, öngyilkosságot követ el, általános reakció, hogy hirtelen, előzmények nélküli csapásként kezeljük az esetet. Valójában egy hosszú és rettenetes folyamat eredménye ez, amiről beszélnünk muszáj. A Minden másképp van című színdarab témája éppen ez, ledönteni a tabut, és nyíltan beszélni arról, hogyan és miért jut el valaki addig a pontig.

Ha kulcsszavakat kellene keresni Mezey Katalin novelláskötetéhez, akkor az egyik feltétlenül a kiszolgáltatottság lenne, hiszen szinte valamennyi írásában jelen van az az emberi dráma, ami a függőséget állítja középpontba – képviselje ezt a hatalom, a munkahelyi főnök, a rigolyás szomszéd, a járvány, vagy legyen szó csak szimpla családon belüli alárendeltségről. Az említett negatív érzelem mellett azonban markánsan megjelenik a szeretet biztonságérzetet, kapaszkodót, reményt nyújtó pólusa.

A Böszörményi Zoltán verseiből Márton László válogatta kötet a szerző eddigi életművének hiteles lenyomata. A nyolc fejezetbe – Játék a széllel, A szerelem illata, Majorana homokórája, A vers nem lett osztályharcos, A dolgok síkos felületén, A lélek varázsbotja, El nem küldött levelek, Az elvarázsolt szilvafa – rendezett versfolyam tartalmazza a legjelentősebb műveket, reprezentatív képet adva a költő több évtizedes pályafutásának állomásairól, legfontosabb témáiról és elkötelezettségeiről, valamint változatos formaművészetéről.

Boldog Zoltán Hagyma és levendula című kötete gyermekverseken keresztül úttörőként a gyermekszegénységet járja körül. Maga a téma nem újdonság, a magyar irodalomban van előzménye. Móricz Zsigmond a Hét krajcárhoz vagy Móra Ferenc a Kincskereső kisködmönhöz saját gyerekkorából merített ihletet.

Néhány héttel ezelőtt hallottam a hírt: egy floridai iskolában a szülők botrányt csaptak, amiért a diákoknak egyik órán bemutatták Michelangelo Dávidját, amely szerintük erkölcstelen, szeméremsértő. Megdöbbentett ez a prüdéria és álszemérem, és eltűnődtem, hogyan és miért is ábrázolták az emberi testet az őskorban, az ókorban vagy a reneszánszban.

Létezik már a karanténirodalom fogalma? Mindent fölcímkéző korunkban hadd létezzen csak, és mivel minden olvasó pontosan érti, mire gondolok – elvégre az utóbbi években is ezen bolygón élt – a definiálgatást mellőzve beszélgessünk inkább arról, mire is jó ez nekünk.

Tizenkét bibliai idézet vezeti be Finta Éva tizenkét versciklusból álló, kronológiai rendbe szedett válogatását, amelynek már címválasztása is erős szakrális utalás. A bibliai üzenetek ezáltal beépülnek a szövegbe, de a kötetcím és a ciklusok idézete ne tévesszen meg senkit: bár sokszor és sokféle formában szól Istenhez a szerző, nem vallásos versgyűjteményt tartunk a kezünkben.

Victor Vasarelyre mind életműve, mind számos elméleti munkája révén méltán tekinthetünk az „op-art pápájaként”. Alkotásaival megreformálta a reklámipart, a divatot és jelentős hatást gyakorolt a populáris kultúrára. Pécsett született, majd Budapesten Podolini-Volkmann Artúr szabadiskoláját látogatta, mert a rajzolás érdekelte. A hagyományos akadémikus festészet viszont kevésbé, ezért innen szinte egy ugrás volt Bortnyik Sándor műhelye, ahol „bekebelezte” a Bauhaus eszmevilága.

Várnagy Márta első kötetét, a Kapuzábét kíváncsian vettem a kezembe, mivel a címben szereplő szóval még nem találkoztam (megkockáztatom, hogy ezzel nem vagyok egyedül). Az internetnek köszönhetően egy percbe sem telt megtudni, hogy a kapuzábé jelentése: kapufélfa. Ettől még kíváncsibb lettem, mert mégis, mit lehet kihozni ebből a címből?

Néhány kortárs szerzőt kértem meg, hogy beszéljenek arról, milyen szerepet tölt be életükben a sport, hogyan inspirálja őket az alkotásban.