A nagyszerű Sziddhárta története

Hermann Hessét a huszadik század gazdag német irodalmának legnagyobbjai közé sorolja az utókor ítészeinek hada. A Narziss és Goldmund, valamint a Nobel-díjat nyert Az üveggyöngyjáték tökéletességre törekvő remekművek. Pályája korábbi szakaszában írt két kurtább regénye a széles olvasóközönség kedvencévé vált az elmúlt évszázadban. Az első világháború borzalmai után írt Sziddhárta és a néhány évvel azt követő Pusztai farkas a kor húszas éveinek sikeres alkotásai voltak, majd fél évszázaddal később a hippimozgalom újra piedesztálra emelte őket. A Sziddhártával kapcsolatban az irodalomkedvelők és a profi kritikusok egyetértenek abban, hogy minden mély átélésű kapcsolat ellenére, ami a hinduizmushoz és a buddhizmushoz fűzi, elsősorban inkább egy nagy tehetséggel és szívvel konstruált fejlődésregény (csúnya német kifejezéssel: Bildungsroman). Olyan mű, amelybe a szűkös terjedelem ellenére sok mondanivaló belefér. Íróját gyerekkora óta érdekelte az ősi India bölcsessége – ott nevelkedett, mikor szülei a szubkontinensen misszionáriusként dolgoztak. Hesse ugyan a keresztény egyházat elhagyta az idők során, ám laikus hívőként hirdeti a hit esszenciáját, és korának Freud és Jung gondolatai révén uralt eszmeisége is fellelhető műveiben. Könyveiben az emberi pszichét mindig kellő ellenpontozással jeleníti meg. A Sziddhárta sikere nem meglepő a múlt század húszas éveinek csalódott társadalmában, a későbbi popkultúrában játszott szerepe már kétesebb dicsőség, mert a beat-korszak nemzedéke épp úgy falta Hesse könyveit, mint Mao és Marques politikai pamfletjeit, vagy mint William S. Burroughs kábszertől pislákoló Meztelen ebédjét és a túloldalról J. R. R. Tolkien nagyszerű, konzervatív trilógiáját.

Az emlékezetes könyvnyitányokat kedvelők várakozásának megfelel a Sziddhárta indítása (most Kaszonyi Ágota ihletett, közel évszázados magyarítását idézem, nemzedékek olvasták így): „A bráhmánház árnyékában nőtt, növekedett Sziddhárta, a szép bráhmánfi, az ifjú sólyom, nőtt a csónakok közt a folyóparti napsütésben, az árnyas kecskefűz-erdőben, együtt nőtt barátjával, Govindával, a bráhmánfival. Nap barnította hóka vállát a folyóparton fürdéskor, a szent mosakodások közben, az isteneknek való áldozás közben. A mangóligetben, gyermekjátékai közben, édesanyja éneke hallatán, az isteneknek való áldozáskor, miközben tudós atyja tanította, miközben a bölcsek beszélgetését hallgatta, fekete szeme tágult és sötétedett.”

A prózába oltott zeneiség folyamként kísér minket a mű során, sziklák hasadékain áttörve, zuhogó vízesések szivárványaként csillogva, és lomhán hömpölyögve érkezve a tengerhez – a befejezéshez.

Sziddhárta jómódú brahman család sarja, aki elhatározza, hogy már ifjúként eléri a megvilágosodáshoz vezető utat. Hű barátjával, Govindával előbb a szentemberek közé áll kolduló aszkétának (samananak). Ott megtanul éhezni, várni és gondolkodni. Mikor megkérdik tőle, mire jó ez a nagy böjtölés, ekképp válaszol: „Ha valakinek nincs mit ennie, akkor a böjtölés a legokosabb dolog, amit tehet. Például, ha Sziddhárta nem tanult volna meg böjtölni, akkor még ma szert kellene tennie valami állásra, akár nálad, akár máshol, mert éhsége rákényszerítené. Így azonban nyugodtan várhat Sziddhárta, nem ismer türelmetlenséget, nem ismer szükséget, hosszan ostromolhatja az éhség, nevetve tűri. Erre jó, uram, a böjtölés.”

A samananak közt élve hamar rájön, hogy számára ez még nem az önmegismerés igazi útja, ezért Govindával odébb áll. A Beérkezettek közt kiteljesedik a tudása, hisz nem mástól, mint Gótamától (a történeti Buddha) tanulhat ott. A bölcset hallgatva tör rá a felismerés: a világon alig van dolog, amiről kevesebbet tud, mint önmaga – Sziddhárta… Otthagyja hát az isteni tanítót is, tovább vándorol, barátja azonban Gótama tanítványa marad. Ezzel a „megvilágosodással” zárul a könyv első része.

Sziddhárta egy folyón átkelve – ami szimbolikusan is vízválasztónak számít az életében –, teljes pálfordulást követ el. Belekóstol a világi életbe, a számszárába, kereskedőnek áll. Sikeres kufárként elmerül a hétköznapi örömök tengerében, pompás ruhák, kurtizánok, szerencsejáték és a bor élvezete tölti ki a napjait. Mindenben követi korának nábobjait, mégsem boldog a tékozló életmódban. Mindentől megundorodva elhagyja a várost, visszatér a vadonba: ahhoz a folyóhoz jut, amelynek túlpartjáról érkezett. Fizikai síkon visszatérés ez a „várni, türelemmel lenni, csendben figyelni” elvéhez. A gyötrődés, a meditáció, majd a felismerés Sziddhártát mégis megelégedéssel tölt el. Az aszkétáknál megtanulta a nagy hármas igazságát (éhezni, várni, gondolkodni), megismerte az isteni Buddhát, akit nem a tanításaiért csodált, hanem egyéniségének kisugárzásáért. Később ráébred: a szerelem, a vagyon csupán egy-egy stációi voltak életútjának. Az önzetlen szeretet és a lemondás után éri el a végső bölcsességet.

A Govindával való utolsó találkozásakor megpróbálja az élettapasztalataiból fakadó tanítást átadni, bár ő ezt már egyáltalán nem tartja fontosnak. Megrendülve látja az örökös útkereséstől megtört öreg barátját, aki még akkor sem, az élete végén sem érti a tanítás eszenciáját: a tudás átadható, de a bölcsesség nem. Ám Govinda szíve megérzi a Sziddhártából felé áramló szeretetet, s ebből mégis csöppnyi tapasztalatot nyer a tökéletességről.

Az örök folyó partján merengő vénséges Sziddhárta leírásában testesíti meg Hesse mindazt az értéket, amit a Kelet bölcsessége és a keresztény tanítás jelent a modern civilizációnak – tagadják bármilyen hevesen is a mindenkori „éretlenek”. Elanyagiasult világunk nábobjainak, sztárocskáinak talmi csillogása, a modernkori tudós elmék gőgje és hiúsága, a társadalom perifériájára sodródó tömegek illúzióvesztése ellenére is reményt ad e könyv: az egyén megismerési útjának és megigazulásának egyik lehetőségét.

Hermann Hesse: Sziddhárta. Európa, Budapest, 1992. Fordította: Kászonyi Ágota.