A szél kifújta belőlünk az emberséget – Marton-Ady Edina versei

Líra, Költészet
márton -ady edina  
 
A szél kifújta belőlünk az emberséget
Marton-Ady Edina versei
 
Félhét-napló
 
Hétfő
 
halántékdobolás,
tapintható a lüktetés,
pulzáló félelem tarkód mögött,
a vánkoson, párna gödrében
anyám illata.
A sötétség hígított rémvalóság.
 
 
Kedd
 
gömbölyödik a fájdalom
nyaktörzsbe, izomba bújt,
a test rendetlen, torz halom csupán,
árnyékát indul megkeresni.
A fény sűrített állóképfolyam
 
 
Szerda
 
hangyák zsibongó lábai, gondolatok,
anyám rámköszönt álmomban,
ujjai arcra fordították a teáscsészét.
A felhő sűrűsége ma enyém.
 
 
Csütörtök
 
egyedül fekszem a párnán,
álmom bronzszínű
kőhalom
A szél kifújta belőlünk az emberséget.
 
 
Ébredés
 
a lányok párban járnak
mondja a népi fáma,
én egyedül érkezem
hozzád,
dühöm meztelen,
a fekete kalapot viselem.
hideg melleim közt
elfolyt eső,
pupillád dinnye, éjmagos,
hangod kénes gázláng csupán,
vánszorgó létfosszíliák vagyunk mind
hajszálvékony pókfonálon.
 
 
Szeretlek
 
Busszal utaztunk a határra.
A hajnal akár egy serdülő,
lusta kamasz.
Nyújtózott a táj,
nyurga végtagjai a fénynek
fölém hajoltak, kértek,
mint te,
mikor ajkaim mézíze izgat.
Hátulról forraló lélegzeted,
babahaj, lebbenő szegfűszeg illat,
vízgőzből írod ki
nevünk elkevert betűit.
 
 
 
 
 
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése