„Dolgozni kell, fejlődni folyamatosan”

Reke Balázs 1989-ben született Szolnokon, egyetemistaként került Szegedre. Írásai 2021 óta jelennek meg rendszeresen irodalmi folyóiratokban és antológiákban. Tagja a Magyar Írószövetségnek, 2024-ben elnyerte az NKA irodalmi alkotói támogatását, 2025-ben a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat, melynek keretében jelenleg a Nyirkos ég, tárgyilagos köd munkacímű könyvén dolgozik. Feleségével és kisfiával Szegeden él.

– Szolnokon születtél, s mint oly sokan, Szegedre kerültél egyetemre, majd itt is ragadtál. Mennyire fontos számodra a két Tisza-parti város, mit köszönhetsz nekik?

– Harminchat éves vagyok, éppen az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindkét városban tizennyolc évet éltem. Most áll tökéletes egyensúlyban a mérleg. Ez persze hamarosan átbillen Szeged javára, mivel itt élünk a családommal. Szolnok az emlékek színtere, a gyerekkor. Hiába szoktam rendszeresen járni oda, most már önkéntelenül egyfajta nosztalgikus ködön keresztül tekintek az egész városra. Valószínűleg az idő múlásával egyre hajlamosabb vagyok a szentimentalizmusra. Az emlékeim Szolnokról érzetekből, szagokból, hangokból, és persze hozzáköltött látszat-igazságokból állnak össze. Szeged ellenben mindig a most. Itt élek, itt dolgozom, ez az otthonom, családot alapítottam, a fiammal ugyanazokon az utcákon sétálunk végig, csak már másképpen. Szeged a valóság, amit nincs szükség szűrőn keresztül nézni.    

– Klasszika-filológia, majd vizuális kultúratudomány/filmkultúra szakon végeztél, mondhatni virtigli bölcsész vagy, akár abban az értelemben is, ahogy Szerb Antal Bátki Jánosa mondja a Pendragon legendában: „a fölösleges tudományok tudora”, amihez még hozzáteszi, hogy „mindennel foglalkozik, ami rendes embernek nem jut az eszébe”. Mi motivált a fölösleges tudományokra, s egyáltalán: egyetértesz-e Bátki Jánossal?

– Hát, ez nehéz kérdés. Azt hiszem, tizennyolc évvel ezelőtt a tizenévesek természetes idealizmusa irányított főként. A klasszika-filológia egy elég nehéz szak, amely óriási tudásanyagot ad, és nagy kihívás a legtöbb ember számára. Nagyon fiatal voltam, és azt gondoltam valamiért, hogy a nagy tudás nagy hatalom. Sokat tanultam, de nem lehetett belőlem klasszika-filológus, ugyanazért, amiért válogatott kosárlabdázó sem: nem volt hozzá tehetségem. A filmmel már kicsit más a helyzet. Talán jobb voltam benne, és a mai napig foglalkozom vele. Vezetek filmklubokat, tartok előadásokat, írok értelmező szövegeket, elméleti kérdéseken gondolkodom. Egyelőre még nem érzem, hogy bármi változott volna az évek alatt, mert szinte minden új film felé ugyanazzal a naiv kíváncsisággal tudok fordulni, mint régen. Jelenleg az írás mellett egy interdiszciplináris, filozófiai és pszichoanalitikai filmelméleti irány ötletén gondolkodom. Hogy egyetértek-e Bátki Jánossal? Igen is, meg nem is. Igen, mert véges lény vagyok egy végtelen univerzumban, mely akkor is halad tovább a maga medrében, ha író vagyok vagy filmesztéta, meg akkor is, ha tehénpásztor lennék. Ráadásul általában olyan kérdéseket fogalmazok meg, melyekre csak lehetséges válaszokat tudok adni, rögzíthető tényeket nem. Ilyen szemszögből tényleg a „fölösleges tudományokkal” való foglalatoskodás mintapéldája vagyok. De, mint ember, a véges létemben végtelen kíváncsisággal is rendelkezem, amit nem lehet kikapcsolni. És mostani érdeklődésem olvasmányai alapján Wittgenstein Tractatusának végső paradoxonjára is hivatkoznék: mint bölcsész, nem tudok mást tenni, mint beszélek arról, amiről hallgatni kéne.    

Könyvbemutató a Szeged Városi Rock Klubban, 2023-ban (Reke Balázs, Bene Zoltán)

– Versekkel jelentkeztél először, ám jó ideje már elsősorban prózát írsz. Mind a két műfajban otthon érzed magad mindmáig, vagy már inkább prózaírónak tartod magad?

– Talán sok embernek megvan az a korszaka az életében, amikor verseket ír, nekem is megvolt. Kipróbáltam sok formát, kísérleteztem a szavakkal, és voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy jót írtam. Jelent is meg néhány versem, de végső tanulságként azt kellett levonnom belőle, hogy nincs igazán érzékem hozzá. Ezt persze akkor kudarcként éltem meg, de aztán idővel rájöttem, hogy fontos kudarc volt. Átpozícionálta a figyelmemet. Szerintem a prózaírás és a költészet két külön irányból közelíti meg a vizsgálatának tárgyát. A líra bentről kifelé haladó mozgás, a próza pont fordítva. Az ember kinyitja a szemét, körülnéz a világban, és az érzékelt valóságot fordítja át nyelvvé. Ez nálam talán hitelességi kérdés is a próza esetében; tud-e a szöveg úgy beszélni a mindennapi életről, hogy abban az olvasó ne érezze magát idegennek? Ezt a formát kerestem, és ezt a költészetben nem tudtam megvalósítani, a prózában viszont otthon érzem magam. És reménykedem benne, hogy megvan bennem minden, ami elfogadhatóvá tehet egy prózaírót: fegyelem, türelem, nagy munkabírás a hosszú éjszakákra (bármennyire is hangzik ez úgy, mint egy álláshirdetés szövegében a „mit várunk”-szekció). Visszatérve a kérdéshez: szinte már csak prózát írok, és ebben a műfajban érzem leginkább otthon magam.  

– Sokszor olvasni egy-egy prózai műről, hogy filmszerű. Esetedben azonban ez egészen más értelmet nyer. A Túl közel című regényed például analóg egy klasszikus western-filmmel. Ez, gondolom, a filmesztéta-énedből is fakad, de mennyire tudatosan?

– Nálam nagyon sok minden a filmekből indul ki, mélyen inspirálnak. Valószínűleg azért írok filmszerűen, mert úgy látom a világot is. Ez nem hiszem, hogy különleges lenne, mivel egy olyan, mozgóképektől túlterhelt környezetben élünk, ahol a nap huszonnégy órájában, folyamatosan filmekkel kommunikálunk. Minden mozog, minden rohan. Miközben a film, mint oly sok más dolog, csak az érzékeink becsapásának eredménye. A kép valójában nem mozog, ahogy nincsenek színek sem, sem illatok vagy ízek. Furcsa ebbe egyáltalán belegondolni (talán jobb bele sem gondolni) egy olyan világban, ahol filmek, videóblogok, ételvideók, utazós blogok, reklámok és promóciók kiúttalan labirintusai próbálják formálni a gondolkodásunkat. Ha kivennénk egy pillanatra a mozgóképet a világból, akkor valószínűleg megállna minden, és úgy bámulnánk dermedten az üres felületekre, mint egy ősember a barlang csupasz falára. „Az egész csak illúzió”, mondja az illuzionista David Lynch remekművében, a Mulholland Driveban, és valóban illúzió az egész, egy gigantikus bűvésztrükk, amely nélkül a 21. századra értelmetlenné vált az emberi lét. Ez nyilvánvalóan az irodalomban is lecsapódik: változott a szövegek szerkezete és formája, hangsúlyok tolódnak, határok mosódnak el, az üzenőfelületek nyelve (vagy éppen nyelvrombolása?) ráíródik a prózai dialógusokra, de akár a lírai formákra is, és nem utolsó sorban meg kell küzdenünk az AI okozta kihívásokkal is. Ez a mi korunk irodalmának egyik nagy kihívása, de szerintem ez nem teljes mértékben ijesztő. Minden kor megvívja a maga harcát, a lényeg, hogy progresszív irányba mutasson a végkifejlet. A kérdés, hogy mennyire tudatosan használom filmszerűen a prózanyelvet? Igyekszem nagyon tudatosan használni és formálni ezt a nyelvi lehetőséget, mivel szerintem a filmszerűséghez kevés néhány mozgóképből kölcsönzött „alapvetés” beépítése a narratívába. A filmi nyelvnek kapcsolatba kell lépnie a szöveg irodalmi nyelvével, át kell ütnie az írott szöveg burkát, mert akkor képződik meg a hatás. Az olvasóban ennek a hatásnak meg kell képződnie, de nem direkt módon. Ha ezt elérem, akkor szerintem azt már egy szöveg sikerének tekinthetem.  

– Ha már említetted a mesterséges intelligenciát, muszáj megkérdeznem, hogyan viszonyulsz hozzá? Pozitívan ítéled meg vagy negatívan, üdvözlöd, netán félsz tőle?

– Egyelőre kevesen vannak azok, akiknek sejtésük van róla, hogy mi lesz belőle. Én nem tudnék egyik oldalra sem biztosan állni, továbbra is csak az a gondolatom róla, hogy kihívások elé fogja állítani a világunkat. Bár a tizenéves énem erről biztosan mást mondana, miután megnézte egymás után vagy százszor a Mátrixot. 

– Az első prózaköteted egy interjúregény volt, amely lehetett volna egy szimpla oral history könyv is, de Te sokkal többet tettél bele. Hogyan alakult ez a kaland?

– A Megtalált szavak című könyvemet felkérésre írtam. Vadász Jánosnak, a Szegedi Városi Rock Klub üzemeltetőjének támadt egy érdekes ötlete: szerette volna két nagybátyjának élettörténetét megörökíteni valamilyen írott formában. A dolog apropója az a tény volt, hogy mindkét testvér valamilyen formában belekeveredett az 1956-os forradalomba és az utána következő megtorlásokba, és politikai üldözésekbe. A családi anekdota azonban már az elején valami nagyobb dolog felé fordult, az elmesélt személyes történet elkezdett kipótolni hiányzó láncszemeket a történelmi térben, vakfoltokra irányította a figyelmet. Mutatott egy hiteles részletet a 40-es és 50-es évek szegedi munkáséletéből; lehetőségekről, nehézségekről, végső soron a boldogság hétköznapi útjairól. Számomra a két 56-os veteránnal való beszélgetések megnyitották a jelenen átszűrt múlt elmesélésének a lehetőségét, így a szövegben sok érzés találkozhatott. Talán ezért váltogattam a műfajokat fejezetről-fejezetre; versek, tárcanovellaszerű epizódok a 2010-es évek Szegedéről, és interjúrészletek alkották a szövegtestet. Többet akartam egy átlagos 56-os interjúkötetnél, valami személyesebbet. És végül levontam magamnak a tanulságot, hogy az egész mélyén egy város megírhatatlanságának élménye bújik meg. Mert „minden folyik”, és az emlékezet képlékennyé oldja az utcákat, a házakat, a betont és a téglát is, majd újra összerakja, de már másként.     

– Ezért, emiatt a megírhatatlanság miatt helyezted kitalált, bár földrajzilag azért jól behatárolható helyszínre a Túl közel című regényed cselekményét?

– Valahogy úgy. Aztán rá kellett döbbennem, hogy az általam teremtett regénybeli világ is kezdi feszegetni a saját határait. Ez biztosan azért van, mert hiába a fantázia szüleménye a falu a regényben, mégis emberi mérték szerint, a való világ alapanyagait felhasználva építgettem fel fejben. Ha valahová felhúzok egy kerítést, akkor már csak az emberi kíváncsiság okán is, be kell néznem, hogy mi van mögötte. És ez valahogy egy öngerjesztő folyamattá vált, és a végén úgy éreztem, hogy elmeséltem egy kitalált faluról néhány történetet a sok közül, ami önmagában kissé paradox, de mégis egyfajta aranyközépút a beismert megírhatatlanság és a semmit-sem-mondás között.

– Harmadik köteted a Panelprogram, egy novellagyűjtemény, amelyről Nagy Koppány Zsolt azt írja, „a nyomor, a tanyavilág, a panelélet, a szürkeség ilyen pontos látleletét utoljára Tar Sándornál olvasta”, s hogy ami jellemzi, az az „elképesztő hangulat, erős atmoszféra, gyönyörű mondatok, minuciózus odafigyeléssel leírt apró részletek, drámák”. Valóban alapos, sokszor szociográfiai pontossággal megírt történetek szövete a kötet, erős empátiával, átéléssel, átérzéssel megírt novellák. A Monarchia és ’56 után a jelenbe vezeted az olvasót. De mintha ezt a jelent is történelmi távlatból néznéd…

– A Panelprogram novellái néhol sugallva, néhol kimondottan az ezredfordulón és az utána következő pár évben játszódnak. A kötet 2024-ben jelent meg, de már a könyv összeállítása előtti évben elkezdett egy terv körvonalazódni bennem. Az ötletem az volt, hogy a Panelprogram a nyitódarabja lesz egy háromrészes leírásnak az ezredforduló utáni magyar valóságról. Amolyan „új évezred trilógiának” szántam a dolgot. És az ötlet működni látszott már a Panelprogram esetében is, mert a szereplőknek szabad átjárást nyitottam a történetek között. Közben elnyertem az NKA szépirodalmi alkotói támogatását, és ennek keretében dolgozhattam a második könyvöm, Budapest, after címmel. Jelenleg kézirat formában van, és remélem, jövőre meg tud majd jelenni. Ha pozitív kiadói elbírálást kapna, az azért is lenne nagyon nagy öröm, mert igazolná az ötletem létjogosultságát. 2025-ben elnyertem a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjat, és a trilógia záródarabján, a Nyirkos ég, tárgyilagos köd munkacímű kéziraton dolgozom jelenleg is. A végső tervem az, hogy egy irodalmilag nem igazán megörökített korszakot, és egy alulreprezentált társadalmi réteget (munkások, elektronikus zenei szubkultúra tagjai, panelkörnyezetben vagy éppen nagyon kis falvakban élők) próbálnék meg szociografikus és realisztikus igénnyel bemutatni, úgy, hogy a három kötet témáiban és a szövegek eszköztárában hasonló, de tónusában kissé különböző legyen. A Panelprogram szociografikus/ironikus, a Budapest, after egzisztencialista/pszichológiai, a Nyirkos ég, tárgyilagos köd pedig kontemplatív/lezáró attitűddel írja le a korszakot és a hőseit. Hogy ezt a világot is történelmi távlatból nézem-e? Igen, teljes mértékben. Legalábbis a történelmi narratívaképzés szemüvegén keresztül vizsgálom, úgy, hogy ez még nyitva van. Számunkra ez nem történelem, hanem retro. Nosztalgia, múltidézgetés, látlelet. Valami, ami volt, de már nem lesz soha. Ez magában hordoz egy melankolikus szembenézést az idő múlásával, segít elfogadni a végességet. Akik ma úgy gondolnak erre az időszakra, mint én, azok most középkorúak, sokan családos emberek, apák és anyák. Amire visszagondolunk, az a fiatalkor. Természetesen bizonyos részei történelemmé fognak válni idővel: a Budapest Parádé sokszázezres, és a berlini Love Parade milliós tömegei, vagy mondjuk a siófoki Palace, a techno, a trance, a VHS-korszak bukása, majd a DVD-korszak bukása, a multiplexek hatására a klasszikus mozik eltűnése, a panelprogramok előtti lakótelepek leharcolt ábrázata… – ezek talán mind szemléltető képek lesznek egyszer a történelemkönyvek hasábjain. Amit csak tudok, megírok belőle, visszanézek pillanatokra, átszitálom az emlékeimet.   

– Végső soron nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen megmondani, mikor válik az emlékezet történelemmé, de azt hiszem, a történelmet akkor hozhatja közel a mindenkori jelen emberéhez a művészet, ha egy inverz folyamat által történelemből ismét emlékké, kézzelfogható, megélt / megélhető valósággá változtatja…

– Ezzel teljes mértékben egyet értek. Azt hiszem, emlékezet nélkül nincs narratíva. Ezért a narratívának mindig vissza kell hatnia az emlékezet szétszabdalt és összetöredezett láncolatára. Az irodalom eszköz, és a film is ilyen eszköz, amely segít megbirkózni a felfoghatatlannal. Elhelyez minket időben és térben. Élünk, hogy meséljünk.

– Elmondtad már, min dolgozol mostanában, mik a terveid, de hosszabb távon hogyan képzeled, hogyan látod magad a pályán és a magánéletben? Utóbbit azért is kérdezem, mert tudom, hogy rendkívül fontos számodra a család.

– Mostanában elég gyorsan telnek a napjaim, sok dologban vagyok benne. Igyekszem minél többet írni és publikálni. Közben a szolnoki Tisza Mozival is együttműködöm egy filmklubos projektben. Van egy nyolcórás munkám, ami sok energiát elvesz, de közben tudok elméleti kérdéseken gondolkodni, és a filmelméleti ötleteimet formálni. A Móricz-ösztöndíjas évem decemberben véget ér, jövőre jó lenne megjelentetni egy új könyvet. A Panelprogram egészen jó visszajelzéseket kapott, de a feladatom az, hogy a következő még jobb legyen, dolgozni kell, fejlődni folyamatosan. Az utat kijelöltem, nekem is kell kirakni kövekkel, az írói stílusom talán most kezd egyre szilárdabb kereteket ölteni. A kisfiam most két éves, és neki érdekesség, hogy vannak könyvek a polcon, amelyekben megtalálja az arcképem, örül neki. És már csak ezért érdemes csinálni. A feleségem pár éve azt mondta, hogy aki író akar lenni, az írjon. Ehhez tartom is magam. Hogy elég leszek-e egy írói pályához, nem tudom, de csinálom, formálom magam, megyek előre.