A nyelv csibésze és az opera királynője

Helyszíni

Operarészletek, versek, és még egy zongora-aláfestéssel illusztrált műfordítói helyzetgyakorlat is színesítette Marton Éva és Makkai Ádám estjét a Zeneakadémián, amelyet a Szent István Rend átvétele alkalmából rendeztek a művészek tiszteletére.

 

Dr. Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektorának köszöntő szavai után a kivetítőn Puccini Turandotjának egy áriája nyitotta az estet, ahol a Magyar Szent István Rend 2016-os kitüntetettjeit, Marton Éva Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze-díjas operaénekesnőt és Makkai Ádám Kossuth Nagydíjas költő-műfordító-nyelvészt köszöntötték. Az áriát természetesen Marton Éva énekelte, aki Bősze Ádám moderátor kérdésére először a kitüntetéséről vallott. Elsősorban azzal a gesztussal, hogy ki is tűzte az érmet, és úgy fogalmazott: ez a jelvény innentől a Zenekadémia, az egyetem értékét is emeli. Makkai Ádám azt felelte a kérdésre, meghatotta és meglepte a hír – csak ki kell várni, és az elismerés megérkezik.

 

Dr. Vigh Andrea és Makkai Ádám

Oldott percek következtek: Erdélyi György színművész a Népbüfé című Makkai-verset olvasta fel, amely egy ifjúkori emlék lenyomata. Makkai Ádám „prózában” is elmesélte, amit megverselt: a budai Móricz Zsigmond körtéren, a mai McDonalds helyén állt a Népbüfé elnevezésű étkezde, ahol egy babfőzeléket egy pikoló sörrel összesen öt forintért fogyaszthatott. Itt kaptak egyszer hajba a vendégek, mert az egyik részeg melósnak nem maradt pénze fizetni, s az akkor 18 éves Ádám a védelmére kelt. „Aznap éjjel lettem költő” – szólt a vers zárósora. Makkai Ádám munkáiból, és belőle magából is sugárzik a „csibészség” – fogalmazott Bősze Ádám –, de vajon szabad-e a nyelvvel is csibészkedni? „Sőt, kötelező” – vágta rá azonnal a kérdezett, aki szerint minden cselekvés a hangok által realizálódik. Az ókori indiaiak úgy képzelték, minden emberi hang össze van gyűjtve egy helyen, s ez csakugyan így lehet. Ebben benne van a Turandot vagy az Aida is – tette hozzá Makkai. A költői játékossághoz persze az az ideális, ha előbb elsajátítjuk a szabályrendszert; valójában „költői igazolványokat” kellene kiadni – vélekedett a mester –, annyira elszaporodtak a fűzfapoéták. Előbb tanuljon meg mindenki szonettet írni, utána jöhet más.

Marton Éva életének is egyik legfontosabb része az olvasás, utazás közben, hotelekben és otthon is. „Ádám versein még sírtam is” – vallotta meg az énekesnő, és hozzátette: az éneklésnél ugyanúgy el kell sajátítani bizonyos technikai alapokat, ha csak improvizálva kiáll valaki a színpadra, katasztrofális eredmény születik.

1956, 1972: két nevezetes dátum a szereplők életében, ekkor hagyták el Magyarországot. Marton Évának az tette könnyebbé a sorsfordulatot, hogy a férje és gyermeke is vele volt. Ötven márkával a zsebükben indultak el, otthont kellett teremteni, iskolát találni a gyermeküknek, és mindent újratanulni. „Nem volt időm keseregni” – mondta a művész, aki Frankfurt am Mainban telepedett le családjával. Ismertsége innen kezdett felívelni: a nevezetes Turandot-felvétel, amit nyitódarabként hallottunk, 1983-ban a Metropolitan operában készült. „Amerikában előbb lettem sztár” – idézte fel Marton Éva, hiszen először a német ZDF sem adta le a nagy ’83-as felvételt, később azonban meglett a világhírnév is. Makkai Ádám az ELTE magyar–francia szakáról került először Ausztriába, majd 1957. január elsején érkezett meg Amerikába. A legelső mondat, amit helybélitől hallott, a „You look funny” – ez a jövevény tarka, összevissza öltözetére vonatkozott. „Innentől az lett a fő célom, hogy megnevettessem vagy megríkassam az embereket” – mondta Makkai Ádám, de sajátos módon ez mindig fordítva sült el. Épp a nyelv természete tehet erről: a szavak sosem önmagukban jelentenek valamit, mindig a szituációtól függnek, magyarázta a professzor. Innen eredeztethető, hogy az általános nyelvészet felé fordult az érdeklődése. 

Az ünnepeltek

A tengerentúli életben sosem volt elszigetelt, idézte fel Makkai, rendszeresen jöttek a határon túli lapok, és küldték az itthoni könyveket is: ha megjelent egy Weöres- vagy Nemes Nagy-kötet, az szinte azonnal ott volt a postaládájában. Bostonban egy felolvasótársaságot is szerveztek magyaroknak. Marton Éva azt mesélte: mindent megadott, hogy hazajöhessen fellépni, volt, hogy jelképesen 1 márkáért vállalta el a magyar Operaházban a Giocondát.

A Mátyás templomához című Makkai-vers után arról faggatta a költőt Bősze Ádám, hogyan lehet a játékosságot idegen nyelven is „kiélni”. A tehetség mellé szisztematikus munka szükséges – felelte a nyelvész-költő, aki többnyelvű gyerekként nőtt fel. Német nörsz nevelte, emiatt egyszer, amikor Kodolányi János telefonált nekik, olyan németesen szólt bele a telefonba, hogy az író azonnal „letámadta” Makkai színésznő édesanyját: tessék magyarul tanítani ezt a gyereket! A klasszikus olvasmányok sora aztán olyan mondatokat eredményezett, mint a postásnak címzett „Hát te, emberfia, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?” – idézte fel a mulatságos emléket a költő. A műfordítás egy külön mesterség – ha a „Még nyílnak a völgyben…” Petőfi-sort anapesztusok nélkül ülteti át valaki franciára, azt fogják hinni, száz évvel lemaradtunk az európai költészettől. S ha már Petőfire terelődött a szó, Marton Éva kérésére a költő elmesélte nevezetes Petőfi-könyve, az Úristen! Engedj meghalni! születésének történetét is, amelyet a barguzini legendák hatására írt.

 Az 1983-as Turandot-előadásból

Egy Trubadúr-részletet követőn Bősze Ádám Marton Éva szövegmondásának szépségét emelte ki, amelyet olyan sokan dicsérnek. A művész úgy fogalmazott: neki nemcsak a szó áll rendelkezésére az önkifejezéshez, hanem a zene is, és Makkai Ádámmal együtt vallja: a szó értelmét bele kell helyezni a szituációba. „Nekem nincs annyi nyelvre szükségem, mint Ádámnak, én újraalkotok. Ha Elektra vagyok, már nem Hoffmannsthal szövegét mondom, hanem a sajátomat, és hozzá Strauss zenéje számomra olyan, mintha mindig 220 Volton énekelnék. Nekem ehhez van tehetségem, Ádámnak a nyelvhez” – vallotta Marton Éva. Majd a költőhöz fordult, és azt kérdezte: belső szükséglet-e, hogy bizonyos műveket lefordítson? Makkai úgy válaszolt: vannak „kötelezők”: például, ha egy ünnepre kérnek külföldön valamilyen költészeti nemzeti kincset. De van, amikor séta közben dolgozni kezd benne egy ritmus – ez már belső késztetés. S hogy mi a különbség jó és rossz fordítás között? Először is forma- és tartalomhűnek kell lenni, magyarázta a költő, és nem szabad kilógni a célnyelv hagyományaiból. De szavak helyett inkább sokkal szemléletesebb módon érzékeltette, milyen, amikor „elcsúszik” egy fordítás az eredeti műtől: a zongoránál Virág Emese játszotta Makkai Ádám instrukcióit követve az ismert Örömóda-dallamot különféle „rontott” hangnemekben, mintha egy szigetre sodródtunk volna – magyarázta a költő –, ahol a bennszülötteknek egy hibás zongorán kellene bemutatnunk Beethoven dallamát.

Zene után ismét líra: az Ig című hosszúversbe Makkai Ádám egész eddigi élete történetét beleszőtte a rá jellemző játékossággal, szó szerint lubickolva a nyelvben – a versben az óceán vizében, egy cápával társalogva. Gounod Faustjából az Ave Mariát Horti Lilla énekelte el, aki Marton Éva tanítványa a Zeneművészeti Egyetemen. Éva elmesélte, dr. Bata András tanszékvezető hívta haza, hogy tanítson, és ebben az intézményben lett végül professor emeritus. „Három énekes munkáját elvégeztem életemben” – felelte a kérdésre a művész, hogy miből merít a tanításhoz –, s ennek az eredményei az olyan kitűnő növendékek, mint Horti Lilla és Erdős Attila, akitől szintén hallhattunk egy áriát. „Nem gondoltam, hogy Magyarországon lenni és tanítani ilyen boldogság” – fogalmazott Marton Éva, aki nemcsak a Zeneakadémia professzora, de az Operaház főtanácsadója és a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagja is. 

Marton Éva és Bősze Ádám

Makkai Ádámtól két verset hallhattunk még az esten: a humorral telített és mégis megrázó Kockadalom címűt, amelyet Rubik Ernőnek írt („nagyon tisztelem Rubikot, kár, hogy most nem lehet itt” – tette hozzá Makkai), majd végül a költő egyik legnagyobb versét, a Jézus és a démonok imája címűt, amelyet Kányádi Sándor 70. születésnapjára írt.

 

                                                                                             Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése