Gyászmunka. Elengedés. Sorsromkocsma. Emléklevitáció. Dezillúzió. Ehhez hasonló pótszavak jutnak eszembe Szálinger Balázs számlakönyvét (bár ezt a kört ő fizeti) olvasva, de emiatt senki, legkevésbé ő, ne gondoljon semmi rosszra. A költő csak az igazat írja – álmainkról, tetteinkről, kifosztatásainkról és szétfoszlásunkról.

Egy alföldi kisvárosban valami rendkívüli történik: a fák idejekorán lehullajtják a leveleiket. Krusovszky Dénes új regénye pedig ennek a természetellenes folyamatnak jár utána.

Kevéssé ismert – bár annak, aki hallott már a meseterápiáról, nem annyira meglepő –, hogy a mese eredetileg a felnőttek műfaja volt. A régi időkben, amikor még telente a fonóban gyűltek össze a falubeliek, és a gyerekek már aludtak, mesékkel szórakoztatták egymást. Elsősorban a férfiak meséltek.

Bizonyára minden kisvárosban, településen fellelhető az a helyi költő, aki megverseli/verselte a hely sajátosságait.

Viola Szandra egy fantasy regénnyel igyekszik betekintést nyújtani a magyar hitvilág rejtelmeibe a fiatal, kiskamasz korosztálynak, de a Hajnal öröksége című sorozat első kötete, A világfa kilenc ága nemcsak nekik, hanem felnőtteknek is élvezetes olvasmányt ígér.

Bánfai Zsolt első, Terra című kötete a Prágai Tamás-díj 2023. évi kitüntetettjeként jelent meg a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában. Könyvét végigolvasva vegyes érzésünk támadhat: e versek izgalmas világokba kalauzolnak bennünket, ám megragadásuk és megértésük kihívás lehet.

„Mint amilyen régi tüzek helyén a hamu, mikor az őszi harmat belepi”

(Wass Albert: A funtineli boszorkány)

Hőség van, fémesen, forrón kong az ég a repülőforgalom zajától. Szeretem ezt a hangot, olyan lassan válik eggyé a csendnek nevezett forró sistergéssel, hogy nem is venni észre az átmenetet. Pont ilyen lágy áttűnést képez a pihentető semmittevésből lett alkotó semmittevés. Ezt is szeretem: Ahogy az ellazult elme mintegy „unalmában” előáll a jobbnál jobb ötletekkel.

Kezdjük számokkal. Három az ötvenöthöz. Hat a százhatvannégyhez. Kettő a hetvenkettőhöz. Három az ötvennyolchoz. Ennyi itt most elég; aki meg szeretné tudni az arányok pontos jelentését, lapozza fel a nemrég megjelent, Erdélyi magyar nőírók című tanulmánykötetet, amelyben sok más izgalmas adatot és összefüggést találhat.

Sem eszmék, sem irányzatok, sem csoportok, sem iskolák – csak hangocskák, darabkák, törmelékek. Ha röviden kéne bemutatnom a kortárs költészetet úgy általában, ilyen megengedő mélabúval tenném. De nicsak, kifelejtettem valamit, ami oldhatja a bút: a karaktert. A költői figurát. A versszerző embert, a tollforgató halandót, akit a leírt szó örökkévalóságának hübrisze kísért.

„Tematikailag hatásosan felépített, átfogó világ- és civilizáció-történet, amely a magával ragadó, közvetlen, letisztult stílusával emelkedik ki a hasonló témájú novellagyűjtemények közül.

Oberczián Géza regényfolyama egyetlen végtelenné nyúlt jelen idő, egy pillanat, amely mintha mindig a jelenben maradna, sosem kerülne át a jövőbe. A Téridő három fejezete – Szingularitás, Eseményhorizont, Entrópia – látszólag különálló történeteket mond el, szálai mégis egységes regényszövetbe integrálódnak. Szimultán játszódó eseményeit az időcentrikus látásmód és maga az időkezelés, illetve a jelen idejű narráció kapcsolja össze.

Pázmány Péter (1570–1637) esztergomi érsek szavai szinte váteszszerűen hangzanak Ondi Alex: Pálosok Budapesten (A Sziklakolostor története) című könyvét olvasva.

„…Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis. Saját ügyemnek is tartom, …hogy miként folytatódik” – írta Alföldy Jenő Turbók Attila 2017-es kötetének (Búcsú jövő időben) Kortárs-beli recenziójában. S most az összegzésnek és a folytatásnak is tanúi lehetünk. A hitelesség eddigi legteljesebb bizonyítékával.

Végh Attila versei olyanok, mint a véletlen házibulik csúcsbeszélgetése, amiért érdemes fönnmaradni. A véletlen házibulik egyik lehetséges csúcsa a véletlenszerű nemi élet, ám a másik lehetséges csúcs sokkal érdekesebb, bár annyiban az is hasonlít a szexre, hogy szintén két ember találkozik. A sokadik holtponton átesve, az alkoholszintet okosan tartva, hajnaltáji tisztánlátástól igézve esik meg a csúcsbeszélgetés, két ember egyszeri ihletettségében, emelkedett szellemmel, átragyogva füstön és pián, a másik lelkén túli végtelenig.

Különös kötet a Legenda, Rózsássy Barbara új verseskötete. Címek, cikluscímek és oldalszámok bójái nélkül hullámzó versek, versciklusok alkotják, s a kötetet szervező formai váltások úgy követik egymást, mint a tengeri áramlatok. Az első rész felező hatos ütemhangsúlyos, rímtelen formát ölt, aztán a lassú felvezető után a szöveg felpörög, és egy szonettkoszorú darabjai lüktetnek végig az olvasó tudatán, majd a végén a hullámok lecsendesednek, és nyugodtabb, prózaibb hangvételű záró rész következik szabadversben.

A feladat adott – ismerd meg önmagad! –, csakhogy hiányzik a megoldókulcs. Erre a lehetetlennek látszó kihívásra vállalkozik Florin Irimia elbeszélője. Közeledvén a negyvenhez önmaga megoldókulcsát keresi a gyerekkorában, mintha az is ott lapulna valahol a tömbházak mögötti szőnyegporolóállvány tövében, magára hagyottan. Elveszett? Vagy eleve nem is volt? Az emlékekben nehéz teljességgel megbízni.

Szabó Márton István filozofikus hajlamú, kellően távolságtartó, némileg cinikus, másrészt valamiféle „technotörzsfejlődésben” gondolkozó, e hozzáállást hol szenvtelen, hol lírai beszédmódokkal vegyítő kortárs szerző. A beton szimbolikáját, mint korunk szürke, mindent uraló anyagát plasztikus módon használja, modern civilizációnk néma segélykiáltásait érettnek tűnő eszköztárral jeleníti meg. A szonettforma, amely dominálja a kötetet, nem céltalan, a problémák felszíni kifejtéseinek eszköze.

Jól kösse föl a gatyáját, aki manapság önreflektív prózát akar írni: akinek nem olyan izgalmas az életrajza, mint Faludynak (s ez kortárs elsőkötetestől nem várható el), netán nem művészkedi patológiás önpusztítását őrült látomásokká, mint Csáth Géza, Hajnóczy Péter vagy William S. Burroughs, annak marad az önmagába és olvasóiba vetett bizalom, hogy valamitől mégis elég érdekes.