Ugrás a tartalomra

A sötétség dicsérete – Végh Attila esszéje

 Végh Attila

A sötétség dicsérete

Végh Attila esszéje

 

          A gondolkodó előbb-utóbb beletörődik, hogy mítoszok között kell megöregednünk. Azt a bizonyos bölcsőt, amely a két végtelen sötétség közt kifeszített téridőben ring, mítoszok fonták. Márpedig a görög müthosz szó eredeti jelentése: mese. A bölcsőben termett lény első szellemi tápláléka ez. Kellenek is a mesék, kell ez a megszelídített valóság, mert a boldog nemlétből a létezésbe átküldött lélekben a születés szkhiszmáját ez simítja el. És a csecsemő lassan belenő az emberi nyelv világába, mindenre nevet talál. A világ megnevezésének útján végül felnő. Mesék simogatják, mítoszok terelik nyiladozó értelmét, míg ő a test magatartását tanulja. Ezek a mesék kezdetben a jóról és a rosszról, a hercegnőről és a boszorkányról, a kislányról és a farkasról, a lovagról és a sárkányról szólnak. Szeretett lényekkel lélekben összebújni, gonosz lényektől félni: az emberlét első leckéje.

          A jó és rossz tudásának kertje aztán elereszti a gyereket: jönnek a bonyolultabb, kamaszkori mesék. Dichotomikus jellegük azonban megmarad: lázadás és megalkuvás, hűség és megcsalás, áldozat és önzés mítoszai ezek. És a kamasz megtanulja, mi a lélek magatartása.

          A felnőtté válás értelme az, hogy az ember megtanulja a szellem magatartását. A véges életben reszkető lélek tartást és hitet kap újabb mítoszoktól. Isten mítosza azt mondja el, hogy a mérhetetlen világegyetem egy porszem méretű bolygóján élő okos állatok hogyan lehetnek annyira gőgösek, hogy azt képzelik: közvetlen kapcsolatban állnak azzal a létsíkkal, amely őket a létezésbe beküldte, és amely mellesleg az egész univerzumnak oka. A birtoklás mítosza arról szól, hogy ha az ember körülveszi magát tárgyakkal és/vagy pénzzel, áttörhetetlen falat emelhet maga köré, hiszen a holt anyag megvédi mindentől. Ennek társadalmi árnyéka a gazdaság fejlődésének mítosza, amely a vallás és a birtoklás mítoszának keveréke: ha elég anyagot halmozunk föl, az megvédi a társadalmat a haláltól, mert a kollektív boldogság egy hízó raktárban lakik.

          Felnőtt az, akinek van szakmája. A szakma mítosza szerint az embernek meg kell találnia azt az elvet, amely vezérli és összehangolja gondolatait és cselekedeteit, méghozzá úgy, hogy élete a társadalom fejlődésének építőköve lehessen. A szakmában eltöltött napi nyolc óra az értelmes élet istenéhez intézett ima. Nem ritka, hogy valakit nyugdíjaznak, mire ő – rádöbbenve, hogy elveszítette a kapcsolatot az élet értelmével – bánatában vagy önkeze által meghal.

          Azt hiszem, most már látható, hogy mítoszaink egymásra épülnek, rímelnek, egymást föltételezik és ölelik. A pusztulás hatalmasodó előérzetében kell valami, ami megtart bennünket sorsunkban, elhitetve velünk, hogy az életünk nem ér véget akkor, amikor véget ér, vagy legalábbis azt, hogy optimizmusunknak van létjogosultsága.

          Holott a létezés világos pillanatai sötétek. Egyetlen rövid, gondterhelt életünk van, ám ezt a bizonyosságot valahogy túl kell élni. Túlélni pedig úgy lehet, hogy magunkhoz vesszük a felejtés gyógyfüveit. Az ókori görögök (akik pedig folyton emlékezésre gyúrtak) tudták ezt. Igaz, hogy a bort csak hígítva itták, de Dionüszosz – akit „istenfejlődése” során végül az Olümposz is befogadott – megóvta őket attól, hogy elveszítsék a kapcsolatot a jótékony mámorral. Platón pedig, aki úgy tudta, hogy a megismerés valójában visszaemlékezés, és akinek anamnészisz-tana az ideák, azaz a transzcendencia lehetőségén áll vagy bukik, megírja a Szümposziont, amelynek tudós társaságát az ideák felé vezető gondolkodói úton a mámor szelleme, a bor sötét, khthonikus istene, Dionüszosz kíséri. (Arról nem is beszélve, hogy a beszélgetés tárgya maga is Erósz dicsérete, aki, ha úgy tetszik, szintén nagy feledtető-gyógyító.)

          Platón, miközben filozófiájában ontológiai, ismeretelméleti és etikai mérföldkőhöz: az ideák színe elé juttatja el a tudó férfit, öntudatosan elhatárolódik a müthoszoktól, mondván, hogy ezekből semmit nem tud tanulni, így inkább jobb híján elfogadja őket, hiszen túl sokat nem érdemes rajtuk gondolkodni. Fölmerülhetne bennünk, hogy Platón lépése indokolatlan, hiszen az ideatan is egy mítosz. Csakhogy ez nem így van. Mítosz és logosz között az a különbség, hogy a mítosz elmondása reflektálatlan beszéd. A logosz azonban – értelmezési mezejének hármassága okán – nem ilyen természetű beszéd. A logosz többek között a világ rendjét, az emberi értelem rendjét és a beszéd rendjét jelenti. A hangsúlyeltolódás a preszókratikusok korában következik be: a bölcselők már nem a mítosz reflektálatlan rendjéhez igazodnak. Ezt meghagyják a költőknek, akiket egyébként Platón a maga részéről már szívesen kiűzne az államból.

          Platón az ideatant, ha igaz, mesterétől, Szókratésztől vette át. A mítoszoktól elszakadó, a filozófiát az emberek közé leszállító mestert végül halálra ítélték. A társadalom még másfajta mítoszokban hitt, és úgy érezte, Szókratész megölése gyógyszer: elfeledteti a polisszal ezt a nyugtalanító pojácát, aki nagy hevületében mindent agyonreflektál. És most ott látom az ideák igézetében élő Platónnal szemben a siralomházban üldögélő Szókratészt. Ül a sötétben, és már nem akar semmit. Tanítványai próbálják visszahívni az életbe, megszervezik a szökését, de ő már odaát van. A legenda szerint utolsó művét itt, a halálra várva írta: egy Apollón-himnuszt. Apollón pusztító isten. (Nevét szokás kapcsolatba hozni a pusztítok jelentésű apollümi igével.) Az optimizmusból kigyógyult bölcs őhozzá imádkozik.

         A transzcendencia hite a remény kultúráját teremti meg. E remény azt súgja, hogy van értelme az életnek, és hogy életünk időbe-vetettsége ehhez az értelemhez képest elhanyagolható, mert véges létezésünk minden mozzanata a rajta túl ragyogó értelmet szolgálja, annak távoli fényében fürdik, mozgása rendjét tőle kölcsönzi. A remény felkentjei arra a hitre kondicionálnak bennünket, hogy remény nélkül nincs élet. A hívők a legelvakultabb reménykedők, ők állnak legtávolabb az igazságtól, ám tanításuk népszerűsége töretlen, mert az emberi elme ab ovo a végtelen felé tör, a lét oszlopait piszkálja. Halandóságunkba és jelentéktelenségünkbe képtelenek vagyunk beletörődni. E határátlépés hübrisze küldi szét a világtörténelembe követeit, hogy megmérgezzenek minden igazságot, amely ellentmond a remény mítoszainak. És Szókratész – belátva, hogy az idegenné vált világból jobb távozni – kiissza a bürökpoharat.

         Az élet bensőséges áradásából kitoloncolt, kincstári reménykedés eltagadja az élet legfőbb igazságát, ami abban áll, hogy az élet az összes életszenvedést önmagában képes igazolni. Ez Dionüszosz igazsága. Ha Szókratész a siralomházban Dionüszosz-himnuszt ír, talán még maga Nietzsche is megbocsát neki, aki egyébként a vallási-kulturális generálsötétben is képes volt rá, hogy túljutva a reménykedésen szembenézzen az emberfölötti igazsággal: az ember maga a keletkezés öröme, amely még a megsemmisülés örömét is magába zárja.

Hagyjuk tehát a reményt, de hagyjuk az igazságot is. Nietzsche föllépte óta a filozófia már nem az igazságot keresi. Ez a szophia már nem ismeretelméleti felcser, és nem is a logikailag sérült kijelentések orvosa. Amit az új gondolkodás keres, azt csakis azért nevezzük továbbra is igazságnak, mert a retorikai hagyomány szent, és mert a bölcseleti nehézkedés még mindig őrzi önnön ellenmozgásának ideáltípusát: a napszekéren égig emelkedő és Alétheia istennőtől a végső beavatást elnyerő szophosz képét. Nietzsche, a klasszika-filológus, a hagyományismeret szakmai vértezetű katonája kiválik az alakzatból, és a hagyományértelem megújítója lesz. A tragédia születése a zene szelleméből egy olyan kísértés szellemlátója, egy olyan mély balsejtelem jósa és beteljesítője, amely megnevezettjét már nem képes fejben tartani. Az a szívig hatol.

         Az önmagát szívig rágó igazság megérzése nem a tiszta ész dolga. Az appercepció kanti egységéből, amely a szemléleti sokféleség szűrlete, és amelynek fogalma a tárgyról alkotott képzetünk, az ítélet szükségszerűsége már nem teljes fegyverzetben pattan elő, mint hajdan, boldogabb háborúk idején. Az okosság új istennője mélységesen szomorú. Akit ma filozófusnak mondhatunk, az olyan lény, akinek a szeme hozzászokott a sötéthez, és aki a fogyatkozó szürkületben látta kilovagolni a tömeg démonait: a reményt és az igazságot.

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.