A tárgyi világ szellemi világgá lényegül

„…Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis. Saját ügyemnek is tartom, …hogy miként folytatódik” – írta Alföldy Jenő Turbók Attila 2017-es kötetének (Búcsú jövő időben) Kortárs-beli recenziójában. S most az összegzésnek és a folytatásnak is tanúi lehetünk. A hitelesség eddigi legteljesebb bizonyítékával.

Idézzük még a válogatott és új verseket tartalmazó kötet ajánlásának egy részletét – s ezt már a költő tollából – a hátlapról: „….Elborzadva figyelem azt a folyamatot, amely a költészet térdre hullását, zavarosba süllyedését idézheti elő. Hova lesz a hiteles, igaz emberi szó, ha a Föld lakóit ebben az új, kifordított nyelvezetű, zagyva, arc- és mi minden mást váltó korszakban a maszlag erős fonatai ölelik-szorítják…” Kétségtelenül kemény, talán kissé türelmetlen szavak ezek. Aggódását, jó szándékát persze nem vitathatjuk. Költészete mindenképpen frappáns válasz a gyötrő kérdésekre.

Mögötte a drámákkal teli sors, a gyökereknél az apa korai halála, a kegyetlen történelem árnyai. Válságok, a költő elhallgatása, majd az újrakezdés. És előttünk a színes, gazdag életmű. A korai ébredés, a pályakezdés és a kibontakozás lírai dokumentumaival, vissza-visszatérő korképekkel. Pl. ekképpen: „…E vállból amputált idő / rángó ideggel lökdös minket, / de kar hol van, lendíthető? / Takargatjuk a véres inget.” (Amputált idő) A hiányt másutt ilyen jelzőkkel jelzi: kicsorbult éjszaka, repedt tükör, pucér szabadság. Az előbb idézett verscím egyben az első ciklus élére került „eligazítás” is, a még fiatalon megszületett versek világát jelezvén. Az ifjúság nyitott szellemével, lendületével, hevével. Már korán érett a hangja, az útkeresés helyett mintha már idejekorán a beérkezés verseit olvasnánk. A természeti elemek, az ősök tisztelete, a közügyek iránti érdeklődés jeleivel.

Az Anyám fölmutat egy drámai sorsot, megküzdött életet, s közben megkapóan ábrázolja az örök anya-gyermek viszonyt. „…serény kezedre várnak / arcok, ruhák, edények, / biztatlak, biztatom magam / barbár, örök reménnyel.” Nagy elődeihez méltó már a korai verseinek hangja, s fontos számára a magyar költészet folytonosságának tudata. Ugyanakkor láthatjuk történelmi érzékenységének lírai nyomait, a háborús borzalmak megörökítését. A „beszakadt egek” világát. A Simon István emlékére írt Szelíd őrszem egyik részlete: „…Ámul a kíváncsi diák: érdemjegye arhangelszki fagyhalál, / vagy vorkutai dögkút? Csillag-pásztás kaukázusi lejtőn / mázsás betongerenda a honvágy…” Érzékletes, drámai töltetű sorok.

Költőnk a nemes hagyomány útját járja, itt-ott fölfedezhetjük nála akár az impresszionizmus hatásait is. Konokul hisz a költészet erejében, s e tekintetben kívül áll a kortárs magyar lírán. S ha úgy adódik, akkor: „…Azt hiszi a Nagyhatalmú, tiporhatja-tarolhatja / hitetek havasát…” – olvassuk az Erdély szegényeinek ajánlott Néma concertóban. De említhetjük az Erzsébetvárosi credo (1949-1956) c. emlékezetes nagyversét is, amelyben „a múltat ki kell mondani” erkölcsi parancsa a vezérlő erő. Igazi mementó ez a nagylélegzetű költemény ama bizonyos korról.

Vannak más sodró művei is, olvasunk véres karácsonyról, háborúról, az eltorzult világról. A költő tehát teszi a dolgát, úgy, ahogy elődei is tették az elmúlt századokban. Van úgy, hogy reménytelenül (Vörösmarty után…), ám a derű is megjelenik nála. Mint ebben a szerelmes versrészletben: „…fürdet engem a / szerelem / harmata csillog / szememen.” (Dal) Igen, azt is sugallja, hogy ebben a világban a szerelem az igazi menedék, akkor is, ha sok gyötrelemmel jár. Ilyen helyeken szabadabb a formavilága, a játéknak is nagyobb szerep jut. „… csak a csupasz ágyék / tűznek gyökere…” – olvassuk a Biberézőben. Ezekben a versekben változatos rímekkel, eredeti képekkel, az érzelmek tobzódásával, színes versbeszéddel találkozunk. Vagy ahogy a „…körömvirágból lett / gyönyörvirág”. (Calendula)

A drámaiság és a feszültség mögött ott az emberi kapcsolatok és a világ összetettsége. A férfi küzdelmei, útkeresése, örömei és bánatai. Bonyolult, helyenként szürrealisztikus, komplex költői képekkel, közelítvén a Nagy László-i magaslatokhoz. Nyelvezete gördülékeny és természetes, mentes a pózoktól, ha kell, könnyed, másutt drámai. Lírai báj jellemzi. A tárgyi világ szellemi világgá lényegül át a tollán. S persze nem feledheti apjának jogtalan meghurcolását és korai halálát, mint ahogy ez a tragikum több művében is megjelenik. A Nagy ököl egyfajta elbeszélő költemény erről a sorsról, ám mindez egy egész történelmi korszak lenyomata is egyben. A borzasztó múltról készített művészi leltár. Fölemelő befejezése: „…néhány hónap elmúltával / fogazata már hiányos / ennyit az időökölről / elcsitulj szív száj ne átkozz).

Másutt önvizsgálatot tart, némi gyötrelemmel. Számol a kockázattal és a veszteséggel. (A játszma szégyene) S ez az önvizsgálat együtt jár az önismerettel. Azon költők közé tartozik, akik tisztában vannak lehetőségeikkel, ugyanakkor nem is becsülik túl önmaguk jelentőségét. Ez akár valamennyiünk számára tanulságul szolgálhat! Fölrajzolja nemzedékének (a nyolcadik X-ben bőven benne) keserűségekkel teli sorsát (Kallódók nemzedéke), de önmaga alkotó élete a bizonyíték arra is, hogy a keserű sors lehet jelentős életmű háttere. Akkor is, ha vannak ilyen „tételmondatai”: „…Ez már csak ország, nem haza, / érdekek bomlott halmaza…” (Levél apámnak) Akkor is, ha József Attila utódaként beszél rendről és törvényről ugyanebben a versben. Szenvedély és felelős gondolkodás munkál benne akkor, amikor egy szégyenteles népszavazást emleget. (Megsüppedt menedék)

Itt élek, itt lakom címmel pedig egy olyan verset ír, amelyben szinte szociológiai elemekkel ír lelki helyzetjelentést. Az „itt és most” állapotáról, ami persze túlmutat időn és téren. Mindezt megfigyelhetjük új műveiben is. Az életmű építkezésének, a szerves folytatásnak a dokumentumai ezek a versek. Az érett férfi és az érett költő megszólalásai. Időszerű gondolatokkal, összegzés igényű példákkal. S újra és újra a fölcsillanó reménység hangjai. „…Várni kell most várni, / nincs ideje dacnak, / fejjel nekimenni / zúduló tavasznak…” (Tavasz ébred) Néhol erősödik az epikus jelleg, ám ez a „műfaji átcsapás” még inkább hitelessé teszi megszólalásait. Meghitten szól a meglelt harmóniáról, a társ fontosságáról. Újra teret ad a könnyedségnek, a játékosságnak, az életörömnek. Jambus módra lépek – íme, egy találó és frappáns cím.

Így lesz egyre teljesebbé Turbók Attila eddigi lírai életműve.

Turbók Attila: Elsüllyedt tanú. Válogatott és új versek. Hét Krajcár Kiadó, 2021.