Gömöri György köszöntése

Fűalatt

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN

MAJORANA AZ ABLAKBAN ÁLL
 

            Gömöri György nyolcvanadik születésnapjára

 

Itt akarat mozgat szerelmet,
minden tüzes csillagot és vérző hajnalt.
Visszajön ide, újra lelkes az is,
aki egyszer innen elment.
Ablak nyílik az ablakra, szeme kéklőn,
mint az univerzum tündököl,
felragyog bennünk,
csak nyugodjanak meg a monászok*
körülöttünk.

 
Az utat – nincs kivétel – beutazza az értelem,
ezer év távola jön hozzánk közelebb.
A végtelent kell megértenünk,
hogy megtörténjék bennünk a lét képzete.
Az atommagok, mint ős-világ, ős-verem,   
kitárul a múlt: forró öl.
Már nem kerget minket az idő,
hanem bennünk nyargal,
tovaperdül,
valóságot valósággal takar.

A megtépázott lélek
közelebb visz a célhoz,
a mélységet járja,
ott is hidakat épít,
átvezet a megismerés formáin.
S bár tudjuk,
a reményen túl minden véges,
a szeretet mégis áltat,
hitegetve becézget.

 

* Leibnitz szerint a monászok a természet igazi atomjai, a dolgok elemei, örök, állandó létezők, nem pusztíthatók el. A monászok alaktalanok, mégis állandó belső változásban vannak. Ezt a változást nevezi a filozófus  percepciónak. 

 


Gömöri Gyurkát 20. születésnapján ismertem meg kereken hatvan esztendeje, mikoris közös jóbarátunk, Vekerdy Tamás felvitt a Deák téri Medveczky-műhelybe, ahol Gyuriék laktak. Azóta is bátyámként tekintek fel rá, mert én akkor még csak tizennyolc voltam.
Most ezt üzenem neki nagy-nagy szeretettel:

Drága barát, Gömörink, ki sok lengyel szót magyarítál,
     verseid írd magyarul, mert ez az ős anyanyelv.

 MAKKAI ÁDÁM

 


 

 

Hudy Árpád

ALMÁTLAN ÉDENKERT

 

                                      Szövegszőttes
                                      Gömöri György
                                      Őszi magánbeszéd
                                      (Versek, 1954–1996)
                                      című kötetéből

 

keservesen jöttem világra
fölöttem csattogott csontkezével
az előzékeny halál
de még időben elhessegette őrangyalom
bennem maradt a konok élnivágyás
ha már erre az életre születtem

kivirágozni termést hozni
ringani ringatózni
lombot hullatni hangtalan
és várni míg bealkonyul

csak várni és mindent kiállni
az alkony lombja míg lehull

magyarnak rendelt kicsike népem,
ki élsz idegenség rengetegében,

éktelen sorsán árva merengő
talmi Odüsszeuszok, kószálunk szét a világban,
gyászleplet sző sóhajainkból a tenger,
ködbe merült el a múlt, köd fedi Ithaka sorsát.

a szabad hajóst gyakran vihar űzi,
cserepes szájjal áhít ivóvízre,
de ha kisüt a nap és nyugodt a tenger,
saját arcát nézi a vízben örömmel

Oxford befogadott,
Cambridge pályát adott

mindenki mosolyog s mindenki idegen
de Magyarország ül a szívemen

néha még emléke felkong bennem, mint a köd
mögött egy ismerős harang. Milyen hiába már.
Most félálomban Pestre gondolok, ahol
Szilveszter-este álmos, nagy pelyhekben hull a hó

üstökös kínja száll az éjszakában

megálmodhatatlan
meddig döglődnek és mikorra
rohadnak szét gangrénás birodalmak

kegyes hazugságok fanyar füstölőjét
lóbálják felettünk kopaszok és kajlák
rettentő nagy üstben jobb jövőnk kavarják

a farkas tejet szürcsöl és ártatlan mint egy csecsemő
mocskos zavaros tócsa az ország
évek óta zsákutcában élünk
egykedvű csillagok alatt

nyomorult az, akinek nincs, mert nem lehet jussa
az álomhoz,
az asconai holdhoz

reggel hegedű zümmögése ébreszt
este bánatos gordonka altat
így múlik el az életünk
míg tompa üstdobok jelt nem adnak
a mennyei ultrahang-zenekarnak

fogócskázunk szivárványszín halakkal,
s mint álmában a méhben alvó magzat,
szívjuk Világanyánk vérét, a levegőt,
és végre, végre boldogok vagyunk

a forró lehelettől szinte lángot vet a párna
s az öt érzék angyalai fölszállnak allelujázva

egyedül vagy: nedves sziklára vetett kagyló

sokféle félelem ciszternája, magányos férfi,
furcsa anyanyelvén szót szóba öltögető alkalmi állampolgár       
akit más partra köpött ki a Bálna-

    Történelem, ki hallgatót találna
    máshol is, de hű maradt a Hanghoz

tornyot rak a szerteszét szavakból,
háza magyar, legyen bár címe angol;
és néha nagyon hasonlít Aranyhoz

képes beszéddel megformálni
mit elmondani nem lehet

kőből papírból s verejtékből
épül a fellegekbe út
sivatagi napok: csikorog a homok fogaim között
cseppenként hull nyelvemre a líra

vers lehet mindenekből 
embert szab mindenekből
az emberségre éhes
a telhetetlen ember

olyan sokáig voltam távol
messzire önmagamtól

nehéz így élni
kettészakadva

az ős-hüvelyből kiszakadva
életadó öleken át
a végső porhüvelyig

minden sivár, ínséges és lerongyolt
a létezésre összeszűkült létben,
s reszket a test omlékony börtöne,
amelyben gyönge mécsként világol árva lélek

maradnak a remény
alig derengő csillagképei
kijavítom az álmok piszkozatát
átfogalmazom a lét imperatívuszát

sokadik éves lettem én
nem érdem hogy ezt megértem
bár több hazát adott végzetem
csak egy bőrben éltem

messzire hajtott egykoron a vágy
eljutottam a roppant fenyvesig,
ahol maga a Csöndóriás lakik;
de utaztamban nem feledtem el
a varázsigét, amit csak nekem
szabad kimondanom

pannon szellemem óvta,
s megtartotta a limeszek kincses nyelvét

az ősz lassan kiúszik
a nemlét tengerére

nincsen hová elvándorolni:
minden út egyfelé vezet

Almátlan Édenkert

itt élek szépséges-csipketornyos-
taláros-sokbiciklis  K é m h i d á n
egy nem létező ország misztikus költőit
és lehetetlen vágyait tanítom angoloknak
hol ananászt hol fácánhúst eszem
s bár nincsen és már nem is lesz hatalmam
új rügyet hajt még az én birodalmam

fejem fölött a füstölgő-gomolygó kelta éggel
hűtlenséges hűségem tart, amíg csak élek –
megyek a dumfriesi úton, pesti hajnalok álmát
álmodom, és tudom: az út végén hazaérek

 


 

Sárközi Mátyás

GÖMÖRI  GYÖRGY  80

 

Igen jó karban lévő, mozgékony és szellemileg friss, idősödő férfiú nyolcvanadik születésnapját ünnepelhetjük 2014. április 3-án. A családi tortákon és gyertyákon túlmenően szülővárosában, Budapesten rendezett konferencia előadói is ünneplik őt, sorra véve: mit tett le az asztalra mint költő és műfordító, milyen értéket képvisel a polonisztikai és történész-kutatói munkássága. Gömöri Görgy bizonyos értelemben maga is történelmi személyiség, hiszen 1956 őszén – mint harmadéves lengyel–magyar szakos hallgató – ő kezdte szervezni a Budapesti Tudományegyetem október 23-i békés felvonulását, amellyel a fiatalok a lengyel szabadságtörekvések iránti rokonszenvüket akarták kifejezni. Ebből a békés menetből fejlődött ki aznap estére a világszenzációt jelentő magyar forradalom. Már akkor a legfiatalabb nemzedék számon tartott költőreménysége volt, s tárcaíró, az ’Egyetemi Ifjúság’ szerkesztője. Íráskészségét bizonyára édesanyjától, Fehér Rózsától, a Magyar Nemzet munkatársától örökölte.

A forradalom leverése után emigrálni kényszerült. Angliát választotta. A forradalmunkért lelkes szigetországban akkor kivételes alkalom nyílt arra, hogy magyar menekült diákok bármelyik angol egyetemen tanulhassanak, akár Oxfordban is. Az ifjú Gömöri oxfordi diák lett. Diplomamunkája a kortárs lengyel és magyar költészetről ott jelent meg könyvalakban. Ez után egy évig adott elő Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetemen, 1964-től 1969-ig a Harvardon kutatott, majd újból Angliában, a Birminghami Egyetem kelet-európai intézetében. Nagy lehetőség csillant fel ekkor, lengyel irodalom előadót keresett a cambridgei egyetem. Egy anekdota szerint a jelentkező angol polonisták nem tudtak elég jól lengyelül, a pályázó lengyeleknek pedig az angolsága nem volt tökéletes. Az állást Gömöri György kapta meg (született lengyelek állítják, hogy akcentusa sincs), jeles tanára lett az ősi egyetemnek harminckét éven át, nyugdíjazásáig. Szakmai tekintélyét, pedagógiai teljesítményét és publikációit honorálta a cambridgei Darwin College, amely testületi tagjai közé választotta.

Tulajdonképpen nagyon kellemes munka lehetett Cambridge-ben lengyel és magyar irodalmat tanítani. A lengyel szakra évente hárman-négyen jelentkeztek, magyar diploma-kurzusra még ennyien sem. A költőnek, kritikusnak, tanulmány- és tárcaírónak, a műfordítónak és történész-kutatónak maradt ideje és energiája ahhoz, hogy a saját halhatatlanságán dolgozzon, sorra megjelenő kötetein. És a nagy költőtársak halhatatlanságán is. Gömöri György Nagy László verseinek angol átültetésével kezdte, majd miután talált ehhez kiválóan megfelelő munkatársat Clive Wilmer személyében, egyre nagyobb fába vágták a fejszéjüket, igyekeztek bevezetni az irodalmi világ-köztudatba József Attila, Radnóti Miklós és a lazuló magyar diktatúra idején egyéni stílusú, nagytehetségű verseivel jelentkező Petri György költészetét.

Jellemző, hogy Gömöri György azt a magyar irodalmi díjat nyerte el, amelyet nem kerek születésnapokon adnak, hanem egy-egy legjobbnak ítélt költemény méltánylásaként, a Salvatore Quasimodo-díjat. Lengyel irodalmi díjakkal már korábban kitüntették, neve ott is jól ismert, akadémiai tagnak választották meg. Forradalmi múltját a Nagy Imre-emlékplakett csillantja fel, életpályája (eddigi) értékeit egyrészt a Pro Cultura Hungarica kitüntetés, másrészt a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje.

Erdély mindig érdeklődése középpontjában állt. Előbb Dsida Jenő költészete ragadta meg, már 1956 nyarán ellátogatott Erdélybe kutatni, felfedezni. A kapcsolat a mai napig élénk. Az Irodalmi Jelennel huzamosabb ideje lankadatlanul tart. Olvashatjuk tárcáit és költeményeit egyaránt. „Hajnali úton” című költeményét szeretem leginkább. Így kezdődik:
„Hajnali hatkor, hogy elindultam Stranraerből a dumfriesi úton / fejem fölött a füstölgő-gomolygó kelta éggel és elhaladtam / a tenger mellett, aki álmában édesen mosolygott, mint  a gyermek –”
majd ezzel folytatódik:
„akkor hirtelen mind belémnyilaltak ébren ért pesti / hajnalaim, érő-korom nyers, kábult-didergős hajnalai”
s így végződik:
„Halványodik az emlék, mint a gázlámpák hajnalanta, / de hűtlenséges hűségem tart, amíg csak élek – / megyek a dumfriesi úton, pesti hajnalok álmát / álmodom, és tudom: az út végén hazaérek.”

 


 

Születésnapi köszöntő egy forradalmár költőnek

Gömöri György 80. születésnapjára

Kedves Gyuri, néhány hónapja megkértél, hogy szólaljak fel azon a rendezvényen, amelyet 80. születésnapod alkalmából rendeznek a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nem tehettem eleget a kérésnek, mert kislányom most született, és a családapai kötelezettségek miatt munkahelyem száma is megduplázódott. Gyermekem anyukáját sem szeretném egyedül hagyni a kicsivel. Emellett, bevallom, drága a pesti út, és miközben a vonat vinne Feléd, végig azon gondolkodnék, mi van velük – itt. Állapotom tehát nem a legmegfelelőbb az utazásra, a köszöntésre annál inkább.

De nem magamról kell most beszélnem, hanem Rólad. Arról, hogy mit szoktam mondani Gömöri Györgyről az utánam következő generációknak. Azoknak a fiataloknak, akik még nálad is „újmódibb” nomádok, és akiknek gyakran havi tíz percük is alig van a kultúrára. Ők éppen most indulnak útnak Anglia felé, pedig forradalomnak nálunk nyoma sincs, nem úgy, mint a szomszédban. A mostani fiatalok az ellenállásnak egy teljesen más formáját választották, mint egykor Ti, 56-os forradalmárok. Egyszerű gazdasági menekültekké válnak, akik nem hajlandók többé összébb szorítani a nadrágszíjat. Azt a kopott bőrövet, amit már nagyszüleik is azzal az ígérettel hordtak, hogy csak egy kicsit kell várni, csak néhány nemzedéknek kell meghalnia, s minden jobb lesz. Nem lett semmi jobb, csak most szabadabban lehet éhezni, elveszni, meghalni. Ezeknek a fiataloknak mutathatsz példát a verseiddel és az életeddel. Azt szoktam mondani, hogy nézzétek, itt van egy költő, egy forradalmár, aki időben felismerte, mennie kell, s végül az idő visszaigazolta a döntését. Szóval, Gyuri, én a bátorságot tanítom a verseiddel a mostani fiataloknak – maradóknak és útrakelőknek. Azt, hogy magyar kultúrembernek lehet maradni akkor is, ha kezdetben menekültnek érzi magát az ember más országban. A befektetett bátorság nem vész el, csak átalakul életerővé, és néha azok a bátrak, akik úgy döntenek, nem vállalják a mártíromságot. A Te életed bizonyítja azt, hogy hősnek addig kell lenni, amíg értelme van. Néha a tetteké a terep, máskor a szavaké.

A mai fiatalok naponta kiposztolják a Facebookra, hogy mivel elégedetlenek. Mindennapos lett a hőzöngés, s közben nyomatják a slam poetryt, a szavak forradalmát. Annyira hisznek már a leírt és tömegcikké tett szónak, hogy közben felcserélik mindezt a cselekvéssel. Elfelejtették, a szavak csak akkor hitelesek, ha ott áll mögöttük vagy mellettük a tett, ami súlyt ad a megszólalásnak. Ezt tanulhatják még Tőled, a leírt, kimondott szavak és a tettek összhangját. Legyen szó 56-ról, Mariról vagy éppen egy versfordításról.

Az ő tettük most az emigráció, ahogy a Tiéd is volt egykor. De az ő életükből kimaradt a forradalom. Vezetőjük sincs, mert nép és értelmiség között, az emberek és az irodalom között megszakadt a kapcsolat. Amikor Ti 56-ban egyszerre írtatok és cselekedtetek, együtt mozdultatok az emberekkel. Ma, ha nem megy el a költő énjét bulváriszapba csomagolva megalázó tévéműsorokba, már meg sem hallják a szavát. A Te szavadat annak idején meghallották, s máig ér az ereje.

Menekültből a magyar kultúra nagykövete lettél, elvitted a másik Gyuri, Petri György szavait az angol olvasóknak, s megmutattad azt is, milyen a fordítói alázat. Ugyanezt az alázatot érzem irodalomtörténeti munkáidon is, és azt a mértékletességet, amelynek segítségével mindig tudod, mennyi az elég. Ez tárcáidon, lapszéli jegyzeteiden is meglátszik, és megvan benned az, ami a mai fiatalokból hiányzik: tisztában vagy a publikáció fogalmával. Azzal, hogy a költő nemcsak az énjét mutatja meg, akár új ruhájukat a könnyűvérű kisasszonyok, hanem egy közösséghez intézi a szavait. Legyen ez a közösség egy pár ezer fős olvasóközönség, amelyet a kortárs költőknek manapság sikerült leszűkíteniük néhány százra. Te képes vagy megszólítani a közolvasót, az irodalmárt, a tudóst, a másik költőt, az angol olvasót, a lengyel irodalom szakértőjét, s képes vagy megszólítani a fiatalt, ahogy néhány évvel ezelőtt engem is megszólítottál, s a bizalmadba fogadtál.

Nem a Petőfi Irodalmi Múzeum falai között, hanem innen távolról, a szegedi Tündér utcából, az éppen csörgőjével játszadozó kislányom mellől kívánok Neked nagyon boldog 80. születésnapot, s még hosszú, egészséges életet! Dana, a boldog anyuka is megkért, hogy adjam át jókívánságait, mert emlékszik még arra a szegedi beszélgetésre, ahol nagyon jól érezte magát Veled és Marival. Bocsáss meg, hogy keveset beszéltem a költészetedről ebben a személyes köszöntőben, de nálam okosabb emberek már megírták vagy éppen most írják életműved ismeretében, hová illeszthetők be kiváló műveid a kánon mesterséges fénnyel megvilágított polcaira. Biztos vagyok benne, hogy megtalálják a helyét, akkor is, ha mostanában nagy a forgalom – kánonból ki, kánonba be. Én természetes fénynél és természetes fénnyel hordozom magamban az írásaidat, s ha néha túl nagy a sötétség, előveszek egyet-egyet belőlük. Írj még sokat, Gyuri!

Barátsággal üdvözöllek,
Boldog Zoli
   

 


 

Minden hernyót túlél az erős fa

A nyolcvanéves Gömöri György tiszteletére

Március tizenhatodikán gépelem ezt a cikket, előtte sokáig csak gondolkodtam: mit írhatnék, mit is van érkezésem írni Gömöri Györgyről, az irodalmárról, kinek 80. születésnapját ünnepeljük, és akit személyesen nincsen szerencsém ismerni. Noha idestova negyven éve, hogy magam is afféle literátus garabonciás volnék idehaza.

Ma meg éppenséggel egyebekről is van mit gondolkodnom, ünnep után.

Kiűzetések és szétszóratások újra meg újra, valahányszor csak magára talált az ország. Összefogás és közös akarat, újra és újra, valahányszor csak a kibírhatatlanig szorult körénk az abroncs.

Számba venni, összegyűjteni, egybefogni mindent, ami a száműzetésben született, idegen földön, magyarul s a magyar tékából. Hogy legalább az édes látszatban közösnek érezhessük a kultúránkat.

„Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést” – írja Juhász Ferenc, természetesen A tékozló országban. A szabadságharcot is, a bujdosást is, és a csakazértis újjáéledést is.

Literátus garabonciás – ha valakire, hát nem rám, hanem Gömöri Györgyre érvényes professzió. S nemcsak, mert nagy utat járt be ’56 után Pesttől Oxfordon át Kaliforniáig, a Massachusetts állambeli Cambridge-ig és vissza – az angliai Cambridge-ben tanárként eltöltött évtizedek után – Kolozsvárig és Budapestig, hanem azért is, mert át- meg átjárta a magyar, a lengyel, az orosz, és ki tudja, mi más irodalmakat tanárként, tudósként, fordítóként és „tiszteletbeli konzulként” egyaránt.

Klasszikus – ez a szó bukkan föl mindig, akarva-akaratlan, ha rá gondolok. A habitusa, a magatartása, a betöltött szerepei, és nem utolsósorban a versei okán. Gyűjteményem egyik legnemesebb darabja a Zrínyi Miklós Balassi Bálintra emlékezik, melyet a Korunk 2009. augusztusi számából másoltam ki. Benne esszenciálisan minden, ami a magatartást és a költőszerepet a klasszikus versben egyesíti. Szóról szóra, képből képbe, téglánként építkezik, múltból a versidejű jelenen át a – jelen idejű – jövőig. A máig tehát, a „békességben floreáló majdani magyar”-ig. Megidézvén robusztus lírai világokat, de egészében a mindig abszurd, mindig ambivalens magyar sorsot is. Fájdalom, irónia, remény – mintha Baka Istvánt, Veress Miklóst, Szervác Jóskát, Orbán Ottót is hozzáhallanám.

Zrínyi Miklós Balassi Bálintra emlékezik

„hej szegény Balassi Bálint”*
maradtál volna a vers-szerzésnél
meg a lovakkal-kereskedésnél
annál amihez igazán értettél
sohase kaptál kapitányságot
ebben az idegen zsoldosoktól erjedő
siralmas állapotú szűk kis hazában
igaz nem is lettél volna jó
kapitánynak nem értettél a stratégiához
talán éppen jókor lőttek meg Esztergomnál –
mert mi jött azután? Eger várát feladták
s hiába forgolódott a hímringyó
Báthori Zsigmond végül neki is
megalázó exílium lett a sorsa
és a török még ma hetven évvel
később is benn ül az országban
lófarkas zászló leng az újvári bástyán –
mint annyiszor most is csupán magunkban
és a virtusban bízhatunk amelyet megcsodál
(ha még olvas Szigetről és saját tetteinkről)
a békességben floreáló majdani magyar
 
* Zrínyi Miklós saját kezű bejegyzése Esztergom 1594-es ostromához
Csak a floreál nem hagyott nyugodni. Miért nem „virágzó”? Talán az exílium mellé volt szüksége egy barokkot idéző szóra? De hát másként nyoma sincs a nyelvi áthangolásnak, allúzióknak. Tiszta, szép ívű, inkább reneszánsz, mint barokk költészet.

Floréal – a francia forradalmi naptár nyolcadik, tavaszi hónapja. Nem hittem, és nem hiszem ma sem, hogy több ez, mint a rejtett összefüggéseket kereső, kényszeresen analitikus tudatom túlműködése.

Mégis, az a forradalom…

És a forradalomban az a huszonkét éves, már nem srác, de még nem klasszikus diák: Gömöri György. Aki cikkeket ír az egyetemi lapba, vidékre rohan ennivalóért a Pesten harcolóknak; aki számára nem természetes, hogy ávósokat lincseltek a Köztársaság téren, s hogy Puskint és Gorkijt is égetik a Sztálin-könyvekkel együtt. 

És verset közöl az Egyetemi Ifjúságban október 30-án. Verset, amit soha nem láttam az amúgy sem túl gazdag ötvenhatos irodalomban.

Válasz a kesergőknek

Tárogató-hangon zokognak a bölcsek
jaj mi lesz belőlünk
jaj mi lesz belőlünk
kegyes hazugságok fanyar füstölőjét
lóbálják felettünk kopaszok és kajlák
rettentő nagy üstben jobb jövőnk kavarják
jaj mi lesz belőlünk

Egyszer majd felpezsdül a föld
és mint a fehérbokájú csikó
ledobja hátáról kénytelen lovasát

De addig se hagyjuk magunkat
Ne siránkozzatok tartsatok össze
minden hernyót túlél az erős fa

Azért is
azért is
csakazért is

„Krőzus király néma fiai”
tartsatok össze
S a hangoskodók szájáról lefagy a szó

Nyers, már-már avantgárd hang, a Majakovszkijt megelőző Bloké (Tizenketten), és a későbbi Paszternaké (Schmidt hadnagy)? Vagy a friss lengyel költészeti hatásoké („Vért adunk a sebesült magyaroknak, / egy nép önti át vérét a másik nép erébe” – Julian Przyboś)?  Avagy a korabeli magyar költőké? Hiszen „kis csicskásként vagy ifjoncként” egy ideje már részt vett „az írók szabadságharcában”. Nem tudom. „Tán ráfogás a felhozott eset”, hogy a Gömöri-építmény egyik oszlopát, Aranyt idézzem. Amiként idézi ő is: „Minden hősömben én is benne voltam” (Arany János elgondolkodik).

*

Minden hernyót túlél az erős fa – kiűzetések és szétszóratások; összefogás és közös akarat; számba venni, összegyűjteni, egybefogni mindent. Hogy legalább az édes látszatban közösnek érezhessük a kultúránkat – Gömöri György élete ebben az egészben teljesedik ki.

Mányoki Endre

 

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése