A nyugati magyar irodalom vége? – Magyar Napok, Veszprém

Helyszíni

A Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kara – a korábbi évekhez hasonlóan – idén tavasszal is sokszínű rendezvénysorozattal várta a határon túli magyar irodalom iránt érdeklődőket. Ennek eseményeiből adunk ízelítőt.

 

 

A nyugati magyar irodalom vége? – Magyar Napok, Veszprém

 

A 2011-es Vajdasági Napok, a 2012-es Kárpátaljai Napok, a 2013-as Felvidéki Napok és a 2014-es Erdélyi Napok után 2015. március 19. és 28. között a Magyar Napok című rendezvénysorozatban a nyugati magyar diaszpóra jelentős képviselői látogattak Veszprémbe, hogy irodalmi estekkel, színházi előadásokkal, koncertekkel, képzőművészeti kiállításokkal színesítsék egy hétig a Királynék Városának kulturális életét.

Március 22-én, vasárnap délelőtt dr. Márfi Gyula érsek tartott misét a diaszpórában élőkért a veszprémi Szent Mihály-székesegyházban. Ezt követően a Veszprémi Petőfi Színház előcsarnokában délután 15 órakor Gajdó Tamás nyitotta meg a Szétszórt csillagok színháza című, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet anyagából összeállított kamarakiállítást. A gyűjtemény az emigráció magyar színjátszásának kiemelkedő alakjait eleveníti fel, és bemutatja, hogyan igyekeztek képviselni a nagyvilágban a sokszínű hazai színházi kultúrát, előadni a nemzeti ünnepeken a jellegzetes magyar színjátékokat.

A kiállítás megnyitása után az idén húszéves Parnasszus folyóirat Papp Tibort és Bakucz Józsefet központba állító, tematikus számának bemutatóján vehettek részt az érdeklődők. A lapot Turczi István szerkesztő és András Sándor költő és irodalomtörténész mutatta be. A beszélgetés a folyóirat megalakulásának történetével kezdődött. Turczi Istvántól tudtuk meg, miként vált egy korábban televíziós műsor költészeti folyóirattá, mely ötletét tulajdonképpen Vas Istvántól kapta. A költő halála után az ő tiszteletére alapították meg a Parnasszus folyóiratot, mely jellegzetesen három nagyobb részből épül fel. A Centrum című első blokk a ma élő költők bemutatásával foglalkozik esszék, tanulmányok, interjúk formájában. Ezt követi a Redivivus rovat, mely a már befejezett, lezárt költői életművek újraolvasásának lehetőségét kínálja fel az olvasóknak. A harmadik, Átjárás című blokk a világirodalom fontosnak tartott műveit igyekszik megismertetni és megszerettetni olvasóközönségével. Jellemző, hogy a Parnasszusban olyan költők felelevenítésére is sor kerül, akiket kevesen ismerünk, vagy nem tartunk számon. „Nem arról van szó, hogy elfeledtük volna őket – hangsúlyozta a szerkesztő –, hiszen ahhoz, hogy valakit elfelejtsünk, előtte meg kell ismerni”.

Bakucz Józsefről – akinek munkásságáról az est további részében hallhattunk – manapság szintén hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A Parnasszus 2014. évi, XX. évfolyamának téli számában is központi szerepet játszó költőt András Sándor mutatta be a hallgatóságnak. Az esemény végén ízelítőt kaptunk Bakucz József felolvasásaiból is, a költő által készített hangfelvételekről ismerhettük meg szürreális, áradó zeneiséggel megkomponált verseit. Az őrült halandzsa lüktető szavai kapcsolatot teremtettek a közönséggel, a képtelenség képei nevetésre húzták a szájakat.

A műsor után a Hangvillában folytatódott a programsorozat, itt vette kezdetét András Sándor estje. A költővel Balázs Imre József beszélgetett emigrációról és irodalomról, a költő pályáját nagyban befolyásoló tényezőkről és eseményekről, azokról az utakról, amelyeket András Sándor bejárt. „Az életem tele volt véletlenekkel” – árulta el magáról a költő, amikor arról számolt be, hogyan jutott el az 1956-os forradalom után Oxfordba, később Németországba, végül pedig Amerikába. S bár sokszor évek kellettek ahhoz, hogy jól érezze magát az idegen országokban, a felszabadultság, a szólásszabadság, az egyenlőség érzését – mely itthon hiányzott neki – külföldön sokkal inkább megtapasztalhatta. Ez fejeződik ki András Sándor költeményeiben is, melyekből néhányat a költő maga olvasott fel az est végén.

A Magyar Napok vasárnapi programjainak zárásaként a Jávor Pál Nemzeti Czigányzenekar koncertjét hallgathatta meg a közönség.

 

Folyóiratok a diaszpórában

Március 23-án  a Sziveri János Intézet volt a Veszprémi Magyar Napok rendezvénysorozatának főszereplője, hiszen e nap központi témája a folyóirat-kultúra volt, és ezen a napon adták át a Sziveri-díjat is.

A délelőtt 9 órai megnyitón dr. Friedler Ferenc, a Pannon Egyetem rektora köszöntőjében hangsúlyozta, hogy magyarok a világ minden táján élnek, és maradandót alkotnak. Ennek a nem mindennapi teljesítménynek szeretnék biztosítani a megérdemelt figyelmet és elismerést.

A Veszprémi Sziveri János Intézet rendezte „Magyar folyóirat-kultúra az emigrációban” című folyóirat-tanácskozás és kerekasztal-beszélgetés résztvevői nem kisebb nevek voltak, mint András Sándor, az Arkánum észak-amerikai magyar avantgárd irodalmi folyóirat egyik alapító tagja, Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese, Dánél Mónika, az ELTE Bölcsészettudományi Kar Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék munkatársa, G. Komoróczy Emőke, a Digitális Irodalmi Akadémia Határ Győző-szakértője és a Magyar Műhely „nagyasszonya”, Mányoki Endre, az Irodalmi Jelen szerkesztője, Zalán Tibor, 1983-tól a Kortárs munkatársa, 1992-től a Szivárvány társszerkesztője, valamint Ferdinandy György József Attila-díjas magyar író, költő, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár.

Balázs Imre József, András Sándor és Ferdinandy György

Az elhangzott tematikus előadások összefogó képet alkottak a nyugati magyar folyóiratok keletkezéséről és működéséről. Az ’56-ban menekülni kényszerülő „írópalánták” az idegenben sem adták fel identitásukat. András Sándor úgy fogalmazott: „Aki azt hiszi, hogy az emigrációban nagyobb volt a széthúzás, az téved”. A külhonba taszított művészek összefogtak, hogy saját folyóiratokat indítsanak. „A magyarok számára nagyon fontos a folyóiratkultusz, Amerikában, Franciaországban, Angliában és Németországban együtt nincs annyi folyóirat, mint Magyarországon”– mondta el külföldi élményeire emlékezve Ferdinandy György. Ezeket a folyóiratokat – mint a Magyar Műhelyt vagy az Arkánumot – szürrealista és avantgárd irányzatokból határozták meg. „Az avantgárd alapja a diszharmonikus életélmény”– fogalmazott G. Komoróczi Emőke előadásában –, márpedig 1956-ban a világban bujdosó magyar menekülteknek jócskán jutott ezekből a diszharmonikus életélményekből. Talán emiatt van, hogy olyan nagy nevek köthetőek ezekhez a folyóiratokhoz, mint Bakucz József, aki önmagát harmadik generációs szürrealistaként definiálja, a Montrealban elhunyt, Arkánum-alapítótag Vitéz György, vagy éppen az eseményen is részt vevő és előadó András Sándor.

Az előadásokat követően Ferdinandy György, András Sándor és Balázs Imre József közreműködésével a hallgatóságot is befogadó kerekasztal-beszélgetés részesei lehettünk. Balázs Imre József kérdésfelvetésére – hogyan hatottak a nyugati magyar irodalomra a generációváltozások – az előadók és jelenlévők is egyetértettek abban, hogy a rendszerváltással a kényszeremigráció megszűnt, és azok közül az alkotók közül, akiknek el kellett hagyniuk az országot,’89-ben hazajött, aki tehette. András Sándor véleménye szerint tehát „a nyugati magyar irodalom megszűnt, egy lezárt egység”. Mint az író hozzátette: mindannyian nagyon boldogok lennének, ha a szórványmagyarság külföldön magyar nyelven írna és alkotna.

A nap méltó zárásaként átadták a Sziveri-díjat Nemes Z. Márió költőnek. „Márió kötetről kötetre új költői nyelvet talál ki, illetve formálta át a régit” – méltatta az alkotót Fenyvesi Ottó a díjátadó ünnepségen. Nemes Z. alapító tagja volt 2005 és 2009 között a Telep Csoportnak, illetve egyik alapítója a 2013-ban indult Technologie und das Unheimliche című, német nyelvű kultúraelméleti fanzine-nak; 2004 óta tagja a Fiatal Írók Szövetségének, 2005 óta a József Attila Körnek, 2006 óta a Magyar PEN Clubnak és 2013 óta a Szépírók Társaságának.

 

Az idegenség árnyékai

A keddi előadásokon a nyugati magyar irodalom, az irodalmi élet intézményei és az idegenség kapcsolatáról volt szó.

Karátson Endre, akinek előadását videofelvételről követhettük nyomon, idegenséget tematizáló irodalmi művek segítségével közelítette meg az emigrációt – Nabokov első angol nyelven íródott regénye, a Sebastian Knight valódi élete, valamint Kafka Az ítélet és az Átváltozás című elbeszélése  elemzésével. Karátson szerint a külföldre távozó esetében csökken a személyesség jelentősége, helyette a jelenlétének problémája kerül előtérbe, ami az irodalomban való jelenlevőségre is vonatozik. Nabokov regényében az idegenség válsághelyzet: a regény életrajzi nyomozás, ahol V mint elbeszélő a féltestvére, Sebastian valóságos életének megismerésére törekszik. V a testvér életrajzi írásait kutatja, de szembesülnie kell azzal, hogy nem Sebastian élettörténetét alkotja újra, hanem a mű végére maga V azonosul bátyjával. Karátson ennek a jelentőségét abban látja, hogy a másikon, az idegenen keresztül ismerhetjük meg magunkat. Kafkánál pedig szövegei megalkotottsága folyamatos idegenségérzetet közvetít, a valóságot közlő nyelv hiányára mutatva rá. Az idegenség Kafkánál szövegszervező eljárás, és ennek kapcsán Karátson Endre olyan esetekről beszélt az emigráns irodalomban, ahol az alkotókat az idegenség kifejezetten motiválta az írásra – hangzott el Szitár Katalintól a későbbi beszélgetés során.

 András Sándor 

András Sándor személyes élettapasztalataival hozta közelebb a hallgatósághoz előadásának tárgyát. Visszaemlékezései szerint a nyugati irodalmi élet a maga nemében vidékies volt: az alkotók nem írásaikból tartották el magukat, a csekély honoráriumok miatti versengés nem volt tapasztalható, emiatt túlhajszoltság sem volt. A kulturális alulról szerveződés jellemezte, ahol kialakult egy önfenntartó intézményrendszer is, amelyben az írók saját maguk teremtették elő a műveik kiadásához szükséges összegeket. Az alkotók szétszórtságban éltek, de a fejlett közlekedési és kommunikációs eszközök miatt egymáshoz mégis közel voltak, ám polgári foglalkozásuk miatt ritkák voltak az összejövetelek – de annál emlékezetesebbek. András Sándor kiemelte, hogy az ’56 után keletkezett emigráns irodalmi életről beszél, amely különleges forma, írók, kiadók, felolvasók és olvasók találkozásai – összejövetelek, kritikák és irodalmi pletykálások színtere volt ez a fajta élet, ahol mindenki ismerte egymást.

Ferdinandy György tehetséges, de kiemelkedni képtelen írók sorstragédiáin keresztül engedett betekintést az emigráció árnyoldalába – előadásának A nyugati magyar irodalom párizsi árnyékhuszárai címet adta. „Én mindig az útpadkára szorultak krónikása szerettem volna lenni” – mondta az író. Abban a reményben, hogy lesz a mai magyar irodalmi életben olyan alkotó, illetve kutató, aki felkarolja az elfeledett életműveket, Ferdinandy többek között Tamási Pobrányi Gábor, Keszei István, Lehoczky Gergely és Haász György többé-kevésbé kallódó életművéről beszélt. A bécsi emigráns újságíró, Haász György tragédiájának irodalmi feldolgozására külön felhívta a figyelmet Ferdinandy György. Elmondta, hogy maga azért nem írja meg Haász történetét, mert nem szeretné „elírni” a fiatalabb írónemzedék elől. Az író a Szomorú szigetek című kötetével ajándékozta meg a Pannon Egyetem Irodalom- és Kultúratudományi Intézetét, hogy azok a hallgatók, akiket érdekel az idegenség, a későbbiekben jobban elmélyülhessenek a témában.

 

Világirodalmi szövetségesek

A „Világtalanul? Világirodalom-kritika Magyarországon” című rendezvényen három fiatal alkotó, Zelei Dávid, Urbán Bálint és Smid Róbert beszélgetett a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában megjelent kritikagyűjteményről.

Smid Róbert elsőként azt kérdezte a két romanista fiatalembertől, miért fordultak a magyarországi világirodalom-kritika felé. Zelei Dávid saját, alapos statisztikai vizsgálata szerint egy világirodalmi műről többnyire egy, legjobb esetben négy kritika születik. Egy első kötetes magyar költő is jobb esélyekkel indul, mint egy több kötetes, nemzetközileg elismert külföldi író. A szerzők ezzel a tanulmánykötettel igyekeztek láthatóvá tenni ezt a „periféria-effektust”. Zelei és Urbán véleménye szerint a nagyobb szabású rendezvények, így a Könyvfesztivál is befolyásolják a könyvek olvasottságát. Még mindig létezik egyfajta romantikus írófetisizmus: azok a könyvek válnak népszerűvé, amelyeknek alkotója személyesen megjelenik a Könyvfesztiválon.

Zelei Dávid, Urbán Bálint és Smid Róbert

Zelei Dávid olyan műveket válogatott a gyűjteménybe, amelyekről több kritika született, hogy azok több szempontból is láttassák az adott alkotást. A szerkesztés egyik alapvetése az volt, hogy a kötet a már meglévő kritikai visszhangot reprezentálja. Így a válogatás nemcsak arról ad képet, hogy mi most a világirodalom-kritika Magyarországon, hanem arról is, milyen hatalmas hiányokkal kell számot vetnünk. Erre a szemellenzősségre, perspektívahiányra hívja fel a figyelmet a cím is (Világtalanul?). 

A kritika műfaja szorosan kapcsolódik az ’itt és most’ írásbeliségéhez – hangsúlyozták a beszélgetők –, ezért az online felületeket a szerzők egyre inkább előnyben részesítik. Itt ugyanis szinte azonnal megjelenhetnek a legújabb művek kritikái, nem több hónapos – vagy éves – késéssel, mint a nyomtatott periodikák esetében.

Az egyetem profiljához kapcsolódott az utolsó kérdés: mennyire hasznosítható a világirodalom oktatásában ez a könyv? Zelei Dávid inkább reprezentatív válogatásnak tartja a kötetet, mint tankönyvnek: a hiányokra mutat rá. Célja a magyarországi világirodalom-kritika bővítése, tudva azt, hogy ez nem lehet teljes, minden kontinensre kiterjedő kulturális misszió.

 

A cikkek szerzői: Éltető Erzsébet, Horváth Virág, Sebestyén Zsuzsanna, Heizinger Anita.

A tudósítások koordinálásáért Pintér Viktóriát, a Sziveri Intézet munkatársát illeti köszönet.

 

 

 

 

 

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése