Az igazság természetéről – Vörös István versei

Líra, Költészet
Vörös István
Fotó: Vass Tibor
 
Az igazság természetéről
Vörös  István versei
 
 
Kövek a tónál
 
Volt egy kis kő. Eldobták.
A tóra körök rajzolódtak.
 
Volt egy ugyanakkora kő,
tóba dobták, de mivel épp
hullámzás volt, nyom nélkül
a fenékre süllyedt.
 
Volt egy nagy kő. Megemelték,
erőlködve vízbe dobták.
Fröcskölés, hullámok, sóhaj.
 
Volt egy szikla. Nem lehetett
megemelni. Mindegy, hogy szélcsend
van vagy vihar.
 
A könnyűnek könnyebb
vagy a nehéznek? A nehéz ér
többet vagy a könnyű?
 
Volt egy tó. Mindenfélét
dobáltak bele.
 
 
Az igazság természetéről
 
Az igazság és a hazugság
közt bármilyen
kompromisszum: még
mindig nem igaz. A tejhez,
ha csak tizede húgyot
vegyítünk: ihatatlan
lesz. Na, nem mintha
az igazságnak papírja
lenne arról, hogy igazság.
És főleg nekünk nincs
papírunk arról,
hogy az igazság nálunk van.
Az igazság szökdösős.
Rálépnek a lábadra?
Igazad van. Megpofozod
az illetőt? Már neki van igaza.
Erre lelő? Neked van.
Kár, hogy sokra nem mész vele.
A halottak igaza ellopható,
de aki elviszi, annak kezében
megrohad, mint alma
a szekrény alatt.
 
 
Rossz 
 
Úgy érzed, rossz tanár
és rossz szülő vagy. Amikor
azt hiszed, hogy a legigazságosabb,
akkor vagy igazságtalan.
Amikor azt hiszed, hogy jól
csinálsz bármit, akkor
megy a legrosszabbul.
Az önismeret olyan,
mint sötétben nézni
az eget, középen homály,
kicsit odébb csillagképek.
Rád szólnak a gyerekek,
a szülők, a többiek,
a rosszul csinált dolgok
szakértői. Mindenki tudja,
mi a rossz. Te is. Se te, se ők.
Nem a rossz rossz, hanem,
ha nem veszed észre.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kommentek elrejtése, megjelenítése