Ugrás a tartalomra

Zárlatok – Kiss Anna Mária versei

ZÁRLATOK
KISS ANNA MÁRIA VERSEI
 
 
Pici kis siralom
 
messze mentetek 
könnyemmel 
elkevert édes 
tejem csorog 
utánatok 
 
 
 
Aprócska kisherceges
 
le kellene engem
a majomkenyérfáról
szedni
halljátok
megszeretni
ölbe venni
egy másik
óceánra tenni
mint csellón
játszani rajtam
hadd örüljek
ha már itt ragadtam
 
 
 
Nem volt nyár
 
fekete-fehér filmet
vetített a hold
éj lábai kalimpáltak
szürke zongorán
 
átíveltem
a Duna hídját
 
vadludak szálltak el
karomban csecsemő
helyett télikabát
szegény ősz volt
homlokán puszi
 
ágrólszakadt
négy levél
 
ugattak a kutyák
nem volt nyár
ködben úszott
 
 
 
Egy perc szünet szonett
 
hamuszürke légy, végtelen mozim,
zord árnyékot úgy se - most akartam.
megnyerte, vigye hát, e léha lutrin,
talizmán vagyok, tégla a nyakban.
 
s mindhiába szólt fülembe Puskin,
morbid ordítás volt, puhán, halkan.
hó-vászonra festett, bús Harlekin,
törpe-tündér kavics, régi paplan.
 
végtelenbe, emberségbe húzom
Anna ( máris ) legyen láthatatlan,
titokzatos asszonyként ápolom,
 
fejbe gyűrve rejtem - fáradhatatlan.
szavak csorognak bohócarcomon,
tegez engem - egy szép mondattalan.
 
 
 
Hieroglifák
 
képformájú pók 
ül a falon 
elhiszi Jézus
 
fut belőle
téli tölgyfa 
ráncosra fagyott
 
hitetlen rigó
hajnal
furulyája
 
körhinta
négyszögletes
minden sarkán
 
gyerekek
egyszerűen –
mint a krumpli
 
kétségbeesett
néma a kép
fura az ember
 
vágyódik
felkeni a
mindenséget
 
csak úgy
hányavetin
mázolja el
 
megalkotja 
csak az 
ecset végett
 
 
 
A-pa-rák
 
lábujja rég vágott körme 
krizantém Grimm testvérek 
anya mesélt húgom a folyosón 
melleit számlálgatta 
műanyag terítővel bevont 
roskatag asztal 
démonjaink és a karma 
kölcsönhatás 
sírtunk nevettünk hallgattuk 
üres kórházi ágy 
fénypászmák a falon 
ahogyan halkan vizet kért 
visszhangos kút óceán-ceán-ceán 
szemhéjára nyárfa-pihe 
lábai között a régi potens 
kopottas haján szomorkás 
koszorú immáron végképp 
nagyapa nélküli világ 
százszor ki nem mondott 
oldott és kötött 
genetikai vaktérkép 
göncölszekéren ül 
térdén takaró
 
 
 
Találkozás a Télapóval 
 
Sapkasál, 
test melegben, 
mozdulatlan.
 
Csengő  
szép szavakra – 
szépen gondolok.
 
Rám takaró hever. 
Köd van, temető.
  
Némán esszük, 
félmosollyal. 
 
Viszlek.
Hónom alatt 
az Isten. 
 
Nálad béke van. 
Pattog a tűzben 
a tél. 
 
 
 
Büfékocsi
 
nadrágzseb combra szorított
anyai kéz fillérek
magyar vagy román férfi vagy nő
félmilliós árnyjáték
lámpakarika a bogarak körül
kezükben kifordított pohár
még reggel sincs és
eltörik a magyar
honnan - nemzetközi gyors
tilos itt a piros hol a piros
megálmodott háztető
emlékgőzmozdony fütyül
s a bekormozott ablakon
szellemalakként táncolnak
gyerekkoruknak fénylő
patyolattisztaságai
gyorsuló szamárinduló
gyakorlózongorán
felszállni megszállni kiszállni
s az utolsó mozzanatban
ott rikoltozik bennük egy
a tavát vesztett sirály
 
 
 
Asszony-iszony
 
Tenyerén májjal töltött sült galamb ült,
néha a szájához emelte és beleharapott.
 
A nőknek számos fajtája van.
Szépen sül a sütemény, élet nélküli
pite lesz belőle, megégett aljú, kemény.
Reggeli után –
nekitámaszkodott a félfának,
a magyar himnuszt
mormolta. Néztek rá a gyerekek,
olyan szépen, ahogy csak egy karéj kenyér
tudja nézni a drága vajat.
Egy ideje elfáradt a keze,
felidézte a
szemhéja alatti mindenséget,
nem karolt bele.
Amit főzött, megették az esték.
 
A vacsora végét soha nem várta meg.
Fázott éjjelente, reszketve
húzta magára a hideg konyhakövet.
 
 
 
Zárlatok
 
lábat lógáz
a táj
hinta-palinta
kékfestő
az ég
 
aztán fű
egészen egyszerű
aludhatnál
de már késő
ébrenléted
 
kacagó-síró
Janus arc
a hajópadló
ráncain
Teréz anya
 
utolsó kezét
is eltemette
ha megírnám
a boldogságot
belehalnék
 
ring a gondok
gondolája
szürkén-szerényen
anyám
sohasem volt szája
 
Van Goghnak
volt sütnivalója
a fülét vágta
nem a fejét
én rám szavazok
 
mert a reggel
ad lelkemből
egy darabot
elfogyok
csontom kóbor
 
kutya rágja
így marad
egy-két atom
felsír
a hátamra
 
kötözött
csecsemő
mert nincs mit
nincs mit
enni mást
 
csak magad
az ámuló
cseppeket
figyelem
lágy vihar
 
a magzatvíz
visszavisz
anyánk
keze
megilletődve
 
elver apám
te szeretsz
Istenem
talán
akkor
 
megölelte
annak a
valaminek
az arcát
sós vizet
 
fecskendezett
a szökőkút
peremére
tenger hömpölygött
addig a semmi
 
 
 
Kissé
 
mondhatnám klisé 
az a kék tenyér 
ahogy simogat 
de hozzám se ér 
nem értem az Eget 
mennyet emleget 
s a ráfestett fecske 
messziről leszar 
persze szerencse 
hogy a seggében 
kissé ott vagyok 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.