Állapotváltozások − Részletek Rakovszky Zsuzsa verses regényéből

Líra, Költészet, Vers és Valóság, A hónap alkotója
 Rakovszky Zsuzsa 
 
Állapotváltozások 
Részletek Rakovszky Zsuzsa verses regényéből
 
 
Egy péntek este     
 
Piros biciklilámpa villogása
homályos, víz alatti alkonyatban,
mikor az ősz parazsat gyűjt a fákra,
hideg nyirok kúszik föl a falakban,
halott levéllel felszórva a járda,
a pusztulás már megállíthatatlan,
az év a tél, a vég felé zuhan.
December jön, négykor már este van.
                                        
De még világos a túloldalon
a Piramis üzletház kupolája   
mögött az új testépítő szalon,
vezényszó pattog, női testek árnya           
hajlong, szökell túl az üvegfalon.
Megáll, néz, nem siet, senki se várja,    
több mint tíz órát dolgozott ma, fáradt.
Feje fölött az ég, szemközt a főbejárat.
 
Nem ilyen életről ábrándozott,  
mikor – reményteli bölcsészpalánta –,
egykor a Brontë-kből szakdolgozott,
s álmaiban katedrán állva látta
magát, s egy Rochestert bálványozott
hitveseként, kiről hogy azt hitte, megtalálta
egy nős tanárában, ráment hat éve,
mígnem az agg tudós új évjáratra cserélte.
 
Majd dolgozott egy lapnál – csődbe ment,
aztán egy könyvtárban – leépítették,
majd minden bölcsész-álmot eltemet –
a barátnői mind jobban keresnek
mint titkárnők, PR-menedzserek –,
s jelentkezett fogorvos-asszisztensnek,
tanfolyam, állásinterjú s a többi,
míg itt, a jólmenő fogorvosnál kötött ki.                                                                                                                                                                                                      
És mert sok a külföldről érkezett 
„turista” itt, használja is a nyelvet.                   
S főképp: napi tíz órát itt lehet
délceg fogorvos-eszményképe mellett.
Ő készíti a röntgenképeket,
injekciót szív fel, tömést keverget,
s hogy ne szennyezze vér a messziről jött
páciensek ruháját, leplet nyakukba ő köt,
                            
 míg nézik, mit a monitor mutat,
– mint kik ön-sírjukba tekintenek le –,
fehér, fél-áttetsző állcsontjukat 
az ólomszürke húsködben lebegve,
szájukban izmos férfikéz matat,
fúrófej forgolódik sisteregve.
„Lehet öblíteni!” Kereng a hófehér
porcelántálkában a víz, a vér
 
a lefolyó kis örvényébe le.
Zsibbadt állkapocsban csont reccsenése:
kinn van a fog és véres gyökere,
kitépve lényük egy parányi része.
E Rochesternek lenni Jane Eyre-e,
rég tudja jól, nincs szikrányi remény se:
„Na, mára vége! Mehetünk haza!”
Kinn nyüzsgő délutáni éjszaka.
 
A parkolóban száraz levelek
kerengnek rubin féklámpafényben.
Négy fal közt is érezni a szelet,    
ahogy az üvegnek zúdul keményen.
Halottak napja elmúlt, karácsony közeleg, 
csillag nem látszik a fekete égen,
de már az ünnepi kirakatoknak
során át kék, ezüst, arany gömbök ragyognak.
 
A park sötét, a parkoló sötét.
Felhőrajok lepik a csorba holdat,
hozzák a hó hamis ígéretét.
Az üzletekben tízezrek tolongnak.
A pékségben vesz vacsorára két
kiflit, a sarki bolt már zárva. Holnap
szombat lesz, és nem tudja még, mihez fog.
De várja őt a tévé és a laptop.                                                                 
 
Otthon a tabletjét előveszi.             
Átöltözik: még egy magányos este.
A teavizet forrni fölteszi,
bio eperlekvárt ken korpakekszre.            
Leül, megnézi a jövő heti
horoszkópját: van-e üzletre, szexre
esély, s megváltoztatni életét,
most, amikor a Hold a Jupiterbe lép.
 
Pár éve még időnként válaszolt
a társkeresőn pár vonzóbb pasasnak:
volt köztük széltoló és félbolond,
végül egyéjszakás kaland akadt csak,
pedig rég lelkes olvasója volt
a “Pszichológus válaszol” rovatnak,
hívén, tanácsait, ha megfogadja,
esélye lesz egy jól működő kapcsolatra.
                   
Megnézi, hogy amit nemrég a netre
föltett, a képe hány like-ot kapott.
Topless fotó, ő maga készítette
egy okostelefon s egy selfibot
segítségével – még Rómában vette,
ahol egy éjjel két eurót dobott
a Trevi-kút villanyfényes vizébe:
turistaként járt ott több mint egy éve,
 
hogy kiheverjen egy újabb szerelmet
(reménytelent). A busz végében ült,
egy nyugdíjasklub titkárnője mellett:
égő napfény után langy éj köröskörül,
romok, olajfák, holdsütötte kertek –
első nap még ábrándokba merült,                                      
hogy hátha itt…! De végül nem történt semmi más, csak    
bélfertőzést kapott, s egy horkoló szobatársat.
 
A képen még akárcsak egy kamasz
lányé, olyan formás-karcsú a teste,
de már az arcot karton macskamaszk
takarja (még tavaly szilveszterkor szerezte),
s így egyszerre lehet az és nem az,
aki valóban, s aki csak szeretne,
ami személyes benne, unott – kedélytelen,
de még üdén virágzik, ami személytelen.
  
Elképzeli: míg itt ül egymagában,
teát iszik, eszi a korpakekszet,                   
a teste képe idegen szobákban
nyújt tápot a kigyulladt képzeletnek:    
Svájcban Balin, Szöulban, Angliában
nagy rózsaszínű pille, hálójában a netnek,   
s mások szemével nézve önmagára,
képzelt vágyaktól gyúl valódi vágyra.
 
Eközben néhány háztömbbel odább 
most a húgát faggatja épp a férje:
„Kati! Ugye idén nem hívod át
karácsonykor, se ünnepi ebédre?
Ki bírja nézni azt a mísz pofát?”
„De mikor olyan magányos szegényke!
 Csoda, ha nincsen semmihez se kedve?
Mindjárt más lenne, ha kicsit boldog lehetne!
 
Tényleg, van az a régi haverod...”
„Kiről beszélsz? Nem értem.” „Jaj, nehogy már!
Az a hogyhívják... dehogy nem tudod!
Az, akiről mindig mesélni szoktál!
Tudod, akivel együtt jártatok
gimibe, és tegnap összefutottál
vele a boltban!" "Tudom már... aha,
Jenő... na, ő fura egy figura!”
 
„Fura? Hogyan fura? Bolond?” „Nem éppen.
Programozó, és otthon dolgozik,
s utána is, a szabad idejében
a gép előtt ül, nem találkozik
élő emberrel napokig... a héten
én voltam a legelső...” „Az ember változik!”
„De ő nem. Épp ez az! Egész éjszaka képes
a gépen játszani, mint egy hatéves!
 
Emőnek? Bemutathatjuk, de nincsen    
sok értelme... nincsen oda a nőkért.
Ja nem úgy... kicsit fél tőlük szerintem.
Talán átverték...” „Mint szegény Emőkét
Az a vén széltoló... Hiába, minden
férfi egy aljadék!” „Én is?” „Te főképp!”
„Mi mégis megvagyunk, nem?” „Igen, de ő sokat várt
az élettől...” „Jó, nézzük azt a naptárt...”
 
„Meghívhatnánk, mondjuk, hatodikára...”
„Szombatra pont? Jó, addig még van egy hét...
Ne kérjük meg, vigyázzon Kiskatára
szilveszterkor? Akkor mi elmehetnénk
X-ékhez néhány órára, ha már a                       
szombatunkat elrontja...”  „Nem szeretnék
szívességet kérni cserébe...” „Mért?
Tanulja meg, hogy nincs ingyen ebéd!”
 
„Jenő barátodat – most jut eszembe –,
 ne hívjam meg őt is ebédre?” „Nem.
 Kilógna a lóláb... viszont... mi lenne,
 ha átadnám neki a hangversenyjegyem?”
 „És te akkor nem is jönnél velem?”
„Nem, de attól te és Emő még elmehettek.
Mit szólsz? Akad azért jó ötletem?
Én addig legalább megnézhetném a meccset.”
 
 
Két barát
 
„A valóságot túlértékelik!
Nem értem, mért baj, hogy itt üldögélek
a számítógép mellett reggelig,
s ebben a pár órában többet élek,
mint más évek alatt. Nevet cserélek,
s karaktert, ha kedvem ebben telik,
az elrontott élet helyett pedig,
ha akarom, jöhet egy másik élet.”
 
„Igen, de azt ugye te is belátod,
ez így tovább sokáig nem mehet!
Ki sem mozdulsz... nincs egyetlen barátod,
nincsen senkid, aki fontos neked.
Képzelt karakterek és életek
nem gyógyíthatják valósághiányod,
ha vágy és célja közt az utat rövidre zárod,
amit nyersz, valóság árán veszed.”
 
„Milyen valóságról beszélsz? Amit
így hívsz, csak árnyék, nincs szubsztanciája,
a semmi szülte, és magába zárva
őrzi a semmi buborékait.”
„Igen? Például ez az asztal itt?”
„Az ott nem asztal, csak egy asztal árnya,
száguldozó részecskék maszkabálja,
az ontja napvilágra álom-alakjait.
 
Nézd túl közelről, és eltűnik a világ   
nézd messziről: eső-csíkozta ablak.
Ne is reménykedj, hogy mögéje látsz,
csak téged tükröz vissza önmagadnak!       
Percenként változó felhőalakzat,
te látsz belé tevét vagy madarat.
Csupasz tény nincs: hogy mit tartasz igaznak,
azon múlik, hogy ki vagy te magad.
 
Idézhetek fel emlékképeket –     
emlékszel, régebben mennyit utaztam?
Ahogy mohos kőszájból víz csepeg,   
aprópénz-csillogást szökőkutakban,
s ahogy a téren át csoszogva lassan
a sor a Szent Péter felé haladt,
(a szandál feltörte a lábamat,
és langyos lett a víz a PET-palackban).
 
De olyan más-e mindez, mint amit
a félálom eléd hoz: ismeretlen
városok útjait és parkjait,
s hiába töprengsz: itt mikor lehettem?
Voltam egyáltalán? – eldönthetetlen,
melyik képzelt, s melyik valódi emlék.
Valóság-ízt nem érzel egyiken sem,
 s ha mégis, úgy lehet, becsap az elméd,
 
amely, mint tudjuk, önmaga tere...
Ha pedig néha a képzeletem –
nem úgy működik, ahogy kellene,
segédeszközt találok a neten!
Elég, ha csak lehunyom a szemem,
s máris hullámok-ostromolta parton
fekszem, trópusi nap ég odafenn,
csak a termosztátot kell fölcsavarnom.”
 
„Igen, de csak mert semmit nem szeretsz!
Ha a szívedhez nő, minden dolog
vagy lény – hogy is mondjam csak? – lenni kezd!
Egy kés, egy toll, egy szerszámos doboz  
idővel léted tőkesúlya lesz,
nem engedi kisiklani a szíved! 
Egy darab eleven emlékezet –
örülsz, ha látod, fáj, ha elveszíted.”
 
„De kell-e, hogy efféle súly nyűgözze?
Legyen a szív, mint szél-ingatta nád!
Az érzelem: holt súly nyakadba kötve,
malomkő, mely a sáros mélybe ránt.
Míg önmagaddal nem itattad át,
a világ csak színes képek sora,
egyik sem zaklat föl, egyik se bánt,
híradás egy vidékről, hol nem jártál soha.
 
S miért ne itt a képernyő előtt
találjam meg ezt a színes nyugalmat?
Hullámokat nézek fél délelőtt,
ahogy sziszegve a partnak rohannak
megint, megint, megint...” „Na és a nők?
Velük mi lesz? Ők mégis jobb, ha vannak
három dimenzióban?” „Érzek elég erőt,
hogy ne faragjak több bálványt magamnak,
 
hogy hideg fejjel, s ne a képzelet
szemével nézzem őket – egyiket se!
Ki tudja, mit vetítenék bele,
mi a valósággal úgy esne egybe,
mint mikor gömbölyűt erőltetsz szögletesbe!
Valódit a képzelet szülte nőbe,
mint mostohanővér-lábat üvegcipőbe
úgy préselünk – ami kilóg, lenyesve.
 
Mert kepeszthetsz hét évig Rákhelért...”
„Az ki? Ahá, igen...” „: végül Leát kapsz.
 
S Rákhel sem az, aki lelkedben élt,
akit a kútnál láttál, semmi más, csak
oka vagy ürügye a látomásnak,
csak egy fogas, hogy ráaggasd, amit
a félig öntudatlan vágyaid
veled titokban láttatni kívánnak.
 
Néha próbálkozom, hogy hátha, hátha –
de pár hétnél sosem tartott tovább.
S ugyan minek a düh, a könny, a vád, ha
a gép előtt (majdnem) ugyanazt élem át?
Például nézd meg ezt a szép babát!
milyen jó melle van, de szép a lába!
Szerinted szőke vagy barna lehet a drága
az arany paróka alatt?” „Nahát,
 
ezt mintha ismerném!” „Hogyan? az arca
nem is látszik, mégis felismered?     
Még így is, hogy a macskamaszk takarja?
Vannak persze ismertetőjelek...
Csak nem...?” „Ugyan, dehogy, hogy képzeled?
Te is tudod, nem vagyok az a fajta.
Régebben, nem mondom... de erről, kérlek, egy
szót se: Kata a háztól elzavarna!
 
Amúgy elképesztő, mit összehordasz –
csakhogy, tudod mit, nem hiszek neked!
Ne is tagadd, azért okoskodol csak,
hogy könnyebben megúszd az életet!
Magadat holmi szentnek képzeled,  
aki a vágy kígyóját eltiportad,
s a földi hívságok fölött lebegsz.
Tényleg... Nem lenne kedved koncertre menni holnap?
 
Van egy jegyem, s valami közbejött... de
tényleg, miért ne vehetnéd te át?
És mert magában menni semmi kedve,   
miért ne kísérhetnéd el Katát?
Lehet, hogy ott lesz a nővére is, de
mégiscsak jobban érezné magát
két szép nő férfikísérővel este...
Ugyan tedd meg! No, látod, ilyen egy jó barát.
 
Remek műsor lesz, és remek helyed
mindjárt a második sorban, középen!”
„Mi van, ha elkérem, s mégsem megyek?”
„Talán félsz?” „Mért, mitől kellene félnem?
Na jó, mutasd azt a koncertjegyet,
egy kicsit furcsa, hogy itt van veled, nem?
Mindegy, hagyd itt – bár nem ígérhetek
semmit – majd meglátom, hogy lesz-e kedvem...”                            
 
Aztán, már egyedül: “Nem is tudom...”                                                                          
Kóvályog föl s alá, testes kísértet.
Később két nőt talál a Facebookon,
egy kedves szőkét, egy sebzett sötétet.
“Végül is nem rossz... (bár a szőke szebb):
örök okoskodó, mimóza lélek,
könnyes mosoly, intenzív lelki élet –
ha most csapdába csal, végképp lúzer leszek!”
                                               
                                                                       
 A jóslat                                                                      
  
Kata óvatosabb: csak péntek este
közli Emővel, hogy István jegye
egy barátjánál lesz. „Nem baj, ugye?                      
Nem is tudom... Olyan jó negyvenes, de
nőtlen… Egyszer miért is ne jöhetne
össze valami jó dolog neked?
Még az se biztos, neki lesz-e kedve. 
Nézd meg a Facebookon, aztán eldöntheted!”
 
Értelmes homlok, ritkás szőke haj,
szemüveges, pufók arc – hát igen,
nem épp Rochester vagy Heathcliff... sebaj.
Pierre Bezuhov lehetett ilyen...
A szemüveg mögött gúnyos-félénk a szem,
sértett-fájdalmasan biggyed a száj.
Durcás gyerek, aki vigaszra vár...   
„Éntőlem megkaphatná, azt hiszem!”
 
Már látja is kettőjüket, amint                     
kilépnek a neonfény-villogásba,   
figyelmes, kissé gyermeteg profilt
rajzol körül a tűzpiros, a sárga,
csevegnek az utolsó buszra várva,
s útban az állomás felé a hóban,
kabát-kapucnisan, épp indulóban
messzi hegyekbe síkirándulásra.
 
És lát egy forró nyári délutánt:
a száradó fürdőruhák a széken,
a lécredőnyön csíkokban tör át 
a fény, friss ágynemű közt, félig ébren
hevernek. Kinn tömör hőség a téren,
narancslében jégkockák koccanása.
Sötétben, fényben, nyáron, hóesésben
mindig együtt, nem is gondolva másra –
 
Mint visszatért kamaszkor: villanyoltás
után a sebként lüktető zene.
Vízpart, mozi, sípálya: nincs sehol más,
csak elképzelt szerelmek színtere.
Akárcsak álmunkban, a vágy a forrás,
világát önmagából hozza létre,
minden szilárdnak vélt talajt, ahol jársz,
elönt a mély érzelmek csőtörése.
 
Ez már a múlt, vagy elképzelhető,
hogy ez lesz a jövő? Fölmegy a skype-ra:
(tépett szemöldök, súlyos karkötő:                                       
Ízisz, a jósnő – a neten találta),  
hogy még ma megtudja, mit mond a kártya,
(két plüssbagoly közt gyertyaláng lobog),                       
mit hoz a képzelt tengely fordulása,
mit ígérnek neki a csillagok?
 
„Erős hatások metszéspontja vagy!
Sorsfordító bolygók állnak fölötted:
világ világon, mint szélfútta hab,
s bennük lehetséges sorsok nyüzsögnek.
Az életed egyetlen pillanat
eldönti majd, mikor fordul az év.
Az összes út egy pont felé halad,
akit vártál, már megindult feléd!”
 
 
A koncerten
 
Elég egy éjszaka, s mindent megélt
álmában: esküvőt és szép öregkort,                           
gyöngédséget, szakítást, szenvedélyt.
Még megújítja lábkörmén a lakkot,                                  
– sosem lehet tudni –, s gyorsan hajat mos,
de nem megy le a torkán az ebéd:
lehet, az dönti el az életét,
nyakába hogy milyen gyöngysort akaszt most?
 
Vad lázban úgy dönt, nincs egy jó ruhája:
ezt itt kihízta, ez kissé koszos vagy
szűk mellben, ehhez sápadtnak találja
magát, amahhoz kissé túlkorosnak.
Dönt, „jobb híján”, aztán a székre roskad,
minden reménység-készletét felélte.
Holott... „Nahát, Emő, milyen csinos vagy!”
– mondja Kata, mikor becsönget érte.   
 
Aranyfüst, ál-görög ál-oszlopok,
kabát-bábból kibomló pille-lények. 
Amíg a ruhatár felé csoszog,
a remény hol kihuny, hol újraéled.
Míg helyükre evickélnek a térdek,
és széktámlák alkotta résen át,    
fejük fölött a csillár, mint a végzet,
arany fény-vízesésből lassan sötétre vált.
         
A terem suttog, csosszan és zizeg.
Csak a hiány ül mellette a széken.
Ölében retikül, műsorfüzet, 
ül mereven. A koncert szünetében
megisznak egy narancslét a büfében.                         
Lopva körülpillant, hogy hátha, hátha...
S „Emő, te sírsz?” „Dehogy, ez csak a nátha!”
Egy könnycseppet töröl le észrevétlen.
 
A mosdóban, amíg a sor halad,
szidja magát: „Milyen bolond vagyok!
Nem ez volt még a kellő pillanat,
kétségbeesni most még nincsen ok!”
Ha véget ér az év – csapvíz csorog,
ránéz a nagytükörből tulajdon képe mása,
majd visszavánszorog a széksorok    
közt a helyére – eljön sorsának fordulása.
 
 A széken hátradől, szemét lehunyja:
„Úgy kell nekem, miért is jöttem el?”
Aztán a zene elsodorja újra,
gyöngyözve pergő hangokra fülel.
Szavukra lélekmélyi hang felel,
mintha egy eltűnt másik élete –
tárgytalan érzés árnya dúlja fel,
öröm és fájdalom kísértete.
 
Volt egy világ – igen, a kezdetek-
világ – mindennél jobban szerettem.
Egy ház, egy arc – örökre elveszett.
Egy név – üres folt az emlékezetben. 
Egy kép, akárha örvénylő vizek
sötét mélyéből, most a fény felé tör:
öröktől ismerős szemek, gyöngéd kezek:  
emlékeim egy lét előtti létből.
 
Tűzijáték
                            
Most arra indul lassú óvatos
léptekkel, ahol gézmaszkját a ködnek
sok fény lyuggatja át, zsúfolt s zajos
nagy tér felé, ahol százak nyüzsögnek.
Láthatni villanását sok piros               
Mikulás-sapkának, csúcsos süvegnek,
szaxofon nyávog, csizmás láb tapos
szilánkjain törött kólásüvegnek.
 
Szemek tapadnak az órára: még
öt perc van hátra – négy – kettő – egy – egy se!
Felhőkkel vemhes fönn a tinta-ég.    
Fehér tűzpont rohan föl sisteregve.
Kék, zöld, ezüst parázs hullik lebegve,
csillagkéve bomlik sziszegve szét,                            
s zuhan, mintha feléjük közeledne,                                    
mikor egy láthatatlan határt átlép az év,
   
s az idő hulláma feltornyosulva,
föltarthatatlan jön mind közelebb,
hogy átlökjön az óévből az újba                           
szaxofont, tornyot, holdat és teret.
(Magunk mögött hagyjuk az éveket,
fut az idő, bár mi egyhelyben állunk.
Mozgólépcső: a föld alá vezet,
vagy lift, amelyből nem lehet kiszállnunk.)
 
Reflektor söpri végig az eget,    
izzó fehérre festi újra s újra.
Fénypitypang robban szét fejük felett,
új zenekar lép fel a pódiumra.
Kereplők, trombiták, pezsgő pezseg,
az emelvény előtt százak tolongnak.
A fénysáv elgurult fémötvenest
keres a tépett felhők közt, a holdat.  
 
Most hirtelen valakit észrevesz:
„Tudom, hogy valahol valaha láttam”
Egy nő: keskeny csípő, fehér kezek,
arany parókásan, sötét kabátban. 
Egy stand előtt, hol részeg pár forog,
s forralt bort árulnak papírpohárban,
ott áll. Hősünk elindul, egy kissé tántorog.  
 „El sem hiszem, hogy tényleg megtaláltam!”  
 
„Rejtheti maszk az arcod, ismerem!
Te vagy az, akit mindig is kerestem!
Mióta csak élek, itt vagy velem,
öröktől ismerős, bár – ismeretlen!
Minden remény, mióta létezem,
és elragadtatás rólad s neked szól:
tükörkép elsötétülő vízen, 
a szív túláradása alkonyatkor,
  
mikor az izzó ablakok s a kertek 
sötétedés előtti színei,
minden jelez – a világ héj, amelyet
egy közlés készül szétfeszíteni.
S ki ennyi fény közt mit sem értve tengek-
lengek, fakó, közömbös árny-alak,
lélektelen – tedd, hogy életre keljek,
engedd, hogy végre megtaláljalak!”
 
Rémülten néz az ünneplő tömegre
Emőke: „Én, ide? Többé soha!”
Mögötte egy fanyar karácsony este,
mikor a húga szánta, unta a sógora.
Hogy Kiskata örül, hogy is hihette,
ha Andersent talál a fa alatt...
Ő tusfürdőt kapott, s mikor a pontyot ette,
egy szálka kis híján torkán akadt.
 
Akár a képen, álarcot visel,
(remélve, így másik nővé lehet,
s az életét újjal cseréli fel)
s parókát is – Katáéktól jövet
a sötét lépcsőházban tette fel.
Bár senki más ne ismerné fel őt,
csak az az egy – már itt lehet, közel!
Ezt így remélte még éjfél előtt.
 
Az égről már eltűnőben a kék,
ezüstfehér, aranyzöld csillagok.
A semmiből jött méhraj pernyeként
hullong alá. „Milyen bolond vagyok...”
Úgy dönt, indul haza... most összerezzen,
tömény bűzt érez, alkoholszagot,
kéz nyúl felé, fülébe érthetetlen
szavakat kásás, részeg hang dadog.                                             
                                                 
Hátulról átfogják, egy kéz a jobb
mellén, a másik álarcát cibálja.                     
Minden csalódott düh – „Most megkapod!” –
felforr benne, s fogát a kézbe vájja.
A támadóját sípcsontján találja    
egy rúgással: a kéz lehull – szabad!
„Úgy kell neked!” sziszeg, s nem nézve hátra
hanyatt-homlok hazafelé szalad.
 
Sokára gyűjt erőt, hogy visszanézzen:
nincs senki ott, nem lépések, csak a
saját szíve dörömböl a fülében.
Körül kihalt és néma éjszaka.
A ház előtt áll, kulccsal a kezében,
nagymessziről petárdák durrogása...
A folyosón villanyt se gyújt, sötétben
esik be a sötét, üres lakásba.
 
Az ünnepi beszéd már véget ért.
A tévében zene orkánja tombol.
Betadinnal keni vérző kezét
hősünk, szeme könnyes a fájdalomtól.
Puccs, tűz, terror: a CNN az év
híradóit ismétli. Nyugtalan
álom mos el csalódást és reményt:
mire fölébred, újra este van.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
    
 
                            
Kommentek elrejtése, megjelenítése