Belakni a sorsot

Helyszíni

„Andriska” – így szólították sokáig KAF-ot, míg nem volt KAF. Bár többen vindikálták maguknak a jogot, hogy ők ragasztották a híressé lett „művésznevet” a költőre – mesélte az est kezdetén Kovács András Ferenc –, nevét mégis ő maga használta így először, amikor képzőművészeti alkotásait szignálta e betűkkel. Főleg az 1977–78-as években – azzal a technikával, amelyet a szürrealisták is használtak – készített kollázsokat.

Egyébként gyerekkorában szó sem volt róla, hogy később író, költő lenne – költőnek egyébként sem készül az ember, tette hozzá az est vendége. Költészethez való viszonyát versben mondta el: a Pro Domo című költemény babitsi és József Attila-i allúzió: „Csak én írok, versemnek hőse: semmi / Vak űrnek voltál viselőse, Emmi – / vidám hasadban zsidó voltam s dán is, / csordult a számon a vád, vér vodka, ánizs... / Szomjazva ezt-azt felnőttem, fel én, / ki fuldokoltam más anyák tején…” A létvers soraiból kibomlik a Szatmárnémetiben született költő múltja, amiről azután prózában is mesélt. Édesapja, Kovács Ferenc dramaturgként került a szatmári színházhoz – itt ismerte meg leendő feleségét, aki színésznő volt.

Fiuk, András a többi színészcsemetével nőtt fel – elevenítette fel a gyerekkorát a költő –, de a színház világán kívül igazán nagy hatással a hozzájuk látogató vendégek voltak. Bálint Tibor, Bajor Andor, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Székely János állandó vendégei voltak a szülői háznak, de még az a Gellért Sándor is, akire csak kevesen emlékezhetnek, mert egy népi tehetség volt – idézte fel Kovács András Ferenc. Őt gyerekként mégsem a költészet vonzotta, hanem a földrajz és a történelem, felfedező akart lenni. Első versei, melyeket 18-19 évesen írt, erősen szürrealista, dadaista költemények voltak, „remélem, soha nem közlik őket” – jegyezte meg mosolyogva a költő.

Egyetemre Kolozsvárt járt, majd Székelykeresztúron és a környező községekben tanított magyar–francia szakos tanárként. A gyerekkori színházélmény tért vissza életébe, amikor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója lett. Marosvásárhely és Kolozsvár kapcsán egész kis várostörténeti kalandozásban lehetett részünk KAF-nak köszönhetően, aki „a két szomszédvárhoz” hasonlította a két város viszonyát. Kolozsvár, a szászok által felemelt, elmagyarosodott város mindig varázsos kisugárzással bírt. „Vásárhely nagysága másban áll” – fogalmazott Kovács András Ferenc. Jó kedélyű, nyitott város, és rengetegen teszik nevezetessé. A Bolyaiak is itt éltek (bár kolozsvári születésűek voltak, és a nemeuklideszi geometria „szülőhelye” Temesvár), de idevalósi volt Petelei István is. Könyvtári napok lévén KAF több neves alkotóról is megemlékezett, akiknek a köteteit kevesen forgatják, pedig nagyon megérdemelnék – első helyen Petelei Istvánt említette.

Szintén Marosvásárhelyt született a Helikon előtt az első komoly irodalmi folyóirat, a Zord idők. Körébe tartozott többek közt Osváth Ernő öccse, Osváth Kálmán, aki orvos volt, Áprily Lajos, Molter Károly, Tompa László. Kevesen tudják, hogy itt volt katona Szép Ernő, és innen indult utolsó útjára Fehéregyháza felé Petőfi. KAF egy szép példáját is elmesélte annak, amikor „megáll az idő” egy városban. A mostani Köteles Sándor utcában áll a Színművészeti Egyetem, amelyet még Tompa Miklós költöztetett át Kolozsvárról. A színivel szemben áll az egykori Bolyai-ház, melyben Molter Károlyék is laktak. (Itt tartották 1936-ban a Vásárhelyi Találkozót.) Kosztolányinak is van egy emléktáblája, ugyanis ebbe a házba tért be, miután épp Marosvásárhelyen diagnosztizálták a betegségét. Ennek a háznak az ajtaja a mai napig ugyanaz, mint a múlt században – mesélte KAF, aki nem titkolta, hogy szívesen foglalkozik várostörténettel, a múlt átitatja őt magát is, költészetét.

Az idő folytonossága kapcsán Kemény András felvetette: míg a Forrás-nemzedékek közül a harmadik generáció, Szőcs Gézáék költészetét inkább a politikum jellemezte, addig Kovács András Ferenc nemzedékében már a sokféleség, a játékosság a jellemző. A sokarcúság a sokféle hatásnak köszönhető – reagált KAF, aki e ponton is felhívta a figyelmet több nagy elődre. Például Király Lászlóra, aki idén hetvenéves, de „ha ideges vagyok, mindig Áprily Lajost olvasok” – fogalmazott a költő. Ugyanerre „használja” Aranyt és Petőfit is. Dsida Jenőt alig méltatták Magyarországon – Szerb Antalt kivéve –, még Babitsék is csak rossz Kosztolányi-utánzatnak tartották, pedig zseniális költő volt. „Mintha Tóth Árpádot Kosztolányival és József Attilával gyúrnánk össze” – jellemezte a költőt Kovács András Ferenc.

A megidézett elődök után az irodalomtörténet egy különleges figurájától olvasott fel verset: Lázáry-René Sándortól. (Lázáry-René a költő alteregója, ám ezt „hivatalos források” sehol nem jegyzik.) A Változatok vereségre, télre egy háborús William Butler Yeats-versre emlékeztet, jegyezte meg KAF, az Aranykori fragmentum című költői játékban pedig Arany János költészete hagyott nyomot. Ez utóbbiban a gazda alakja elevenedik meg, aki a jégverést elfogadja a sorstól – így nyugszik bele a költő, hogy végül elhagyja a szó, „nincs aratni, sem vetésre több időm”. KAF formai bravúrjai, játékossága egy gyerekversén keresztül is „kitombolhatták magukat”: a Peppino paviani csengő-bongó szó- és rímjátékai, különösen a költő előadásában ritka szórakoztató perceket szereztek a hallgatóságnak.

„Hol ismernek jobban: odaát vagy ideát? Egyáltalán létezik-e még odaát és ideát?” – vetette fel a kérdést Kemény András, aki KAF „kétlakiságát”, identitását firtatta a nehezen megragadható erdélyiség szempontjából. Elvileg van átjárás a két ország magyar nyelvű irodalma között, mégsem működik igazán – felelte Kovács András Ferenc. Ha Erdélyben megjelenik egy könyv, alig kap kritikai figyelmet Magyarországon. Lenne mit javulnia a terjesztésnek is, egyedül a Bookartnak jó a magyarországi megjelenése. Azt a bravúrt, amelyet Szigeti László vitt véghez a Kalligrammal, nevezetesen, hogy kisebbségi helyzetben teremtett egy rendkívül erős kiadót, Erdélyben nem tudták utánozni. Az egykori Kriterion, melyet Domokos Géza vezetett, ma már rég nem olyan súlyú, mint régen – magyarázta KAF. Valaha olyan szerzőket adtak ki, akik Magyarországon tiltólistán voltak – mint például Camus a 60-as években.

A hovatartozásra vonatkozó kérdésre KAF elmesélte: három gyereke közül a legkisebb két hónapja született, így most sokat van Budapesten, de egyébként sem okoz gondot neki a „kétlakiság”. „Az értelmiség mindenütt kisebbség – mondta a költő –, de nem vagyok frusztrált, mint sokan a székelyek közül. Amíg tudom, hol van Ady utcája, hol hajózott Wesselényi, Széchenyi, hol lőtték főbe Radnótit, azt nem veheti el tőlem sem a román, sem a magyar kormány. Ez egy sors, amit frusztráció nélkül kellene belakni a magyar társadalomnak és az erdélyi magyaroknak is.” A költő még kiegészítette egy hasonlattal is: olyan ez, mint a Nemes Nagy Ágnes megénekelte fa, melynek vándorol a gyökere – ez a fa egyébként, amely a vershez az ihletet adta, épp itt az Ugocsa utcában áll, emlékezett szinte egyszerre a két András a pódiumon.

KAF egy, a korabeli Kolozsvár pillanatait megörökítő régi filmfelvételről mesélt még, amelyből szinte forradalmi zűrzavar áradt. Azóta sincs feldolgozva semmi, mindig csak az illúziókkal manipuláltak – tette hozzá a kisebbségi létről töprengő költő, aki egyként látja városait Kolozsvártól Budapestig: „Egy élő organizmusnak kell tekinteni őket, mely egy még nagyobb élő organizmusnak, a világnak a része”. Búcsúzóul a Naked soul című vers hangzott el, mely költői reflexió Szép Ernő Néked szól című költeményére. KAF útravalóul még emlékeztetett: ne felejtsük el az idei két nagy centenárium ünnepeltjét, Jékely Zoltánt és Weöres Sándort. KAF-fal kezet szorított a hallgatóságban ülő Ferdinandy György is, aki a legközelebbi könyvtári estének lesz a vendége.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kommentek elrejtése, megjelenítése