„Egy zöldre festett kétszárnyú ajtó vezet a harmadikon a gangra. Nagyot nyikordult a jobb szárny, mikor megtoltam, hogy már csak azt a néhány métert kelljen megtenni az ajtóig. Ott is álltam egy kicsit, talán arra várva, hogy észrevegyenek. Hogy szinte magától értelmetlenné váljon a kis akcióm, ami egyre inkább a szánalommal vegyes viszolygás érzését kezdte ölteni bennem.” – Részlet Szöllősi Mátyás készülő regényéből.

Kikerekíti a pirkadatot
szelídítő lassúsággal,
jól látszik most,
a fény komplementer színe
a hazugság,
felsötétlik, elsápad,
holdalma.

Beszélhetünk fizikai értelemben vett világosságról, a sötétség és világosság isteni szétválasztásáról vagy szellemi megvilágosodásról – mindegyikhez teremtő szándék és eszköz kell. Még akkor is, ha bibliai értelemben Isten maga a világosság. Talán ez motiválta Viola Szandrát, amikor legújabb verseskötetében használt (de nem elhasznált) fényforrásaink nyomába eredt.

Viola Szandra kortárs irodalmunk egyik legszínesebb egyénisége, nemcsak versei révén hívta fel magára a figyelmét, irodalomnépszerűsítő akciói, szenzuális művészeti performanszai, riporteri munkássága is jelentékeny. Annak apropóján, hogy a hónap alkotója az Irodalmi Jelenen a pályakezdés éveiről, a legújabb és készülő kötetéről készített portéinterjút a költővel Varga Melinda.

Folyamatosan bombáznak bennünket a furcsábbnál furcsább hírek: Dantét cenzúrázva jelenteti meg egy holland kiadó, mert a középkori szerző Mohamedet a Pokol mélyére küldte, egy másik, szintén holland fordítónőt megtámad egy influenszer, mert fehér létére le akarja fordítani egy afro-amerikai költőnő versét. Mindeközben brutális késelésekről és terrormerényletekről hallunk Franciaországban és Németországban.  Ha mindez nem volna elég, akkor még itt van a vírus is, ez az ellenőrizhetetlen és megfoghatatlan pokoli kór, ami meghatározza a mindennapjainkat, leszűkíti mozgásterünket.

Petőcz András Idegenek című, a Napkút Kiadó gondozásában megjelent trilógiájának főhőse, Anna, gyermekkorában veszíti el édesanyját és legjobb barátnőjét, átél egy terrortámadást és egy túszdrámát, nemi erőszak áldozata. Minden erejét összeszedve földalatti alagúton keresztül eljut a szomszédos országba, ahol egyelőre béke van. Ez az első rész tartalma dióhéjban. A második könyvben egy rövidke időre úgy tűnik, Anna élete sínre kerül, de a háború békésnek tűnő, új otthonában is utoléri.

Az országot hol barbároknak, hol idegeneknek nevezett katonák támadják meg, a nép földalatti városba kényszerül. Anna saját felelősségére elhagyja a látszatbiztonságot. A tengerparton lakik egy kísértetvárosban, ahonnan már mindenki elmenekült, csak egy öregasszony járja unokájával a partot, kagylókat keresve, mert más ehető nincsen a környéken. A trilógia záró részében a szereplők fogságban élnek, egyértelműen az iszlám államra hajazó világban. A kínzás és az erőszak már-már leírhatatlan, ám Anna – időközben kiderül, hogy az igazi neve Aysa –, végül mindent túlél. Megöregszik, nyolcvanhat éves, amikor megjelennek a felszabadítók. A történet végén hazatér, mert „ott van az anyám eltemetve”. „Mert meg kell találni, hol van az otthon. Hogy ne legyünk annyira idegenek, legalább saját magunk számára ne legyünk azok.”

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvasom egy Lackfi János-interjúban, amelyben arra kérdezett rá a riporter, milyen életformáló versidézet volt rá nagy hatással. Nagycsütörtök van, a keresztutat hallgatom az interneten, próbálok elmélyülni, felkészíteni magam Krisztus feltámadásának ünnepére, amelyhez Lackfi János lírája kiváló „segédeszköz”, ebben a belső lelki folyamatban jó társ. Ott cseng bennem a János evangéliumából kiragadott idézet, amely életformáló hatással volt a költőre, ennek tudatában olvasom el a még kéziratformában lévő, hamarosan megjelenő zsoltáros könyvét, az Életem templomát, illetve a friss, nyomdaillatú #Jóéjtpuszit, amely szintén istenes verseket tartalmaz, csaknem kétszáz lapnyi lírát az istenképünkről, Jézusról, a Szűzanyáról, emberi gyengeségeinkről, esetlenségünkről, az örömről és a fájdalomról, a bukásról és a felemelkedésről.

„A zsoltárversekbe is bekerült sok Isten-tapasztalatom. A #Jóéjtpuszi-kötet egyes darabjai viszont sokszor a Jézussal való beszélgetéseimből jönnek. Ilyenkor egyáltalán nem én találom ki a dolgokat, csak az íráskészségemet használom.

Nem az a típusú író, aki elbújna az élet elől – kevés olyan tűzfészek van a földön, amelyet ne járt volna meg haditudósítóként, újságíróként. Az élmények idővel szépirodalommá érnek, az utóbbi időben leginkább prózákká, de Jászberényi Sándor a versírást sem hagyta el. És immár „nyugati történeteket” is olvashatunk tőle, legutóbbi elbeszéléskötetének alcíme szerint. – Az alkotóval többek között valóság, előítéletek, mitológia és írás viszonyáról beszélgettünk, és arról is, mit tesz a „felhajtás” az íróval.

„Éjszaka értünk oda. A város sötétben állt, a külváros kiégett épületeit tüzek fényei világították meg, lázadók melegedtek körülöttük a fagyos éjszakában.
A főtéren napszaktól függetlenül tömeg volt. Néha a levegőbe lőttek a fegyveres férfiak, amikor hírek érkeztek a harcokból. Ha jó hírek, azért, ha rossz hírek, akkor azért.” – Jászberényi Sándor novellája.

„Krisztus minden évben eljön,
tavaly is itt volt, a karanténtavaszkor.
Moha zöldje a bűnbocsánat,
az ég megváltó kék,
nézz fel rá, és szakíts magadnak
a feltámadásból egy fehér csokorral.” – Varga Melinda versei.

E beszélgetést már lezártuk, amikor kiderült az örömteli hír: Varga Melinda József Attila-díjat kapott. Az elismerés szép fénypont a pályaíven: tizenöt éves korában jött el Gyergyóból, a szíve azóta is „ingázik” a falu nyugalma és a város nyüzsgése között, és ez verseiből is visszaköszön. Mióta pályakezdő tehetségeket mentorál a Kárpát-medencei Tehetséggondozóban, Budapesten is sokkal több időt tölt. S bár a karantén a költői énjének kedvező visszavonulás-elcsendesedés időszaka lett, tele van tervekkel, és Varga Melinda terveiből mindig különleges dolgok születnek. – A költőt, a szerkesztőt, a mentort kérdezte levélben Laik Eszter.

„Ötévesen azt gondoltam, / lepedőfehér a mennyország, / szárítókötélen táncolnak az angyalok...” – Varga Melinda versei.