Utak, venyigék, tánc
Borbély Károly festményeinek szemlélése mindig szellemi kalandot, benső utazást jelent – legyen szó játékos figuralitású templomi stációkról, fák erezetével kísérletező nyomdatechnikai szöszmötölésekről, vagy épp nagyvonalú, pasztelles gesztusokról. Ami a gazdag életúttal bíró, számos elismeréssel, többek között Apáczai Csere János-díjjal kitüntetett festőművész, művészetpedagógus és -terapeuta minden alkotását áthatja és alapvetően összeköti, az a kedély. Legdrámaibb témájú munkáiból is sugárzik valami őserejű, ősgyökerű, napfényes termőföld-szagú derű. A mindenkori, anyaggal játszó ember derűje ez. Afféle örök gyermeki önfeledtség, a vastag, színpompás festékrétegek öröme, a különböző anyagok boldogsága, az ecset vidám dala a vásznon. E derű mellé pedig egy olyan állapot társul, amely ugyan jól ismert, mégis sok művész műhelyében ritka vendég: a kíváncsiság. Ilyen komoly életművel rendelkező festők (vagy akik csak szeretnének azok lenni) körében általános jelenség, hogy amivel egyszer befutott, azt ismétli pepitában futószalagon. Sok esetben még csak nem is egy témát, pusztán egy motívumot. Évtizedes életutakkal találkozunk, amelyek ugyanannak a három-négy ötletnek a variálgatásával vannak telefestve. Hová lesz ilyenkor az alkotói kíváncsiság? Hová lesz a művészi kísérletezés? Hová lesz a minden vásznat elsöprő ötletóceánt szülő, határtalan fantázia? Szerencsénkre Borbély Károly esetében e sok kérdés mind fölösleges.
Benne hatalmas kíváncsiság él minden nyersanyag és technika, színezék és kötőanyag, szín és forma végtelenségének megismerése iránt. Mintha minden egyes képéhez ugyanazzal a lelkes megismerési vággyal ülne le: mit fog most szólni egymáshoz vászon, ecset és festék?
Minderről meggyőződhetünk a budapesti Unio Gallery Europe Kamaratermében látható kiállításán, mely legyen bármilyen apró, mégis hosszas szemlélődésre ad alkalmat az eddigi életmű néhány jellegzetes festményének láttatásával.
A művek fókusza hármas rétegzettségű. Az első a teremtett világ, a természet világa: afféle barangolás erdőben és kertben. Ezekkel közelebbre tekintünk: a Régi venyigék vegyes technikával érzékeltetett kuszaságát szinte érezzük a lábunk alatt, a kezeink között. Ha eleget nézzük a föld-, a fa- és a sárszínű képet, mintha a tapintásunkra kezdene hatni: érdes ágak-bogak a rájuk tapadt földdel.
Ha pedig a tőkék közül összegyűjtöttük az elszáradt venyigéket, és följebb emeljük tekintetünk, megláthatjuk, hol rejtőzik az ágak közt a Fészek. Az akvarell a földtől az ég felé vezet, hisz java része a fészekből kiröppenést láttatja halványkék, zöld és narancsszínű gesztusokkal. A fészek maga pedig a venyigék semleges, elhullt életű kuszaságához képest már egy aprócska, ám kirobbanó életkáosz. Érdekes gondolatjáték ilyenkor: a kép címét nem ismerve kitalálnám-e a témát? Ráéreznék-e a kis énekesmadarak törékeny, de tüzes energiájára?
Ha már égi dolgoknál tartunk: jellegében a tárlat minden képétől elkülönülő, mégis afféle összetartó erővel bír az Alkony akrilja. Talán ez adja a kiállítás egészében a legnagyobb távlatot (mármint ami földi szemmel látható – hisz az egyértelműen szakrális témájú festményekről még nem beszéltünk).
Hosszan nézzük a horizonton a narancsvörös napszentületet, a távozó fény vibráló sávját az árnyékba boruló dombok és a közelgő éjszaka sötétsége fogja közre. A naplemente-nézés koronázza meg a kertben töltött időt. És ez a festmény (is) átvezet a hármasság legmagasabb rétegébe, a szakrális képekhez.
A horizontról kissé visszavéve most a fókuszt, a fákról kell szólnunk. A Die Stämme (A törzsek) akvarell-triptichonjában visszaköszönnek a Fészek égnek ívelő gesztusai és halvány, változatos színei. Az Életfában már a következő réteg, az emberek világának egyik fontos eleme bukkan föl. Az eget a földdel összekötő, itt nagyon is plasztikus mesei organizmus egyszerre hordozza a Tánc-sorozat alakjainak alapmozdulatát és a Régi venyigék kusza, szálas növényiségét is. Hasonlóan átkötő jellegű kompozíció az Utak akvarellje: halovány létra köti össze az alsó régiók vérvörös lobbanását az égi birodalmak kékjével és napsárgájával. Az ismerős, játékos, keresgélő ecsetvonások itt mintha a középvilág vívódó emberalakjaivá sűrülnének. Még nem érték el a létrát, de már elindultak felé.
E középvilág leglátványosabb munkái a Tánc sorozat alkotásai. A nagyméretű akrilképek a pillanatnyi mozdulat megragadásának nagy kísérletei, a felszabadult, önfeledt mozgás vad erejét örvénylő színrétegekkel láttatja. Izgalmas összevetni a fát és a táncost ábrázoló ecsetvonásokat, s eltűnődni a teremtett lények különböző idődimenzióin. Egy fa is végigvihet ugyanolyan mozdulatsorokat, sőt még kacifántosabbakat is, mint egy táncos – csak neki évekig tart. De ugyanúgy nyújtózik, vagy hajol, akár földig ágaival, mint mi magunk.
A legfölső réteg, amerre a fák nőnek, a madarak röpülnek s az Utak létrája is mutat, az égi események rétege. A Metamorfózis Megfeszítettjének olaján és aranyán még átragyog a technika és a téma sajátos feszültség. A szinte krokiszerű vonalak, felszabadult, laza, indulatos ecsetvonások aranyba és vérbe öltöztetett pillanatképet adnak a világ végezetéig érvényes golgotai misztériumról. Ráadásul az ecsetkezelés dinamikájától úgy tűnik, mintha a korpusz a szélben hajladozna. Pedig a korpusz nem hajlik, és nem törik, a megváltást nem tépázza semmilyen szél, legföljebb minket, halandókat késztetnek kétkedésre a történelem viharai, vagy közérzetünk múló förgetegei.
Majd ebből a fölső rétegből, a mennyei hierarchiák világából nyúl alá egy impulzus megint csak az emberek világába: a Pünkösdi jelenet az egyházművészet hosszú történetében megszokott drámaiságot teljesen mellőzi, a Szentlélek alászállását valami bukolikus derűvel ábrázolja. Mária csukott szemmel, áhítatos elmélyüléssel fogadja a Szentlelket (az ismert attribútumok közül csak a lángnyelveket látjuk, madárka nincs, annál inkább egy gigantikus napkorongot sejtető kör legalsó szegmense, bár lehet suhogó szárny is éppen…), körülötte az apostolok felindultan gesztikulálva dolgozzák föl a szent titkot (vö: nyelveken szólanak). Ez a kiállítás legtitokzatosabb és leggyöngédebb képe. Mintha a létünk végső kérdéseinek vizsgálatához adna vigasztalást: bizonyos titkok esetében bizony többre megyünk gyöngéd elfogadással, mint hódító okoskodással.
Végezetül idézzük magát az alkotót, hisz gondolatai nagyon is idevágnak:
„Az alkotói munka csupa felfedezés. A lélek és az anyag végtelen lehetőségeket rejtő és feltáró, szavak nélküli párbeszéde. Ebben az ősi kommunikációban az ember alapvető szellemi-lelki lényege találkozik az anyaggal, s ez a találkozás magától értetődő természetességgel mutatja fel a létezés alapvonalait, alapértékeit. Folyamatosan érzékelteti velünk, hogy mivégre vagyunk itt, ebben a világban, s mik lennének azok a minőségek, amelyek mentén tovább gondolkodhatnánk. Alkotás közben időnként megállunk, és áttekintjük a rendszert, összefogjuk a részleteket, s úgy formáljuk tovább az anyagot, hogy elképzeléseinket értékirányban vihessük tovább. Ám a leszűrt tanulságok, s ember mivoltunk teremtő munkánk kohójában érő eredendő jó sugallatai sok esetben ütköznek a jelenben megélt valósággal. Ezért – és ez minden alkotó munka természete – sorra kell venni a problémákat, és meg kell határozni a megoldások lehetséges változatait. Mert mit ér a jelenvalóság, ha nem termékenyíti meg, és nem ékesíti fel a jobbító indulat a szépet és a jót mással megosztani vágyás hevülete?” (Borbély Károly – Kováts-Németh Mária: Környezettudatos viselkedéskultúra – nemzeti identitás)
Látogassunk el e tárlatra, ha tehetjük. De akkor se búsuljunk, ha mégse jön össze: Borbély Károly műveivel szerencsésen összetalálkozhatunk a Kárpát-medence számos pontján.
Nyitott szemet kívánok hozzá!
A kiállítás 2025. június 25-ig ingyenesen látogatható a budapesti Unio Gallery Europe Kamaratermében. A helyszín egyéb rendezvényei miatt látogatás előtt érdemes odatelefonálni: 061-479-0400.
