„A költészet tere itt van körülöttünk”

Helyszíni

Új kötettel jelentkezett Halmosi Sándor, a Lao-ce szenvedélye című versgyűjtemény az Ünnepi Könyvhétre jelent meg. Szenvedélyről és csendről, elvonulásról és szellemi közösségről beszélgetett a költővel Laik Eszter a Háló Közösségi Központban, ahol néhány héttel korábban az Irodalmi Jelen díjait vehették át írók-költők-irodalmárok.

 

Ha egymás mellé tesszük Halmosi Sándor köteteit – mint ahogy a Háló Közösségi Központban ez meg is történt, és felsorakozott egymás mellett az asztalon az eddigi évek termése –, címeik alapján akár földrajzi ívet is rajzolhatunk, amely a Közel-Kelettől a Távol-Kelet felé mutat – kezdte a beszélgetést Laik Eszter. A költő szerint a helyek sokfélét jelenthetnek, nemcsak földrajzi valóságot: Annapurna című kötete például Stuttgartban született, Ibrahimja pedig Kőszeghez kötődik, sőt, Pécshez, Mohácshoz is. Ahogyan a Gileád is számos jelentésréteggel bíró biblikus hely-, nemzetség- és személynév egyszerre. Nem független a helyek többrétegűségétől a személyiségünk sokfélesége sem, vélte Halmosi Sándor: hogy hányféle módon közelítünk a dolgokhoz, amelyeket néha megnevezünk, néha eltakarunk. „Én mindig azt próbáltam keresni, ami összeköt, ami a világvallásokban is közös – a szellemi közösséget” – fogalmazott a költő.  

A Lao-ce szenvedélye címbe sajátos paradoxon van belesűrítve – vetette fel Laik Eszter –, hiszen ha valami távol áll Lao-cétől, az a szenvedélyesség. Halmosi Sándor ezzel ellentétben úgy látja: az élet, a bölcsesség és a szellemi út sem képzelhető el szenvedély nélkül; ha ezt kivonjuk, akkor üres, talmi bölcsességet kapunk. Sándor elmesélte, a Tavasz, nyár, ősz, tél című koreai filmről például „kimenekült”, olyan felháborító üresség, nyegleség áradt belőle. Önmagában a bölcsesség és a tudás tehát semmit sem ér. Ahogy a költészet is több, mint könyv, vers, nyomtatvány, rendezvény – maga az élet és az elevenség, fogalmazott Halmosi, hozzátéve: „Ebből az elevenségből táplálkozom én is mindennap.”

A szerelmes versek nem egyszer szokatlan kontextusba kerülnek a kötetben: nem eldönthető, hogy a versbéli beszélő egy felsőbb hatalomhoz vagy szerelmeséhez beszél-e, akár a bibliai Énekek énekében. A költő szerint azonban valamennyi hagyomány egyezik abban, hogy a teremtő erő mindenben ott lakik. A szerelem és az alkotás is egyfajta mély transzállapot: halál-, élet- és istenközeli élmény. „A Lao-ce… írása közben ez velem pontosan megtörtént – magyarázta Halmosi –, hosszú csend után olyan versírási flow ragadott el, hogy erővel kellett rávenni magam, néha menjek ki sétálni. Ilyenkor közösségbe kerülünk valamivel, amit mindenki máshogy él meg – nevezzük transzcendensnek –, egyfajta szentséggel.” 

Abban egyetértettek a beszélgetők, hogy sok-sok személy lakik ezekben a versekben, s ennek továbbgondolásaként a költő fel is olvasta a kötetből a „Mi lenne, ha most az egyszer magamnak írnék verset” kezdetű szöveget – „…nem másnak, hogy örüljön, gyógyuljon / nem is önterápiából, nem is az ósdimodern / elméletek kedvéért, nem a halott szerzőnek / vagyis nekem, / hanem valakinek, / akihez közöm van…”

A kötet állandó szereplői a nők, akik a legkülönfélébb alakokban jelennek meg, de mindegyik vers közös vonása a sóvárgás, a hiány. Vajon be lehet-e tölteni valaha ezt az űrt? – kérdezett rá Laik Eszter. „Az örökkévalóságot a múlandó dolgok összességeként képzelem – reagált Halmosi –, ami tele van hiánnyal. Épp attól szép ez a tapasztalás, hogy bár minden elmúlik egy szempillantás alatt, egyszer mégis megélted, megtörtént veled, ebből tudsz táplálkozni, növekedni. Pont a szerelem állapotában gondoljuk gyakran, hogy megtaláltuk a másikban a magunk hiányzó részét, és ez így teljes egész.” 

Halmosi Sándor Szatmárnémetiben született, Erdély mégis másképp bukkan fel nála, mint a költőelődök Erdély-verseiben. Elsősorban nyelvi vetületei által, tájélményként, annak a bizonyos Lao-ce-i útnak a részeként, hívta fel a figyelmet a költő beszélgetőtársa. A kérdésre, hogy miként viszonyul szülőföldjéhez, Sándor elmondta: Szatmár még nagyon magyar táj, nem Erdély, „de nyilván mi is annak a nagy közösségnek a részeként éltünk” – elevenítette fel. A legkeményebb diktatúra idején érettségizett, szomszédok tűntek el, rettegtek a szülei, hogy melyik nap jön a behívó, „de mégis hálás vagyok a sorsnak, mert nagy iskola volt.” Nem véletlen, hogy a kötet egyik nagy témája: hogy jutottunk Trianonhoz, hogy jutottunk oda, hogy nem tudtuk benépesíteni és megtartani ezt a területet. Ezt bontja ki Milonga dor – az erdélyi nők dicsérete című vers, melyet fel is olvasott Sándor. Egyéként 2006-ban, tizenhat év németországi intermezzo után költözött Magyarországra. „Jó érzéssel jöttem el Németországból, azóta sem érzek nosztalgiát, és minden szempontból hazaérkeztem, itthon vagyok. Úgy érzem, nemcsak lakója vagyok a városnak és az országnak, hanem alakítója is.”

Halmosi civil foglalkozása is szóba került: matematikusként egy informatikai cégnél dolgozik. Mint elmondta, ez a kettősség nemhogy nem okoz nála diszkrepanciát, sőt. Különösen hálás, hogy van egy racionális és egy szellemibb énje, hiszen az egyik nem engedi, hogy a másik „elszálljon”. Racionalitás nélkül az ember könnyen eltévelyeg valamiféle ezoterikus irányba, fordítva pedig a tudományos arrogancia, a materializmus veheti át az irányítás. Jó megtapasztalni a kettősséget, hogy két lábbal élünk a földön, és tesszük a dolgunkat, ugyanakkor ennek a célja felfelé irányul – fogalmazott a költő. Pitagorasz is inkább szakrális személyiség volt, mintsem matematikus. A harmónia mindig megbontott a világban, mindig sebzett, a költészetben arra törekszünk, hogy ezt helyreállítsuk – hangsúlyozta Halmosi Sándor. „Nem tudom, miért gondolják, hogy a költészet tere messze, kicsi és fent van. A költészet tere itt van körülöttünk, nincs olyan téma, helyzet szó, ami ne lehetne költői.” Remekül illusztrálja ezt a felolvasott 9 óra 36 című vers, amelyben egy vállalati meetingről szakadhatunk ki a végtelenbe. 

 „Megkapó az hajlékonyság, ötletesség, ahogy a nyelvvel bánsz, és feltárod a szavak közös, ősi eredetét” – emelte ki a költő beszélgetőtársa, méltatva például a Czuczor-Fogarasi-szótár felelevenítésének gesztusát. Mint Sándor elárulta, kapott is érte hideget-meleget, amiképp a Genderattack című verséért is. Régi terve volt olyan verset írni, amelyben a közös szógyökök által egymás mellé rendelheti a közös német, francia, angol, kelta, orosz, latin, etruszk, baszk (és még sorolhatnánk) szavakat. Így született meg a bartóki Cantata profana visszafordítása – egyrészt továbbírta a történetet, másrészt visszafordította: a fiúk visszajönnek a városba, mert még dolguk van, amit be kell teljesíteni.

Nem mehetünk el a kortárs divatjelenségek nem egyszer keményen szókimondó kritikája mellett sem – a Genderattack és a Kütyüdal kapcsán is felvetődhet a kérdés: mit kezdjünk az életünkben ezekkel a trendekkel? Mindegyiknek megvan a maga helye, felelte a költő, aki a Genderattack című opuszt Věra Chytilová Százszorszépek című filmjére írta. „Ami a hatvanas években egy filmes geg volt, és soha nem gondolta volna senki, hogy megvalósul, az ma már Skandináviában valóság” – fűzte hozzá magyarázatként a költő, aki versében az európai mítoszról, családképünkről, gyerekeinkről fest őszinte képet. A kütyük sem rosszak – jegyezte meg Sándor immár a slam-stílusú Kütyüdal kapcsán – mindig is léteztek, attól függ az értékük, hogyan használjuk őket. A záró felolvasásban meghallgathattuk többek között a Mindenki jót, amely egy medzsugorei élmény hatására született:

 
Mindenki jó.
Talán csak a szeretethiány
Mértékének Arányában
Vagyunk
Rosszak.
Talán még a sátán is.
 Tőke Ildikó
Fotók: Papp Tibor
Kommentek elrejtése, megjelenítése