Sportos irodalom

            Az ógörög gondolkodásban még természetes volt, hogy a jó és a szép összetartozik, bár Platón már felveti e két minőség különválasztásának szükségességét. Fontos hozzátenni azt is, hogy a praktikum szorosan meghatározta valaminek a szépséges voltát. Egy funkcióját ellátni képes láb tehát egyúttal szép lábnak is számított az ókori Hellászban. Minden szép volt, ami megfelelt rendeltetésének. Filozófia, esztétikatörténet és gondolkodásmódunk szempontjából is elengedhetetlen megemlíteni a Lakoma azon mozzanatát, amely rávilágít, a testi szépség iskoláját járva juthat el az ember a bölcsességig.

            A test és a szépséghez viszonyának bölcsőjét azért fontos felidézni, mert az utóbbi kétezer évben sokat változott, időnként önnön ellentettjébe csapva:

            „A könyvtárosok a ninivei, babiloni és alexandriai időktől kezdve férfiak voltak, a nők a XX. század elején szép csendben meghódították a szakmát. 1910-re a könyvtárosok csaknem nyolcvan százaléka nő volt. És mivel csak a férjezetlen hölgyeknek volt joga dolgozni, a köztudatban kialakult a megsavanyodott, ellenszenves, ősz, kontyos, szemüveges, ósdi ruhát viselő, kedvtelve zsörtölődő könyvtáros vénkisasszonyok sztereotípiája… Az élet csodaszép című, 1946-ban bemutatott amerikai filmben is ez a sztereotípia érhető tetten” – írja Irene Vallejo Papirusz című könyvében. A XX. század óta tehát tudomány, művészet és testi erő, avagy testi szépség gyakran egymás ellentettje. A testet művészi eszközül használó ágazatok, például a tánc vagy a színészet oldják fel leghamarabb ezt. Az irodalom sajnos kivétel ez alól, a költők és írók gyakorta esnek áldozatul a Vallejo felvázolta társadalmi jelenségből kibontakozó sztereotípiáknak. Első pillantásra azt gondolhatnánk, hogy a szerző tulajdon testének reprezentációja kívül esik foglalkozása határain. Azonban ez korántsem igaz. A vizuális kommunikációban a média térnyerésével soha ennyi testszégyenítéssel nem találkozhattunk, mint napjainkban. Pedig a testről folytatott elmélkedéseknek az irodalmi művekben is helye van. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a 2010-es években számos ilyen témájú mű jelent meg.

            A sport külön kategóriát képvisel a test tematikájában. Attitűdje azonban sokszor hasonlatos a művészetekéhez. Nemzeti identitást, önkifejezést vagy akár filozófiák tárházát képviselheti. A leghitelesebb persze mindig a személyes tapasztalat és vélemény. Néhány kortárs szerzőt kértem meg, hogy beszéljenek arról, milyen szerepet tölt be életükben a sport, hogyan inspirálja őket az alkotásban.

            Mirtse Zsuzsa például imádja a Duna-partot, a földutakat, és válaszában is a mozgás természetességét, magától értetődő voltát hangsúlyozta: „Ha csak lehet, sétálok, erdőt járok – arra törekszem, hogy a mozgás természetes módon épüljön bele az életembe. Azt hiszem, ez utóbbi már megtörtént. Örömöt és energiát ad. Mindkettőre szükségem van.”

            Simon Adri számára a jóga több mint puszta testgyakorlás, a mindfulness meditációt egészíti ki ezzel a tevékenységgel.  Filozófiát és alkotói metódust is jelent számára a sport.

 „A jóga nemcsak egy minden izomcsoportra kiterjedő testmozgást jelent, hanem mindenekelőtt a keleti bölcselet egy formája, amely Indiában fejlődött ki a hinduizmus kulturális közegében, még az ókori Indus-völgyi civilizáció idején. Nemcsak a testet erősíti és tartja rugalmasan, hanem a koncentrációs és légzőgyakorlatokkal a gyakorlók tudatát is tisztítja, edzésben tartja, megnyugtatja a csapongó elmét, és emeli az általános energiaszintet.”

            Szilágyi Nagy Ildikó életében a jóga, a jógaterápia és az írás egy tőről fakad. „1995-ben kezdtem jógát gyakorolni és írni is, és azóta is ez a két elem állandó az életemben a maga saját tempójú áramlásával. Minden, ami keletkezik, változik, elmúlik és létesül, elmúlik és létesül..., vagy, akinek jobban tetszik így: minden folyik. A változások közepette a mozgás, légzés és tudat összehangolása segít az alkotásban flowba kerülni, ez a gyakorlás biztosítja az összeszedettséget az írói létezésmódhoz. A jóga egészséget is ad, ami szintén hasznos a művész számára, hiszen akkor tudom részletgazdagságában megmutatni a világot az írásaimban, ha én magam legalábbis elindultam azon az úton, hogy megtapasztaljam az egész-séget.”

            Csender Levente számára elsősorban a hegyvidék jelenti az inspiráló tájat. „Az életem hosszútávfutás, azért járok terepmaratonra. A futás átmossa az embert. Kitisztul az agy, elfárad a test. Kizárólag erdőben. A hegymászás átvisz egy másik világba. 1600 m fölött új dimenzió nyílik. Más emberekkel találkozol, mint lent. Minden évben megmászok egy 2000 m fölötti csúcsot a szomszédos országokban.”

            A futás Bene Zoltán számára is fontos, szabadság-karakterű tevékenység, bár nagy kihagyás után kezdte újra. „Egy ideje már hetente három-négyszer futok, összesen heti 40–50 km-t, egy alkalommal 10 km-nél sose kevesebbet. A hosszútávfutásban az a jó, hogy miközben kikapcsol a világból, egyúttal hozzá is kapcsol:  másként látod a dolgokat, másként látod önmagad, el tudsz merülni saját magadban is, másban is, segít a koncentrációban, a szellemi rendrakásban, a tervezésben.”

            Arany Zsuzsanna pedig egy különleges sportág, a rúdsport segítségével találja meg az egyensúlyt a szellemi munka és a testi erőnlét között. „A mozdulatok külön-külön is rendkívül szépek, nagy szerepet kap a kreativitás. Az 'artistic' versenyeken egyenesen összművészeti produkciót kell bemutatni: táncos koreográfiát légtornász mozdulatokkal, összhangban a zenével. Az egész kompozíciónak egy (belső vagy külső) történetet kell megjelenítenie. Az alkotói énemet tehát abszolút 'kiélhetem' a rúdsportban, így az nemcsak testmozgás és egészségmegőrzés számomra. Önismereti hozadéka is van bőven: kitartásra és az erőnkkel való okos gazdálkodásra nevel.”

A válaszokból kitűnik, hogy gondolkodásunk a sportról sosem irányul kizárólag a testre, vagyis a Descartes meghatározta testi-lelki különállás, dualizmus egyáltalán nem jellemzi a ma alkotóit. Amint Maurice Merleau-Ponty rámutat, a saját test a tapasztalás állandó eleme, tehát észlelésünk eszköze. Ha pedig a létezéshez szükséges legfontosabb eszközünkként tekintünk rá, akkor tökéletesítésének, megóvásának, csiszolásának vágya magától értetődő. Ez a felfogás rokon az ókori görög testkoncepciókkal, vagyis az esztétikum sosem öncélúan, hanem a praktikum viszonyában jelenik meg.  Úgy tűnhet tehát, hogy két évezred kellett ahhoz, hogy visszaérjünk oda, ahonnan a görögök elindultak. Ez az „ugyanaz” azonban egy másik „ugyanaz”, mert amikor a gondolkodás ilyen nagy kör leírása után jut nyugvópontra, az épp annak bizonyítéka, hogy mindazon tudás, vita és korábbi elgondolkodás sűrűsödik egy pontba, ami ezt a hasonló elvet a korábbitól mégis megkülönbözteti.

Arany Zsuzsanna fényképeit Kisgyura Melánia készítette, a többi felvétel a megkérdezett költők és írók saját adattárából való.

Viola Szandra a riport megírása ideján Oláh János Szerkesztői Ösztöndíjban részesült