Zsebuniverzum – Kemény Gabriella versei
Energiaital-dobozok és csipszes zacskók
csillognak a parton, tükröződik bennük
a fejlámpáik fénye. Az egyikük egy kicsit
megcsúszik egy hínárral benőtt lépcsőfokon,
és beleesik a patakba. Jó, hogy csak derékig ér.
Azért fázik. A másik talál egy békát és azzal
van elfoglalva, nem nyújtja a kezét, hogy segítsen.
– Gyere húzz ki! – Nem lehet, akkor elszalad!
– Fogok neked újat! – De nekem ez kell!
Így vitatkoznak. A béka persze úgy is megszökik,
és ezen az éjjel, már nem találnak másikat.
K. kiütötte magát három liter sörrel,
K.-né pedig tévét néz a nappaliban,
K. nem olvas híreket, nem tudja,
K.-né viszont tudja. És ha őszinte akar lenni
magához, ez lett volna az utolsó alkalom.
fenyőerdő között félúton, a késő esti szeleknek
hála, felborul egy szarvasbogár. Megszokta, hogy
csupán a csápjai előtt magasodó fűszálakat látja,
és most egyszerre kiterül elé az égbolt, nézi,
ahogy körülölelik a fák a tisztást, amin fekszik
tehetetlenül, és látja a hegyeket világítani az
erdőn túl. Nem érti, csak érzi a saját méretét
és a jelentőségét – azaz a hiányát.
És fél. Percekig várja, hogy a szél végre a
hasára fordítsa. Majd amikor újra a lábacskáin
áll, elfelejti az egészet. Mászik tovább.
a kosárpalánk alatt kapaszkodnak egymásba.
december”. Gyakorolnak. Zavarba jönnének,
ha tudnák, hány szomszéd bámulja őket.
Még jó, hogy nem sejtik. Később, amikor
már mindketten megizzadtak, leszedik
a hálót a ping-pong asztalról és lefekszenek rá.
A hideg kő hűti hátukat. Egy-egy elkóborolt
tücsök ciripel az aszfalton, néhány petárda robban
odakint. Nincs más zaj. A srác beleakad a lány
hajába és meghúzza egy kicsit. A lány felnevet.
éldegél hetvenhét éve, M. viszont még ’56-ban megismert
egy amerikai tisztet, hozzáment feleségül, aztán együtt
az Államokba költöztek. A házaspár jól megérti egymást:
nem kedvelik a demokratákat és nem esznek génkezelt
ételeket. Ezen a késői órán szokás szerint csörög a telefon,
és I. tudja, hogy a vonal másik végén csakis M. lehet, aki
valamiért nem képes megérteni, hogy I. hét órával később
jár már az időeltolódás miatt, és különben is, ha ő csak hét
órával lenne öregebb M.-nél, akkor nem is zavarná az egész,
de idehaza megátalkodottan száguld az idő. Miután I. mindezt
végiggondolta, felveszi a telefont. Mégiscsak a nővére.
02:17
Van egy fiú, aki ma éjjel az otthoni
cseresznyefákra gondol. Arra, hogy milyen
volt a régi, rozoga létrára felkapaszkodni
és gyümölcsöt szedni júliusban.
a nyakán. A cellája falain árnyékok
menetelnek, most is ugyanúgy fél, mint
tíz évesen, amikor először került intézetbe.
Van egy fiú, az apja őt szólongatja
az ablakok alatt. Magában beszél, napról
napra egyre hangosabban. Egy ideje
másik végén, az Y. múzeum alaksorában,
görnyedve ül egy restaurátor. Percenként kettőt
pislog, koncentrál. Időérzékét már évekkel ezelőtt
elvesztette, nem tudja, hogy mások ilyenkor már
aludni szoktak. Van egy matraca a műhelyben, de
jobban szeret a székében szundítani. Szakterülete
a japán harci öltözék; kardokat és páncélokat tisztít
naphosszat. Egyszer volt is Japánban. Elmeséli, ha
megkéred rá. Mást nem mesél. Egy nap talán majd
újra vágyni fog a napfényre. Egy nap talán kész lesz.
04:17
álmából a vízhajtó. Elbattyog a mosdóig,
mire visszaér, már nincs kedve aludni.
Inkább elképzeli azt, hogy meghal.
Hályogos szemével nézi a napfelkeltét.
Vajon a másvilágon is lesznek napszakok?
Lesznek felhők? Na és ő? Milyen lesz a teste?
Ha választhat (azt a mennyben csak szabad),
akkor szörnyeteg lesz. Szőr, agyar, szarvak;
megittasul majd a vér szagától. Vadászni fog.
Nem fog vízhajtót szedni. – H. néni mosolyog,
és azt reméli, reggelre meghal.
Fél négykor dőltek ki, és nem kellett sok, hogy
ráunjon a többiek horkolására. Letántorog az
emeletről. Kimegy hányni, majd lehúz fél liter
vizet, és megmossa az arcát.Nem néz tükörbe.
Berakja azt a számot, ami egész buli alatt a fejében
járt. Kidobálja a papírpoharakat, összesöpri a szenet
a teraszról. Megtalálja az öngyújtóját a kanapé
réseiben, letört belőle egy darab, de azért még
használható. Felül a konyhapultra. Rágyújt egy
cigire; ennyi maradt neki tegnap estéről.Nem
tudjuk a nevét, és a galérián alvók sem tudják.
Nincs hová mennie. Takarít. Majd csak felébrednek.
(Ha a villám után percekkel sem
hallasz mennydörgést, két dolog
lehetséges: vagy csak álmodsz az
esőről, vagy olyan messze van a vihar,
hogy nem érdemes beszélni róla.)
Szédültem a hintán, míg te kilőttél
harminchét képet az ujjaid közül
(tudom, mert számoltam a
kattanásokat). Nem volt szabad
kezed: a kócos hajad, és a cipődben
zörgő kavicsok gesztikuláltak
helyetted, miközben minden erőddel
próbáltad bebizonyítani, hogy egy
vaku is elég, hogy megvilágítson
egy ilyen nyikorgó éjszakát.
Zseb
Álmomban beleestem egy
zseb-univerzumba. A kör-alakú
szobák belülről nyolcszögűek voltak,
odébb kúsztak a pontok a helyükről, és
egyre forróbbak lettek a falak. Aztán
felébredtem arra, hogy puha, és lázas
a bőröd, és hogy a kerek ujjperceid,
nyolcszögű kéztartásban végződnek.
A sarokban mászott egy pók, te
pedig aludtál, a hideg falhoz simulva.
leleteidet: nehéz megérteni, hogyan
dőlhet össze egy olyan ember teste,
akinek nem volt halálos betegsége.
Egyszerűen elhervadtál, Mama, mint
egy préselt virágfej, olyan halkan és
tehetetlenül. Bárcsak kicserélhettük
volna benned az elemet, vagy újra-
tölthettük volna az akkumulátorod,
vagy elmondanád, mi történt.
Anyának a vasárnap: barackos süti, lusta
délelőtt a kertben, regények, hangyák,
ribizlibokrok, fagyiskocsi-csengetés
a ház előtt. Nekem a vasárnap:
kihűlt hosszúkávé, lehúzott redőny,
izzadt várakozás, hogy újrakezdődjön
a hét. Mintha libikókán ülnénk:
az ő pehelykönnyű gyerekkorával
szemben ül az én beton-valóságom.
