A műben rejlő veszély, avagy a cenzúra halhatatlansága
Johann Gottlieb Fichte, a felvilágosodás német filozófusa így jellemzi az embert: „A formáló erő egyik különös meghatározása vagyok, akár a növény; a sajátságos mozgató erő egyik különös meghatározása vagyok, akár az állat; ezenfelül a gondolkodó erő meghatározása is, s nemem megkülönböztető jegyét e három alaperőnek egyetlen Erővé, egyetlen harmonikus fejlődéssé való egyesülése teszi…”[1] A három alaperő csúcspontja tehát a gondolkodó erő, amely minden ép emberi individuum sajátja lévén, az emberi történelem láncszemein keresztül adódik össze egyetemes tudássá: „Az összes individuumnak ez az együttes tudata teszi a világegyetem kiteljesedett tudatát, s más tudat nem létezik, mert csak az individuumban teljesedik ki a meghatározottság és a valóság.”[2]
Mi következik ebből? Többek között ez: minden olyan esemény, amely akár csak egyetlen emberi individuumban is kioltja a valóságról való gondolkodást, a gondolkodó erőt, az egyetemes tudást károsítja. Tömeges méretekben valóságos katasztrófaként vetheti vissza az emberi tudást. Ilyen katasztrófaként hatott az egyetemes tudásra, a tudományok és a művészet fejlődésére az inkvizíció és a cenzúra intézményesülése. Ez a megállapítás ma már persze közhely, de a rendelkezésre álló számok – kiváltképp, ha először találkozik velük az ember – mégiscsak megdöbbentenek a civilizációs katasztrófa méreteit illetően.
Antonio Llorente – 1792 és 1798 között a madridi Szent Hivatal főtitkára – megállapítása szerint az 1480-tól 1800-ig terjedő időben a fennmaradt jegyzőkönyvek alapján csak Spanyolországban 341 021 ember ellen folytattak le inkvizíciós eljárást, ezek közül 31 912 volt az elevenen és 17 659 a jelképesen elégetettek száma. 291 450 áldozat „igen szigorú büntetésben” részesült.[3] Ez egyben többnyire cenzurális eljárást is jelentett, de arra vonatkozóan, hogy az elmúlt 500 év során hány könyv, hány egyéb írásmű és műalkotás esett az inkvizíció működésével összefüggésben vagy a később tőle függetlenül szorgoskodó cenzúra áldozatául, összegző felmérés természetesen soha nem készülhetett, már azért sem, mivel nagyon sok jegyzőkönyvet és ítéletet az ügyek lezárása után hivatalból megsemmisítettek. (Híven Torquemada főinkvizitor maximájához, miszerint: „Nem szabad embernek megtudnia azt, ami csak az Isten által kijelölt egyházi képviselők számára jogszerű.”)[4] Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez a szám az európai kontinensen eléri a milliós nagyságrendet.
A cenzúra – az inkvizíció szülötteként a gondolatok feletti uralom és ellenőrzés kifejeződése – bizonyosan halhatatlan. Már az Ószövetség biblikus szövegében olvashatjuk, hogy a papok halálra ítélik Jeremiást, mert a nép vezéreivel szemben kritikával élt: szemükre hányta bűneiket, „a város ellen prófétált”.[5] Az írott történelem első könyvcenzúráját valószínűleg a kínai Csin-dinasztia első uralkodója hajtotta végre, amikor Kr. e. 250 körül elrendelte Konfuciusz (Kr. e. 551–479) műveinek megsemmisítését, lévén, hogy azok szellemi erejüknél fogva képesek voltak gátat vetni hatalma korlátlan kibontakoztatásának. (De nem állt meg itt: a biztonság kedvéért, hogy még az emlékét is kiirthassa a földi hatalmakat oly vészesen semmibe vevő bölcsességnek, a Konfuciusz-tanítványok százait élve temettette el. Példáját Kr. e. 213-ban Csin Si Huang-ti, az első teljhatalmú kínai császár is buzgón követte. Ő már nem elégedett meg a még fennmaradt Konfuciusz-művek elégetésével, hanem elrendelte az akkor létező összes papiruszkönyv megsemmisítését is, egyedül az orvosi és mezőgazdasági kézikönyveknek, no meg a jóslás művészetéről szólóknak kegyelmezett meg). Ekkor már létezett Kínában a cenzori hivatal intézménye is. Eredeti rendeltetése szerint az uralkodó mellé rendelt tanácsadó szerv volt, feladata lett volna a császári döntések mérlegelése és kritikája. Mondani sem kell, hogy ez a funkció hamar átalakult: a cenzorok kilenc évre szóló megbízása immár csak az alattvalók által készített állami dokumentumok ellenőrzésére vonatkozott. Jelezniük kellett a birodalom urának a helytelen megfogalmazásokat, ideológiai tévedéseket, és ki kellett javítaniuk azokat. Hatáskörük idővel kiterjedt a filozófia, a művészetek és a tudomány világára is. A hivatal jogait és eljárását legelőször a Csin-dinasztia uralkodója, Huai császár (Kr. u. 284–313) foglaltatta írásba. A cenzúrát a kormányzás legfontosabb eszközének tekintette, azt vallva cenzúratörvényében, hogy a társadalom „selyemfátyolhoz hasonló érzékeny szövetét” minden, a császárétól eltérő gondolat jóvátehetetlenül károsítja. Az igazságbirtoklás eme monopóliumának fontosságát igazolja, hogy ez az ősöreg törvénymű a császári törvények között egészen a Mennyei Birodalom bukásáig (1911) érvényben volt.
Az európai kultúra bölcsője, az antik Görögország is cenzúrázta néha az „istenkáromló” és ateista műveket. Így járt Anaxagorasz és Prótagorasz, akiket száműztek, és műveiket elégették az Agorán. (Utóbbit csak azért, mert egyik szofista beszédét így merte kezdeni: „Nem tudom, léteznek-e az istenek.”) Időről időre még Arisztophanész darabjait is betiltották. Spártából egy bizonyos Arkhilokhosz nevű költőt száműztek, mert „hazafiatlan” volt: szelíd szavú verseivel állítólag veszélyeztette a spártai közéleti stílus katonás keménységét… (Mindenesetre a „cenzúra” kifejezés akkor még ismeretlen volt, mivel az intézmény a Kr. e. 443 óta Rómában működött cenzorokról – az erkölcsök felügyelőiről – kapta a nevét.) És ismeretes a klasszikus római „aranykor” nagy költőjének, Ovidiusnak esete, akit Augustus császár pusztán egy – általa „erkölcstelennek” nyilvánított – műve (az Ars Amatoria, vagyis A szerelem művészete) miatt ítélt örökös száműzetésre. Ugyancsak Augustus lelkén szárad Titus Labienus, a kiváló szónok és történetíró önkéntes éhhalála is, akinek írásait a császárhű szenátus nyilvános elégetésre ítélte, nyíltan hangoztatott köztársasági érzelmei miatt.
A könyvek egy bizonyos, előre meghatározott tartalmának – akkor az ókeresztény irodalomnak – szervezett üldözése Diocletianus császár alatt vette kezdetét. Ez azonban még utólagos cenzúra volt, amely a művek nyilvánosságra kerülését követte. De nem kellett soká várni a preventív (vagyis az előzetes) cenzúra megjelenésére sem. Hamarosan több császári ediktum is előírt előzetes engedélykötelezettséget. Ezt a vívmányt az államvallássá vált kereszténység is megtartotta (kiszűrendő a „pogány” irodalmat): 325-ben a niceai zsinat a heretikusnak, azaz eretneknek minősülő szerzők könyveit sújtotta kirekesztéssel (elkobzással, megsemmisítéssel). A középkor hajnalán ugyan fordulat áll be, annyiban, hogy az egyház által elutasított műveket többnyire csak a nyilvánosságra kerülésük után égetik el, viszont egyre többször fordul elő, hogy eretneknek minősített szerzőknek is követniük kell műveiket a tűzhalálba. A 400 körül Karthágóban tartott zsinat még a püspökök számára is megtiltja a „pogány” könyvek olvasását, végül V. Márton pápa az egyházból való kiközösítéssel (exkommunikáció) fenyeget meg mindenkit, akire rábizonyítják valamely eretnek mű olvasását. Európában az első cenzúrahivatalt ugyan Berthold mainzi választófejedelem állítja fel 1486-ban, mégis VIII. Ince pápa 1487-es bullája – ezt erősíti meg az 1501-es, majd véglegesíti a híres 1515-ös lateráni zsinat – tekinthető az egészen a felvilágosodás koráig egész Európában fennálló „klasszikus” (azaz előzetes) cenzúra alapjának: a katolikus egyház feje e rendeletében újra kiközösítés terhével kötelezi a keresztény világ minden nyomdászát, hogy bármilyen mű kinyomtatása előtt az egyháztól a cenzúraengedélyt beszerezze. Azoknak a tilos műveknek a jegyzékét, amelyek sosem kaphatnak cenzúraengedélyt („nem létező könyvek”), Index librorum prohibitorum címen állítja össze a gyakran „tridentinek” nevezett (helyesen trienti vagy trentói) zsinat (1564). E tilalomjegyzék 1564-es vatikáni kiadása az egyház igazi „sikerkönyve”: több mint negyven kiadást ér meg, és az egyes nemzeti cenzúrák számára is alapműnek bizonyul. A cenzúra ettől kezdve – függetlenedvén az inkvizíciótól – az egyház szellemi hatalmának pregnáns kifejezője, és csak a felvilágosodás kezdetén sikerül azt az államnak elhódítania. Kétségtelen ugyanakkor, hogy intézményesített, hivatalszerű működése a nyomtatott könyvtermékek megjelenésével veszi kezdetét. A Gutenberg-galaxis, a írásbeliség fellendülése akkora lendületet ad az emberi szellemnek, a szabadgondolkodásnak, hogy a mindenkori egyházi és állami hatalom a maga monisztikus mozdulatlanságának védelmére defenzívába kényszerül. A cenzúra egész története ezt az agresszív defenzívát sugározza.
Létjogosultságát a szabad gondolkodás és a művészet lényegi, örök sajátsága adja: a tekintélyellenesség, a különállás, más szóval: az egyéni öntudat bizonyos negativizmusa („nem vagyok azonos”), amellyel szemben minden konvenció elviselhetetlen. Ezért a művész (a gondolkodó) mindig is szemben állt a hatalommal (titkon még akkor is, ha a szolgálatába lépett), amely, mint monopolhelyzetű testület, valamennyire mindig is az értékek hivatalos őrének tekintette magát. A művészet által közvetített értékek közül társadalmi szinten még ma is csak azok dominánsak (hatékonyak), amelyeket az aktuális hatalom a sajátjának tekint. Az alkotóművész ezért aligha kerülheti el az öncenzúra szorongató kísértését. Le kell számolnunk minden ellentétes illúziónkkal: a cenzúra halhatatlan.
Haraszti Miklós lényegi megfogalmazása szerint a cenzúra legszívesebben „kultúrkulivá” fokozná le az alkotót, mert „éppen az alkotóerő egyik fő forrásától, a különbözés presztízsétől fosztja meg a kultúrembert”.[6] A cenzúra – átláthatatlansága miatt – mindig potenciális veszélyt sejtett a művészetben, egyáltalán: a szuverén gondolatban. Léte egyben a legtisztább kifejeződése a művész(et) politikától való függésének, de legalábbis a politikával való kapcsolatának. E függést az ellenállás csak még szorosabbra fűzi. A művészet és az alkotás – pro vagy kontra – eddig sosem lehetett független az állam működésétől, végső soron anyagi vonzatai miatt sem.
A cenzúraengedély fontos funkciója volt, hogy a hatalom szempontjából legalizálta, egyáltalán: „létezővé” tette a művet, míg a cenzurális elutasítás következménye a jogi létezésből – s így végső soron az esztétikumból – való kirekesztés. A mű és alkotója átlép a politikum „közönséges létezésébe”, és a jog eszközeivel üldözhetővé válik. Más szóval: az elutasított számára csak a kultúrán kívüli (legjobb esetben szubkulturális) lét marad.
Milton maximája szerint a cenzúra „atlantiszi és utópista politika”, ami azt jelenti, hogy elképzelt célját illetően képtelen vállalkozás, hiszen a cenzor szempontjából az az eszményi mű, az etalon, amely a hatalom önképének puszta reprodukciója. A szellemi alkotás természetével azonban nem fér össze, hogy egy műnek csak egyetlen olvasata legyen. A cenzúrát működtető hatalom legfőbb (többnyire titkolt) törekvése – a művészet keltette asszociációk teljes „befogása” (Haraszti) – a legtöbb időszakban szerencsére sosem valósulhatott meg. Már csak azért sem, mivel a hagyományos állami cenzúra feltételezi az alkotók és az ellenőri szervezet elkülönülését – ellentétben a XX. század totalitárius rendszereivel, ahol már maga az alkotó is a cenzúra részévé válik.
Az európai kultúrában a XVIII. század elején végérvényesen az állam lép elő a cenzúra urává. Az első világháborút követő korszak történetében a hitleri idők és a kommunista diktatúrák cenzúráját egészen az utóbbi negyedszázadig a (politika)történeti irodalom oly gazdagon tárgyalja, hogy már-már könyvtárnyira rúg a kötetek száma – Magyarországon is.
*
„Hanem uraim, írósereg! […] ugyan tartsatok egy gyűlést egyszer, és szedjétek össze a censura törléseit, mellyek birtokotokban vannak, és adjátok ki. Soha még tanulságosabb könyvet nem látott a magyar ég. Látni fognók […] a censura comicus ostobaságát, miről hétköznapi embernek isten bizony fogalma sincs. És én az utóbbitól, a nevetségestől várnék a legtöbbet […]. Uraim, írósereg, tegyétek meg ezt!” – így szólította fel Kossuth a Pesti Hírlapban az írókat anno, a reformkorban.
A magyar írók ezt nem tették meg, de valószínűleg más nemzetek írói sem. Hiszen a teljesség igényével már akkor is lehetetlen lett volna rekonstruálni az irodalom hamujából a cenzúra több száz éves dúlásának rengeteg bizonyítékát.
Ilyen igénnyel ma sem foghat hozzá senki egy európai cenzúratörténet megírásához – annál inkább tudatosítható a mai olvasóban is minden rettenete mellett ennek az intézménynek a „komikus ostobasága”.
„A magyarok Mózese” találóan utalt rá: a gondolatok cenzúrázása végső soron azért is szánalmas erőfeszítés, mert növeli a ki nem irtottak súlyát. Ahogy Babits írta még 1933-ban: „A berlini máglya voltaképp nagy hódolatünnep a Könyv hatalma előtt.”
„Miért nincs magyar cenzúratörténetünk?” – kérdezi egy kiadatlan tanulmányában a hajdani kutató, Szimonidesz Lajos. Amire a válasz csak az lehet: ugyanazon okból, amiért a világ cenzúratörténetét sem írták még meg. Nem egyszerűen azért, mert a cenzúra gyötörte írásművek és történetek fellelhető mennyisége világszerte oly hatalmas; sokkal inkább abból kifolyólag, hogy – mint fent utaltam rá – valószínűleg még ennél is hatalmasabb az az anyag, amely ebből – háborúk és forradalmak, meg az érintettek rettegése folytán – örökre a feledés homályába veszett.
*
Illusztráció: Jacques-Louis David festménye Szókratész haláláról, aki inkább bürök- (Conium maculatum-) mérget ivott és öngyilkos lett, mintsem hogy elfogadja a tanításai cenzúrázását. (Forrás: Wikipédia)
Jegyzetek
[1] Johann Gottlieb Fichte: Az ember rendeltetése. Budapest, Helikon, 1976, 28─29.
[2] Fichte: i. m. 38.
[3] Antonio Llorente: Histoire critique de l’inquisition d’ Espagne I-II. Paris, Treuttel et Würz, 1818, II. 426.
[4] Idézi: Tímár László: A rettegések évszázadai. Budapest, Galilei Társaság, é. n. 100.
[5] Jer 25.
[6] Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája. Budapest, Magvető, 1991, 25.
