Boldog hanukát!

HAG SAMEAN HANUKA!

Halak vagyunk?

Kritika, KritX

„Patak Márta novelláinak főszereplői az esendő emberek, azok, akik olykor még a legaljasabb tetteket is elkövetik – ám ennek láttán ahelyett, hogy felháborodnánk, inkább elfacsarodik a szívünk. Tetteiket megannyi enyhítő körülmény indokolja, már-már követeli. Enyhítő körülménynek elsőként tekintsük a tényt, hogy embernek születtünk…” – szól az Enyhítő körülmények között című novelláskötet fülszövege. Czapp Enikő azt járja körül kritikájában, hogy tényleg ráfoghatunk-e mindent a végzetre.

Ülök a gépem előtt, a konyhai asztalnál. Bal kezemnél Patak Márta újonnan megjelent novelláskötete, az Enyhítő körülmények között. A borítón egy horogra akasztott, ajtó nélküli kalitka. A kalitkában hal. A hal nem tud repülni. Nem tud magasba emelkedni, más távlatból nézni önmagára, életére. A vízben ugyan szabad lenne, de a horogra akasztott, ajtó nélküli kalitka fogva tartja.

A novelláskötet nehézségét (nehézkedését), mélységét kiválóan illusztrálja a borító, valamint annak belső oldalán a szabályos mintába rendezett felkiáltójelek sokasága. Nem lehet egyvégtében olvasni. Muszáj megállni, megpihenni egy-egy történet után. Muszáj a mélységből kibukkanva levegőt venni. Egy bizonyos életkoron innen nem is igen érthető, talán felfoghatatlan egy mai fiatal számára. Lehet, hogy csak azoknak kellene olvasniuk, akik túl vannak legalább a negyedik ikszen. Akik épp eleget éltek már ahhoz, hogy megtapasztalhassák a bennük lakozó ellentmondásokat, lelkük árnyékos oldalát, tetteik és az ezekből megrajzolódó élet megtörhetetlennek látszó, lehangoló sematizmusát. A novellákat olvasva a legnyugtalanítóbb érzés: mintha valami végzet uralkodna rajtunk. Mintha nem volna szabad akarat. Mintha nem lenne valódi döntés, illetve mindegy lenne, mert nem tudunk elmenekülni önmagunk, a saját életünk elől.

Halak vagyunk.

Egy horogra függesztett, ajtó nélküli kalitkában.

A mélységben.

Halak vagyunk?

Valóban a végzet, a Végzet hatalmába rekesztettek vagyunk? A körülmény, a csillagok együttállása, a pillanat véletlen összjátéka, hogy gyilkosok vagyunk vagy áldozatok? Minden és mindenki más okolható és felelős a tetteinkért, csak mi magunk nem? Ember voltunk szánni való csupán, folyton enyhítő körülményekkel takaródzik, s örökös felmentésért kiált?

Nem ússza meg ezeket (vagy az ehhez hasonló) kérdéseket Patak Márta kötetének egyetlen olvasója sem. A könyvben szereplő harminckét novella különálló darab, szereplői különböző korú emberek, változatos helyszíneken és élethelyzetekben. Mégis összeköti őket egy közös vonás: mintha csak belesodródnának egy-egy helyzetbe, melyekből vagy megszületik számukra valamiféle felismerés, következtetés – vagy nem. A már megjelent kritikák a fülszöveggel összhangban óvatosságra intik a leendő olvasót: ne ítélkezzen könnyen, hátha egyszer tükörbe nézve önmagára ismer.

Értem én ezt, bizonyos értelemben igaznak is tartom – és mégsem. Mert „a körülmény mindent befolyásol, ám akkor sem elég indok mindenre a puszta körülmény” – ahogy erre a kötet címadó novellájának főszereplője is rájön, amikor visszaemlékezik élete egy szakaszára. A nyugdíjas matematika- és kémiatanár évtizedekkel a besúgókorszak után egy névtelen levél miatt kénytelen elszámolni a lelkiismeretével, nekiül tehát, hogy visszapörgesse az időt, és leírja, mi is történt ott és akkor. Ebben a visszaemlékezésben döbben rá, hogy lett volna más választása is, mint a beszervezésre való rábólintás. A felismerés szánalmassá és nevetségessé tesz számára minden mentegetőzést.

Csakhogy én, az olvasó nem fogadom el, hogy a körülmények véletlen egybeesésén, másodpercek törtrészén múlik, hogy gyilkosok leszünk-e, vagy áldozatok (bár ilyen is megtörténhet). Emellett elfogadom, mert élek, tapasztalok, gondolkodom, hogy a világ másképp működik, mintsem azt sokszor gondolnánk: „Az ember döntései legtöbbször nem szabad elhatározásból születnek, még ha látszólag ő dönti is el, hogy mit csinál, akkor is a zsigereiből dönt.”. Emiatt bizonyos helyzetekben kiszámíthatatlan, a kiszámíthatatlanság pedig lehetetlenné teszi azt, hogy magunkat vagy embertársainkat az egyik vagy a másik oldalra állítsuk. Talán nincs is egyik és másik oldal. Nincs fekete és fehér, jó és rossz. Mégis, fontos különbség ember és ember, tett és tett, élet és élet között, hogy ugyanazokra a helyzetekre ki-ki hogyan reagál. Például A két dezertőr – című novellában, amely a délszláv háborúba visz bennünket vissza: három barát közül kettő elhagyja otthonát, a harmadik marad. Ez utóbbi végignézi, elszenvedi és túléli a borzalmakat. A másik kettő szabadon, de hontalanul bolyong a nagyvilágban, feldolgozhatatlan terhet hordozva. Vajon sodródunk, és hagyjuk magunkat sodortatni, vagy önmagunkra reflektálva, döntéseink következményeit vállalva kitartunk egy helyzetben?

Van különbség, és muszáj különbséget tenni aközött, hogy valaki véletlen lesz gyilkossá (Az Ördög-árok előtt), vagy valami érthetetlen gonoszságból gyilkol, csupán azért, hogy megtudja, milyen puszta kézzel megfojtani egy öregasszonyt (Gyilkosság a gesztenyefa alatt). Míg az egyikre van mentség, vannak enyhítő körülmények (a „hős” származása, az ebből való kitörési vágy, ember voltának bizonygatása, a naponta átélt atrocitások, melyek újra és újra a kitörés, a bizonyítás lehetetlenségével szembesítik őt), a másikra nincsenek. Az egyik egy véletlen rossz mozdulat eredménye, a másik egy szándékos tetté.

Nem a sors, nem a Végzet, és nem is a kozmikus erőtér az oka mindennek, bár kétségtelen, hogy lehet szerepük, de végtelen egyszerű lenne kizárólag ezzel mentegetőzni. Ha ugyanis ezt tesszük, az ember, a történelem minden elkövetett gonoszsága érthetővé válik, és feloldozást nyer. Nem a Végzet, és nem is a kozmikus erőtér – legalább annyira mi magunk vagyunk okai sorsunk alakulásának. Kétségtelenül predesztinál, hogy kik vagyunk, hová születtünk – valamire, de nem mindenre. A tudatosítás, „örökségünk”, önmagunk alakítása sokat segíthet.  

Nem tudom, mi volt Patak Márta írói szándéka. A kötetben szereplő novellák szereplőinek többsége mintha tényleg elveszne múltjában, érzéseiben, sodródna az életében, saját bizonytalanságában, tehetetlenségében, megkötözöttségében. Hol jól ismert vagy könnyen elképzelhető, mégis kiélezett, drámai helyzetekben (Civil kurázsi, Nővérek, Áramszünet), hol különleges, szinte felfoghatatlan szituációkban (Szívemben éltek, A kuvaszlány halála, Kígyót éjjel ölj, Nagymama leszek nemsokára), amelyek távol esnek a hétköznapoktól. Utóbbiak befogadása nem könnyű, mivel legtöbbünk számára az élet drámaisága nem az extrém, hanem a mindennapi történésekben jelenik meg.

Közös ezekben a novellákban a sodródás, és talán épp ebből fakad a tragikus mélység – amely azonban néhol erőteljesebb sűrítést, kevesebb szót igényelne. Találunk is rá példát, amikor rendkívül tömör mondatok tárják fel egy-egy karakter mélységét („nem gondolkodik azon, amin nem tud segíteni” – A kuvaszlány halála; „Mostantól gyorsabban jár az idő, mert megölt egy embert” – Az Ördög-árok előtt; „Nézem, amíg meg nem látom tekintetében a szikrát, ami először fogott meg” – A sakkjátszma vége). Ugyanakkor az áradó és hömpölygő mondatok közt is van telitalálat: a Nővérek című novellában egy ötvenéves, magatehetetlen asszonyt magához vesz a nővére, mert beteg húgát a férje elhagyta. Az együttélést a kiszolgáltatottság és az állandó készenlét örökre leosztott rendjén túl a múltban elszenvedett sérelmek is nehezítik.

Egyetlen könnyed történetre sem akadunk a kötetben (egyedül a Nicrophoros vespillo Bencéje hordoz magában valamiféle derűt a vele történt, ostobának látszó baleset ellenére – huszonévesen, közvetlen a diplomája előtt paraplégiás lett, kerekesszékhez kötött, mert ki akart menteni a Balatonból egy bogarat, egy közönséges Nicrophoros vespillót). Fájdalmas és nehéz elmerülni ekkora mélységben. Mintha nem novellákat, hanem drámákat olvasnánk. Görög drámákat. Nincs előzmény, csak a drámai szituáció. Benne az ember. Élete egy pontján. A Végzet által szőtt hálóban.

Nincs értelmezés, csak leírás. Ám a görög drámákkal ellentétben befejezés és katarzis sincs.

Nincs kórus sem. Kórussá mi, a könyvet olvasók közössége leszünk.

Nem kisebb és nem nagyobb kérdést kell értelmeznünk, mi több, megválaszolnunk, mint saját magunk szerepét és felelősségét életünkben.

 

Czapp Enikő

Patak Márta: Enyhítő körülmények között. Scolar Kiadó, 2017 

Kommentek elrejtése, megjelenítése