„Egyetlen nagy kérdés”

Interjú

Prózával lényegesen ritkábban jelentkezel, mint verseskötettel. „Kirándulásnak” tekinted legutóbb megjelent regényed, vagy tudatosan tervezett részösszegzésnek?

Nem nagyon tehetem meg, hogy sokáig egy helyben üljek a fenekemen. Ezért van az, hogy ritkább a próza. Ahhoz több, megszakítás nélküli, éjszakákon átívelő, nyugodt időszak szükségeltetik; az életem ehhez képest versenyfutás. Már várom a telet, legyen méteres hó, hogy hetekig ne tudjak kimozdulni, és leülhessek végre a jegyzeteimhez. Szó sincs „kirándulásról”; a széppróza természetes módon következett a megelőző, prózai verseket tartalmazó kötetem után, amely A változás memóriája címet viselte, és 2011-ben jelent meg a kiadómnál. Mint a hosszútávfutó a táv második felében, egyre lassabban, kitartva, egyre nagyobb lélegzeteket veszek, hogy tartani tudjam a saját tempómat. Mostani „blogverseim” alakulgató gyűjteménye még ennek a tüdőtágításnak az eredménye. A Magyar Napló novemberi számában jelent meg belőle egy 370 soros szösszenet, Keleti portál címen. Ha nem vigyázok, ebből még egyszer akár egy egész verseskötet is lehet… Dicsőség annak, aki végigolvassa.

Mennyei egyetem című regényed új kiadása tavaly egyfajta előfutára a Minden kezdetnek?

 A Mennyei… érdekes pályát fut be: a megjelenésekor, 1987-ben a kritikusok lenyelték, mint a nokedlit, mert nem volt a posztmodernek közé sorolható. Aztán tíz évvel később már többen rámozdultak, s most, 2012-ben a harmadik kiadás már egyfajta áttörésnek tekinthető. Pozitív kritikák egész sora követte, és a 20. Országos Arany János Középiskolai Irodalmi Verseny kötelező olvasmánya lett.  Százával töltötték le a neten, persze illegálisan, és a boltokból is hamar elfogyott. Mindenesetre elragadó élmény volt, amikor a verseny szóbeli döntőjében, ahová biodíszletnek meghívták az élő szerzőt is, 50 diák fejenként két percben beszélt arról, hogy milyen az, amikor egy magyar egyetemen semmi sem úgy ér véget, ahogyan elkezdődött. A srácok látták, hogy én még náluk is jobban izgulok, ettől felszabadultak, kinyíltak, és remek meglátásokkal, eredeti gondolatokkal kápráztatták el a zsűrit, és főleg engem.

A Minden kezdet főhőse, Azrael különleges nevére minden szereplő a maga módján reagál. A dörzsölt szállodatulajdonos például „megvenné piaci ár fölött”, a jóságos Mutter azt kérdezi, a nagyanyja adta-e Azraelnek a nevét. Spirituális szimbólumként használod-e az „Isten megsegít” jelentésű nevet? 

Elmondok egy idevágó, igaz történetet a 20. század elejéről. Amikor Antonin Dvořák, a világhírű cseh zeneszerző 1904. május 1-én szívelégtelenségben elhunyt, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. A gyászolók közt volt Dvořák akkor 30 éves veje, a szintén zeneszerző Josef Suk, aki nem sokkal ezután egy nagyszerű zenekari művel, gyászszimfóniával tisztelgett a mester emléke előtt. A műnek az Azrael címet adta (C-dúr szimfónia, Op. 27.) Szimbolikus a címadás; aki elveszít valakit, és nem tud úrrá lenni a fájdalmán, az szólítja Azraelt, a Halál angyalát. Tegyük hozzá, a zsidó és iszlám mitológiában egyként ismeretes az ő alakja, és az a ténykedése, hogy a fizikai halál pillanatában átsegítse az emberi lelkeket a mennyek birodalmába. Aki belegondol abba, amit most mondtam, hamar rájön, hogy Azrael története és szimbolikája ezzel a regénnyel csak elkezdődött. Hiszen még vár rá (és rám) a végső, nagy, elrendelt feladat.

A Minden kezdetben a romlottság kastélyából nézve az egyetem Azrael számára egyfajta eljövendő megtisztulás lehetőségeként jelenik meg. A Mennyei egyetem történeteiben viszont egy másféleképp kiábrándító, „belterjes” világot ábrázolsz. Végül is hiszel-e az értelmiségi lét, a kultúra, szűkebben a bölcsészlét hasznában?

Mindenben hiszek, amíg be nem bizonyosodik számomra, hogy tévedtem. Ha megkíséreljük a húsz éves Azrael szemszögéből figyelni és értékelni az eseményeket, akkor látnunk kell, hogy a vidéki hegyek buja sűrűjében megbúvó kastélyszálló, ahová rég nem látott nővére hívására érkezik nyári munkára, és a nagyvárosi aszfaltdzsungel, az a Mennyei egyetemből már megismert, kusza belvilág, ahová Azrael most első évfolyamos egyetemistaként igyekszik, hasonló veszélyeket hordoz. Mert nem mások ezek, mint a minket körülvevő valóság hétköznapi színterei. Tranzithelyek, átszállók, egy induló életpálya szükségszerű vagy választott állomásai. Annak a fiatalembernek, akinek a világról vallott felfogását a bizalom tartja egyben, megjósolhatóan nehéz dolga lesz, mert a kiábrándulás, a magány, a para ebben a világban kódolva van. A kérdés inkább az: lesz-e benne elég belső erő, tisztesség és szabadságvágy, hogy ne sodródjon az eseményekkel, hanem a maga helyén alakítsa azokat. Valódi értelmiségivé válik-e, vagy benyeli az örvény. Ez a regény folytatásának tétje. Látni szeretném, mit és mennyit ír meg belőlem Azrael története.

Kabdebó Lóránt Rögeszmerend című monográfiája előszavában azt írja költészetedről: „…az emberi történelem és a személyes tragikus sors megismerésével és átélésével mégsem a hitvesztés és reményfeladás ok-okozati következményeit fogadja el, hanem éppen a derű, a tragikus gyönyör megidézésének lehetőségeit gondolja végig.” Az érett kor tehát nem hozott kiábrándultságot?

Nem törvényszerű, hogy az ember a kor előrehaladtával depressziós, alkoholista, debil vagy potenciális (ön)gyilkos legyen. Nem törvényszerű, de persze benne van a pakliban, ne tagadjuk. Máig érvényesnek tekintem magamra nézve a második verseskötetem fülszövegében írottakat. (Zene állástalan zongoristáknak, Szépirodalmi, 1990.) „Csodálom a nagy neurotikusok szenvedélyét, mégis jobban bízom az egészséges erők játékában. Néha dicsérem magam emiatt, de ettől még nem kedvezőbb az összekép. Nincs bennem semmi a »halhatatlanok» hűvös pátoszából, esendő maradtam, befelé lázadó, gyakorta önző és némiképp hedonista. A test és a lélek ősi üledékei mélyen rakódtak le bennem, talán ezért is gyanakszom, hogy az ember evolúciója még nem fejeződött be.” Annak pedig örülök, hogy az értő szem észreveszi a derű, az irónia és a szarkazmus apróbb és nagyobb jeleit is. De ezek feltérképezése már az irodalomtörténészek dolga, ők látják azt is, amiről nekem az a tévképzetem, hogy bele sem írtam, így aztán megítélni sem igazán tudom.

A Minden kezdet a „Beavatás regénye” alcímet kapta. Szükségszerűen kínokkal jár mindenféle beavatás? S ha már itt tartunk: több száz fiatalt indítottál már el a költői pályán – véleményed szerint a kortárs magyar irodalomba való belépéshez is meg kell szenvedni?

Valóban, a Minden kezdet a beavatódás regénye, többszörösen is. Vannak elemei, amelyek a szabad szemmel is láthatók, és vannak rejtett, épp csak kibontott, vagy tudatosan árnyékban hagyott motívumai. A kifejtett elemek közé sorolandó, hogy például Azrael itt ismerkedik meg a felnőttek világával, a kétkezi munkával, a testiség egyszerre vonzó és nevetséges kalandjaival, és mindenekelőtt a nagy szerelemmel. A kastélyszálló pincéjében lesz tanúja egy eléggé brutális és megalázó éjjeli fekete misének. És a nyári munka során döbben rá arra a mélyenszántó igazságra is, hogy az élet nem habostorta. A regény tétje abszolút mai, és tipikusnak mondható: mit tehet egy naivitásig őszinte és jó szándékú fiatalember egy olyan mikrovilágban, ahol semmi sem az, aminek látszik? És mit tud kezdeni a felnőttkor hirtelen jött szabadságával? A könnyebb utat választja, vagy megküzd az ideáiért? Edzi, töri vagy hajlítja őt a tapasztalás? Olyan kérdések ezek, amelyekkel minden pályakezdő fiatalnak szembe kell néznie függetlenül attól, milyen területen ténykedik. A kortárs irodalom fiataljai, tehát az új évezredben indult alkotóink és az én generációm indulása közt az a lényegi különbség, hogy ma már rengeteg „légzőnyílás” van, elvben könnyen és hamar megmutathatják magukat, könyvük is hamarabb lesz vagy lehet. Viszont sokkal kevesebb figyelmet, értsd: szakmai útmutatást, szeretetet vagy kritikát kapnak, mint mi kaptunk az induláskor.

Új regényednek három mottót választottál: Madáchtól, Nádastól és Thomas Bernhardtól. Igazodási pontok ők írói-költői pályádon is?

Pontos választ az ad, ha felidézzük a három mottót, és akkor világossá válhat, hogy a nyilvánvalóan jelzésértékű szándékon túl mi vezette a tollamat, amikor az ő gondolataimat állítottam a regény frontvonalára. „Nézz fel, ím én Azrael vagyok”, hangzik Madách verssora az Azrael című verséből. Amikor évekkel ezelőtt rátaláltam erre a versre, már sejtettem, hogy egyszer kezdeni fogok vele valamit. Olyan ez az idézet, mint egy színpadi belépő: elmondja helyettem a legfontosabb mondatot. „Milyen kezdet, aminek van határa”, ez a második idézet. Nádas Péter Párhuzamos történetek című trilógiáját olvastam könyvem megírása idején. Már megvolt a cím, amikor felbukkant a habokból ez a mondatrész, egy gyönyörű, örvénylő Nádas-gondolat kis szelete, nem hagyhattam ki, nem is akartam. Az osztrák Thomas Bernhard írásművészeti nagyságát talán nem kell ecsetelnem a hazai olvasók előtt. Az Irtás című „indulatművében” olvastam ezt a megjegyzést. Tökéletesen illett hősöm mindenre rácsodálkozó, örök kíváncsi jellemére. Hozzáteszem, ez volt technikailag a legnehezebb probléma: miközben a könyv kérdések szekvenciája, sőt az egész regény egyetlen nagy kérdés, kérdő- vagy felkiáltójel egy sincs benne, azaz egyértelműen és velejéig pontosan kellett ábrázolnom és megfogalmaznom az egyes szituációkat, hogy az olvasó azt értse, amit én akarok.

Az általad szerkesztett Parnasszus hamarosan húszéves lesz. Időközben sok irodalmi lap született és tűnt el, a Parnasszus, úgy látszik, kiállta az idő próbáját. Miként határoznád meg a lap helyét a mai palettán?

1995 októberében indítottam útnak az akkoriban befejeződött televíziós irodalmi játék, a Parnasszus nevét megöröklő költészeti folyóiratot. Tisztán költészeti folyóirat akkor sem volt, azóta sincs más. Ha innen nézzük, akkor bizonyosan kiállta az idő próbáját, ami megítélésem szerint a túlélés tényén túl két olyan szerkezeti változásnak köszönhető, amely stabilizálta, illetve kanonizálta a Parnasszust a hazai palettán. A megújulás egyik vezérszála volt két nagyrovat, a Centrum és a Redivivus bevezetése. Az előbbi arra szolgál, hogy számról számra vendégül lássunk egy általunk kiemelkedően fontosnak ítélt kortárs élő költőt, és új versei, a róla készített esszék-tanulmányok, valamint egy nagy terjedelmű, fényképekkel gazdagított interjú közreadásával hozzájáruljunk egy-egy alakuló életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen megemeléséhez. Juhász Ferenctől Tandori Dezsőig, Bertók Lászlótól Borbély Szilárdig lassan az egész magyar élvonal szerepelt már. De szerencsére öregszenek a fiatalok, és rajtuk a sor, hogy bekerüljenek a Centrumba. A Redivivus, tehát újraolvasó rovatunkban a már lezárt életműveket kívánjuk új szempontokkal gazdagítani, a szövegértelmezés új lehetőségeit felcsillantani az érdeklődő közönségnek, de főleg a fiatal olvasóinknak. Babitstól Nagy Lászlón, Kassákon át Bella Istvánig, Erdély Miklósig sorolhatnám a fontos neveket. A megújulás másik alapköve, hogy az ezredforduló után megindítottuk a kiadót. Azoknak a tehetséges fiatal költőknek akartunk kötetbeli bemutatkozási lehetőséget biztosítani, akik a lapban már bizonyítottak. Ez annyira sikeres lett, hogy az idősebbek is jelezték, ők miért ne jelenhetnének meg nálunk. Így jött létre a P’Art sorozat. Lassan a századik könyv felé haladunk, és köteteink kritikai fogadtatása nemcsak a számok tükrében impozáns.

A Hochroth Kiadónál a közelmúltban jelent meg Nagyon versek című kétnyelvű versválogatásod. Hogyan született meg ez a kötet?

A Hochroth európai kiadói hálózatának részeként indult meg tavaly a Hochroth Budapest, két kitűnő fiatal művész, Rónai-Balázs Zoltán és Jakatics-Szabó Veronika gondozásában. Kedvességüket mutatja, hogy velem indították a sorozatot. Sehr Gedichte, Nagyon versek címmel. Ez egy kétnyelvű kötet volt, egészen pontosan kétszer egynyelvű, mert külön volt a magyar, és külön a német. Nagyon elegáns, modern, szerethető sorozatot hoztak létre. És jó érzékkel választották ki hozzá a fordítót is, Széll Zsófia személyében, aki elsőrangú munkát végzett.

Szeptemberben Romániában Eminescu-díjat vehettél át román nyelven megjelenő verseidért. Mit kell tudni a díjat odaítélő Akadémiáról, illetve kik vesznek részt ilyenkor a díjátadón, hogyan zajlik az ünnepség?

Az Eminescu Nemzetközi Költészeti fődíjat a nevének megfelelően egy nemzetközi zsűri ítélte oda. Ők ismerték verseim francia és spanyol nyelvű fordításait is, nem csak a románt. Korábban semmit nem tudtam erről a díjról, így csak a helyszínen, illetve azóta derült ki, hogy nem elhanyagolható nemzetközi rangot jelent. Alapításához olyan költőnagyságok adták a nevüket, mint Jevtusenko, Guillevic, Sanguineti, vagy az elméletíró Jacques Derrida. Megtudtuk, hogy korábban mindig az Eminescu Akadémia kebelén belül osztották ki a különböző szakmai díjakat, idén először léptek ki a nagyobb nyilvánosság elé ezzel a nemzetközi fesztivállal. A díjosztó ünnepséget zsúfolt ház előtt tartották a Művészetek Múzeumában. A külföldi vendégek mellett ott volt a helyi politika, a sajtó. Még az olténiai metropolita is beszédet mondott, és áldását adta ránk. Két felolvasó estet szerveztek körénk, és másnap kerekasztal-beszélgetésen vettem részt a költészet jövőjéről.  Az eseményt övező médiaérdeklődést jól példázza, hogy a román országos kereskedelmi kábeltelevízió a fesztivál zárónapján egyenes adásban hívott meg minket egy stúdióbeszélgetésre, és a napilapok képes beszámolókat közöltek a fesztiválról. A román nyelvű verseskötetem 2014 tavaszán fog megjelenni a craiovai Europa Kiadónál. Balázs F. Attila, erdélyi származású, Szlovákiában élő magyar alkotó fordításában.

Magad is rengeteg műfordítást jelenttettél már meg. „Hogyan viseled”, amikor saját verseid ültetik át idegen nyelvre, mennyire hagyod a fordítóra a munkát, mennyire veszel benne magad is részt?

Igen, műfordító is lennék, és erre büszke vagyok. Ma már kevesebb időm jut fordításra, de pályám első szakaszában elég intenzíven foglalkoztam a világirodalom hazai megismertetésével. Angol, amerikai, ausztrál, finn, izraeli és skót irodalmakat fordítok lassan harminc éve. Olyan munkáim, mint az ausztrál és finn költészeti antológiák, I.B. Singer A Moszkát család című nagyregénye, a Schindler listáját jegyző Thomas Keneally Jimmie Blacksmith éneke című regénye, vagy a kultuszíró, Anai Nin erotikus ciklusa, A Vénusz deltája ma már bekerültek a hazai irodalmi köztudatba. Ami a saját dolgaim átültetését jelenti idegen nyelvekre, azokhoz igazából nincsen közöm, a munkálatokban is csak konzultációk szintjén veszek részt. Friss példa, készül a norvég nyelvű verseskötetem, jövő májusra ígérik. Már háromszor leültünk Mathias Hoem fordítóval, és segítőjével, a magyar származású Judit Sylthe asszonnyal. Közben voltak felolvasásaim Norvégiában, és a közönség reakcióiból látom: jó úton halad a munka, értik, amit érteni kell. Nagy lehetőség egy magyar költő számára a külföldi megmérettetés. Nem is annyira a piacra való betörés esélye miatt, hiszen verseskötet még nem aratott zajos sikert sehol idegen országban, hanem a szakmai presztízs, a jó hírnév és a táguló horizont  okán. Ebből a szempontból szerencsésnek érezhetem magam, egyre másra jelennek meg a versesköteteim: spanyol, német, szlovák, norvég, román, héber, mandarin, sőt wolof és mandinka (afrikai) nyelveken. Az lesz csak a szép, amikor Gambiában hibátlanul mondják a nevemet az utcagyerekek. De ettől azért nem félnék annyira…

Vannak-e dédelgetett álmaid, vagyis olyan idegen szerzők, akiket feltétlenül lefordítanál magyar nyelvre?

2004-ben egy irodalmi program keretében modern magyar költészeti antológiát állítottam össze egy skót kiadó, a Carcanet számára. Persze meghívtak a könyv premierjére. Glasgowban és Edinburghben vettem részt egy-egy bemutatón, és utána azt kérdezték, van-e különleges óhajom, mert teljesítenék. Én azt kértem, segítsenek eljutni a skótok első nemzeti költőjéhez, Edwin Morganhez. A Scots Makar*, a remek költő és virtuóz műfordító kitartásának köszönhetően jelent meg ugyanis a magyar vers a világtérképen. József Attila, Weöres, Kassák, Nagy László verseit egyetemisták és versbarátok ízlelgethették az ő fordításában. Egy Glasgow melletti kisváros szociális otthonában találtam rá, és fél óráig, amíg el nem fáradt, másról sem beszélgettünk, mint a magyar költészet csodáiról. Végezetül azt mondta, ha lefordítok egy kötetre valót az ő verseiből, megadja az engedélyt, hogy ne kelljen a szegény magyar kiadóknak jogdíjat fizetniük. Edwin Morgan kilencven éves korában, 2010-ben elhunyt, a kötetet pedig egyszer tető alá hozom, ha addig élek is.

 

Laik Eszter

A fotókért Turczi Istvánt illeti köszönet

 

 

 

 * A Scots Makar egyfajta skót költészeti "rang", mint "királyi bárd". (A szerk.)

Kommentek elrejtése, megjelenítése