Könyvheti ajánlónk 4. – Alföldy Jenő: Csillagállás

Ebben az esszégyűjteményben huszadik és huszonegyedik századi magyar költőkről és műveikről kialakult gondolataimat szeretném a versolvasókkal megosztani. Kritikusmestereim közül Halász Gábort idézem: „Legigazabb méltatás a kommentár” – s ezt én így értelmezem: a műkritika irodalmi műfaj; a művekből származó esztétikai és etikai értékek beillesztése a szakmai tájékozódásba és a közművelődésbe.

Születésük sorrendjében a költők így követik egymást a kötetben: Illyés Gyula, Kálnoky László, Tornai József, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor, Tőzsér Árpád, Sutarski Konrád, Baranyi Ferenc, Ágh István, Szilágyi Domokos, Tandori Dezső, Kiss Anna, Tamás Menyhért, Sumonyi Zoltán, Benkő Attila, Szepesi Attila, Baka István, Baka Györgyi – Oláh Tamás, Orosz István, Markó Béla, Pintér Lajos, Böszörményi Zoltán, Babics Imre, Csontos János, Hegyi Botos Attila. Az 1981-ben megjelent, Élménybeszámoló című, első verselemzés-gyűjteményem óta ez a tizennegyedik költészetkritikai könyvem.

A költészet társadalmi hivatásáról nem akarok újabb elméletet gyártani, de azokkal tartok, akiknek költészete ma is a szépség és igazság állócsillagához igazodik.

Alföldy Jenő

Részlet a kötetből

Verseiben a sorsa

Szilágyi Domokosról

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
                             Dante
(Babits Mihály fordítása)
 

Szilágyi Domokos a huszadik század második felének egyik legkiválóbb, hagyomány és újítás tökéletes egységét megteremtő költőegyénisége. Műveinek java – kultúra- és politikatörténeti távlatával és létfilozófiai egyetemességével – emberiségműnek is nevezhető. Alkotásaiban érezzük az erdélyi és az össznemzeti múlt és jelen helyi ízeit, a táji jelleget, a természet eleven szépségét, a nyelv eredeti, hamisítatlan gazdagságát. Legkiválóbb művei a demokratikus népszemlélet és az esztétikum szempontjából is az elődjének mondható Petőfi, József Attila és Nagy László teljesítményeivel tartoznak közös minőségi kategóriába. „Garabonciás” szerepjátéka, antik és folklorisztikus formai bravúrjai Petőfi mellett Csokonaira is emlékeztetnek. Szerelmi költészetének témavilága, hetyke férfiönzése, akárcsak áhítozása a szerelemben megörökülő pillanatok nagyszerűségére nem csak Goethe Faustját, Balassit, Adyt is idézi. Vonzódását Arany Jánoshoz a róla szóló, tanítani való esszéje jelzi. Az ütemesen is, metrikusan is ritmizálható, szimultán verselést is jórészt tőle tanulta. A Nyugat költőihez, Babitshoz, Kosztolányihoz a nyugat-európai verselés hibátlan használata mellett a széles látókörű magyarságtudat (Babits) és a szeretetre méltó játékosság is vonzotta (Kosztolányi). Nagy kilengésekre képes kedélyét, szenvedélyes költői „én”-jét gyakori maszkváltások, megcsavart idézetek és locus communisok vonják közel a tárgyias lírához, de az alanyi közvetlenség sem hiányzik poéziséből, s ebben József Attilára hajaz.

Figyelemre méltók a külföldi irodalom legértékesebb tartományaiba nyúló gondolati és stílustörténeti merítései és alakváltásai, a bibliai motiváltságtól az évezredeken átnyúló európai líra útjelzőin át, Homéroszon, Dantén, Villonon, Shakespeare-en, Goethén, T. S Elioton és Jeszenyinen túl az avantgárd líra hatásáig. Intellektualitása élénk ösztönműködéssel, csípős, mégis kedves iróniával párosul. Erős személyisége a modern tárgyiasság vívmányával társul.

Szeretném ráirányítani a reflektorfényt a hatvanas évek elejétől a hetvenes évtizedig, és azóta is a „tiszta forrás” vizét felszínre hozó, bartóki elv képviseletében alkotott műveinek jelentőségére. Orbán Ottóval szavaival, annak az „egyszemélyes költői nagyzenekarnak” a működtetésére gondolok, amelyet szerintem is Weöres, Nagy László és Csanádi Imre mutatott fel a hetvenes évek elején, és amelyet Szilágyi is a tökéletesség szintjére emelt a folklór, a műköltészeti régiség és a merész újítás előtte alig látott egységének jegyében. Kortársain végigtekintve ez Weöres Sándornál, Tőzsér Árpádnál, Marsall Lászlónál tűnik föl. Ehhez szeretném hozzátenni azt az észrevételemet, hogy költészetünk egyik jelessége, a harmincas évek párizsi művészeti életének bensőséges ismerője, az avantgárd mozgalom „dimenzionista” irányzatát megálmodó Tamkó Sirató Károly elképzeléseit voltaképpen ő, Szilágyi Domokos váltotta valóra. Egyesítette az avantgárdot az archaikussal és a mágikussal. Poémáinak szövegét más jelrendszerbe, más műfajba tartozó és egyéb, költészeten kívüli elemekkel dúsította. A dimenzionizmus lényege a többdimenziójú, azaz több kiterjedésű szemlélet egyidejűsége a poézisben; kísérlet a teljességérzet fölkeltésének új módszerére, a líra eszközeinek gyarapítására. Ennek a költői maximalizmusnak ritkán láthatjuk párját a magyar lírában, akkor is, ha Tamkó Siratót megelőzően Kassák konstruktivizmusa, montázstechnikája és tipográfiája ugyancsak ebbe az irányba mutatott. Szilágyi a magyar líra stílustörténeti korszakainak úgyszólván minden színárnyalatát felhasználta verseiben. A róla szóló esszék, tanulmányok szerzői joggal írnak szintézisteremtő jelentőségéről.

Évekkel a költő halála után e mellé a művészi rang mellé írt kérdőjelet az irodalomtudományi kutatás. Egyelőre nem cáfolható, de még mindig hihetetlen a hír, hogy a költő jelentéseket készített az őt megkörnyékező romániai titkosrendőrség (Securitate) felszólítására. A kirobbanó tehetségű Szilágyi Domokos féltette dédelgetett, nagyralátó költői terveit. Amikor az ördögi kísértés (és persze megfélemlítés) utolérte, egy ponton túl nem volt ereje megtagadni az együttműködést a közelébe furakodó „szervekkel”. Ezt megoldhatta volna a társait sújtó ártalmak nélkül, de az már több mint kínos, hogy jelentéseinek egy része három sorstársát juttatta börtönbe, és további személyek feladásával is tovább rontotta az ötvenhat utáni magyar írótársadalom közérzetét.

Nem ad erre föloldozást az az újabb szörnyűség sem, hogy a költő körülbelül másfél évtizeddel később, 1976 őszén önkezével vetett véget életének. Öngyilkosságának híre nagy riadalmat keltett a magyar írók és olvasók köreiben. Tudni lehetett, hogy a magyar írókat, színészeket, színházi szakembereket és más értelmiségieket megfigyelés alatt tartották, különösen azokat, akik valamilyen módon kifejezték egyetértésüket az 1956-os forradalommal és szabadságharccal, és szellemi tevékenységüket nem a hivatalos romániai ideológiához, nem a nacionalista-bolsevista nemzetfogalomhoz igazították. Arról nehéz volt konkrét tudomást szerezni, hogy a román titkosszolgálat milyen terrorisztikus módszerekkel igyekszik letörni, korlátozni, a félelem kazamatáiba terelni és a nyilvánosságtól megfosztani a magyarok szellemi életét. Az irodalmi közönség sokáig azt hitte, a költő a Szekuval dacolva menekült a halálba. Valójában nem lehetett tudni, mi okozta tragikus döntését. Érthetően az a kép alakult ki a jóérzésű emberek köreiben, hogy a zsarnoki hatalom közvetlenül tört Szilágyi életére. Holott nem a zsarolás, a megvesztegetés vagy a fenyegetés volt a közvetlen oka kétségbeesett tettének. Önkezű halálát nem tiltakozásnak szánta – ez legföljebb az egyik motívuma volt cselekedetének, ahogy magánéletének rendezetlensége is csak egyik szála a történetnek. Valószínűleg a kínzó lelkiismeret és a titok kitudódásától való félelem volt a fő oka végzetes elhatározásának. Verseiből is kiolvasható, hogy régi eredetű haláltudata és az amiatt támadt egzisztenciális szorongás, a halálfélelem és a halálvágy, az idegőrlő titkolózás és az idegfeszültség italba fojtása fajult el az elviselhetetlenségig.

Eszembe jut Felezőidő című, 1974-es vers- és kötetcíme. A költő elemzői az atomfizikai maghasadás felezőidejét értik a szón. Minthogy a szavak kettős értelme hálás stiláris eszköz, én hozzátenném az életidőt is. A költemény keletkezésekor írója közeledik az emberélet útjának dantei fogalma szerinti feléhez, a harmincnyolcadik évéhez. Óvatos föltevésem szerint ez az ő előre elhatározott halálának ideje (ennyi idős lesz két évvel később, 1976-ban elkövetett tettének végrehajtáskor). Figyeljük a tizenkilenc soros látomásvers utolsó gondolatfutamát: „Éjfél. Éjfelekig / virrasztok, hogy midőn / (mikor?) elérkezik, / elérkezik, ne lepjen álom – elérkezik, ébren találjon / a felezőidőm.” A háromszor kimondott „elérkezik” zaklatottságot jelez, s egy rögeszmés gondolat kényszeres működésére utalhat. A vers korábbi sorai szerint a beszédhelyzet Krisztus utolsó perceibe avatja be az olvasót: „A szem alátekint, / és lát sok buta pászmát / a Koponyák Hegyén, / hol a Testet vigyázzák”.

Bár az önsorsrontás és a deviancia más formában József Attila sorsában is szerepet kapott – a leglényegibb dolgokat illetően az Eszmélet, az Óda és a Hazám költőjének jó hírén etikai értelemben nem esett folt. Szilágyinak nem egy műve arról tanúskodik, hogy számos világirodalmi példa nyomán mintegy „szerződést kötött a sátánnal”, akit meglepő módon „Mefisztó Mester”-nek szólít meg Faust szerepében (Napforduló, 1969), hogy akár megbocsáthatatlan bűnöket, politikai jelentések megírását is hajlandó magára vállalni, ha nem gördítenek akadályt a legmagasabb rendű művészet megteremtése elé. Elszólása feltűnő e műben: „a halál jogát, igen, a Halálét / követelem, Mester! Mindent követelek, / amitől elestem ezzel az / átkozott szerződéssel!” Saját halálához a francia ellenállás íróinak morális elvét követve ragaszkodik (lásd például Jorge Semprun regényeit). Számos nagy műben találkozhatunk ilyen motívummal – én elsősorban Thomas Mann Doktor Fastusának zeneszerző hőse, Adrian Leverkühn történetére (és persze Goethe Faust I–II-jére is) gondolok. Nem állítom, hogy Szilágyi éppen ezt a „modellt” követte, de a két história kísérteties hasonlóságot mutat a német regényhős és a magyar poéta ördögi megkísértése, végzetes megállapodása, a művészi remeklés megvalósulása és a kárhozat között.

Számomra megdöbbentő az is, ami a lényeget illetően leginkább különbözik a két sztoriban. Az, hogy míg a Doktor Faustus hőse a művészet humanista küldetését akarja érvényteleníteni egy tökéletes műben – a regény szavaival: „visszavonni Beethoven Kilencedik szimfóniáját” –, addig Szilágyi Domokos az etika csodálni való fényében tündöklő műveket írt meggyötört honfitársainak bátorításául. Pótolhatatlan szolgálatokat téve ezzel az erdélyi (és nem csak erdélyi) magyaroknak, adván nekik kedvet és hitet, hogy bizakodjanak a Szabadság és Igazságosság eljövetelében, a szerelem örök szépségében és igazságában, az élet értékében s az emberi lét értelmében. Az egybeesésben rejlő ellentét talán még sosem volt ennyire éles két nagy formátumú személyiség tette között. Ezen akkor is érdemes elgondolkozni, ha az egyikük ördögi szerződése (Manné) fikción, a másikuké (Szilágyié) pedig konkrét történésen alapul. (Addig, amíg csodás fordulattal ki nem pattan valami fölmentő körülmény.) Legszívesebben azt mondanám: a költő személyének ilyen fokú kettősségét nem hiszem, mert hihetetlen. Hihetetlen a messianisztikus mű megalkotása és a kárhozatos bűn egyidejűsége.

Külön rágódnivaló, hogy a modern önirónia majdnem következetesen jelen van Szilágyi tökéletességet megcélzó költészetében. De az (ön)irónia cinikus változata mindig idegen marad tőle. Mintegy idézőjelbe téve is ragaszkodik a „Próféta” szerepéhez. Az elnyomott magyar – és nem csak a magyar – közösség hangadójaként remek politikai szatírákat ír a zsarnokság ellen. Költői teljesítménye a botrányos árulással együtt is nélkülözhetetlen a művelődés történetében. Diabolikussága nem romboló szándékú. „Ördöngössége” eltér Baudelaire-étől, Lautréamont-étól: az ördöggel megállapodott, de ironizálva is szenved ettől, és nem engedi el Jézus kezét. Nem istenfélelemből ragaszkodik Isten Fiához, nem esdekel bűnbocsánatért – de a jóakaratban, a szeretetben és az erkölcsi szépségben akkor is hisz, amikor az életben lábbal tiporja a műveiben felmutatott erkölcsi törvényt.

Bárcsak önfeledten átadhatnám magamat a csodálatnak, hogy Szilágyi Domokos megírta, meg merte írni például A császár halála című versét! Nem csak mert a „modern irónia és groteszk” világol benne. Azért is, mert Ceauşescu diktatúrájának oly nyilvánvaló szatírája ez, amelyhez hasonlót még a Szilágyihoz hasonló költőtehetségek is ritkán írtak, hacsak nem a nyugati emigráció biztonságában. És nemcsak azért, mert a „garabonciás” korszakát élő költő szinte páratlan bátorságot tanúsított e versének közreadásával – kinek ne tűnne föl a hatvanas évek második felében, hogy a versben felsorolt római imperátorok nérói, caligulai hitványsága és a kondukátor terrorja között nyilvánvaló allegorikus párhuzam áll fenn –, hanem azért is, mert a költő szinte „megérezte”, mi több, „megjövendölte” a zsarnok csúfos kivégzését, s azt is, hogy az ítéletet saját, „hű pretóriánusai” hajtják végre a világ szeme, a tévékamera előtt. A költő esete zavarba hoz: míg Jézusban reménykedett, addig tiszta szívből gyűlölte az ördögöt. Illetve: miközben az ördögöt gyűlölte, Jézusban reménykedett.

Kolozsvár híres köztemetőjében, a házsongárdi sírkertben magyarok – és nem csak magyarok – tízezrei jelentek meg 1976 őszén, hogy búcsút vegyenek a tragikus hirtelenséggel elhunyt Szilágyi Domokostól, akinek zord titkára ekkor még nem derült fény. Ott és akkor hangzott el Nagy László Aki szerelmes lett a halálba című, versértékű sírbeszéde. Bárhogy kezeli az utókor Szilágyi Domokosnak az élvonalbeli költészetünkben oly „rendhagyó” sorstörténetét, az erkölcsi tekintélynek is igen jelentős Nagy László szavait ki vonhatná vissza? „Gyász és becsület indított e koporsóhoz.” És: szerinte „lebegve is embermérték, báj, okosság” volt Szilágyi Domokos, a közszeretetben részesített „Szisz”, akire a „szenvedés csöndje” borított koporsófödelet. Így jelezte erkölcsi értelemben is nagyra becsülő hódolatát a szívbéli barát, Nagy László. Nem érvénytelenítheti senki a Szilágyi Domokosról írt esszéket, kritikákat és műelemzéseket , Székely János, Kántor Lajos meg a többiek írásait, Nagy László, Tornai József és más remekírók verseit, Bertha Zoltán összehasonlító elemzését, Pécsi Györgyi kismonográfiáját. Nem kell mentegetni őket azért, mert nem tudhatták a titkot, nem sejthették, mi lappang Szilágyi Domokos fölemelő életművének hátterében. Számos remekműve tanúsítja, hogy a Gonosz a költészet templomában is jelen lehet.

Tudomásul kell vennünk (el kell fogadnunk? – ez itt a kérdés!) az elfogadhatatlant: az ember teljességgel paradox lény. Angyali és ördögi fele – egymással vetélkedve is – elválaszthatatlan. Ennek tudatában, ezzel a tehertétellel együtt élve kell átadnunk magunkat a visszavonhatatlan katarzisnak, amely Szilágyi Domokost olvasva tölt el minket.

2022