Szervác teljesen őszinte volt a verseiben, a hétköznapi életben is. Nem számolt a következményekkel. A tehetségéért azért elfogadták, kitüntették. De tudták, hogy nem fog beállni a sorba, nem is legitimált semmit a rendszerből. Közben pusztította magát.

Lesz változás

Kaiser Lászlóval Szervác Józsefről

Onagy Zoltán: Tíz éve halt meg Szervác József költő, egy kicsit prózaíró is. Tudom, az élet pörög, a látvány és az emlékek kopnak, tíz év hosszú idő, mégis kérdezném, megtartottál-e magadban egy olyan képet, ami Szervác említésekor beugrik, eltolja az időt, és látod, mintha ma volna?
Kaiser László: Az élet valóban pörög, de Szervác Józsefről, de mindenkiről is, akit szerettem és hatással volt rám, kristálytiszta képet, képeket őrzök. Ezek a képek vagy egyszer csak előjönnek, hol gyakrabban, hol ritkábban, vagy valami konkrétum löki föl őket. Szervác esetében – mivel az általam vezetett könyvkiadó két könyvét is megjelentette – a kötetek megpillantása, fölsorolása hoz sokszor emlékeket, de az is például amikor a Bajcsy-Zsilinszky úton, egykori lakása, netán utolsó törzshelyén, a közeli, Kálmán utcai Csengődi borozó környékén járok. Volt feleségével, Csantavéri Júliával gyakran találkozom (közel lakunk egymáshoz, kisebb munkakapcsolat is összeköt vele), ilyenkor bár ritkán említjük, azt hiszem, ott van köztünk Szervác alakja. És persze az úgynevezett nevezett irodalmi élet. Igen gyakran beszéltünk Szervácról, idéztük, idézzük meg őt vagy valamilyen rá jellemző mondását vagy történetet. Egyébként én a nyolcvanas évek elején ismertem meg személyesen, Novák Béla Dénes költő barátjánál. Utólag persze mindenki mindent könnyen mondhat, de nekem versei megismerésétől mindmáig az a véleményem: ő nem csupán jó költő volt, hanem nagy költő is. Nagyon nagy, a legnagyobbakéval mérhető: hatalmas tehetség, súlyos személyiség, hihetetlen költői erő, mélység, modernség, mindenkihez szólás, igen, mindenkihez szólás… Amúgy nem voltunk barátok. Talán haverok; azt hiszem, kölcsönösen „szimpatizáltunk” egymással. Olykor összefutottunk a környéken, vagyis a Nyugatinál, olykor társaságban, sörözőben, kocsmában találkoztunk, beszélgettünk.  Néhányszor voltam a lakásán, néhányszor volt nálam, Újlipótvárosban. Mindig ittunk valamit. Szervác sokat, vagy már sok volt benne a találkozás előtt, nemegyszer részeg volt, kötözködő (érdekes, velem sosem), de szemét sosem láttam mattnak. Nem az a részeg volt (legalábbis én nem láttam ilyennek), aki elveszti személyiségét. Volt, hogy hosszú ideig nem találkoztunk, aztán összefutottunk, Kaiser, igyunk valamit, kiáltotta, s úgy beszélgettünk, mintha tegnap váltunk volna el. Emlékszem, egyszer napközben hívott poharazni, én nemet mondtam, mert mentem akkor munkahelyemre, a Pannónia Filmstúdióba. Hogyhogy nem iszol, talán sofőr lettél?, viccelődött Szervác. Remek humora volt, és remek szókicsavarásai voltak, irodalmi körökben szokták idézni ama mondását: egyszer hat évig nem ittam, aztán beírattak az általános iskolába. Voltak éles megjegyzései kortársakra, például: kotkodák és kukorellyk korszaka következik. A sokszor elhanyagolt külső óriási költői öntudatot takart, illetve nem is takart, mondjuk ki: nagyra tartotta magát, de nem nagyképűen. Szerintem Szervác végigitta és végigírta az életét, de ez a hatalmas tehetségű magyar költő az ital ellenére volt képes megírni verseit, köztük remekműveket; az ital és az életmód nem a tehetségét tette tönkre, hanem az életét és egészségét. Már testileg meggyengült korszakában adtam ki utolsó verseskönyvét (Aszály előtt, Átdolgozás). Akkor: ősz szakáll, nehezen mozgó test, készséges ember, meleg lélek. Boldogan játszott, viccelődött az akkor hároméves kislányommal. Aztán utolsó partnerétől visszaköltözött a lelakott, romos, Bajcsy-Zsilinszky úti lakásba. Ez már a magány, nyomor, betegség időszaka volt. Visszahúzódott szinte teljesen, ám nem is nagyon keresték irodalmi barátai. A Kölcsey-díjat még megkapta Lakiteleken, kocsival vitték le, azt kérte, hogy a Csengődi borozó elé menjen érte a jármű. Később romlott állapota, egyre romlott. Azért bizakodott is, hiszen ösztöndíjért pályázott a Nemzeti Kulturális Alapnál. Nem kapta meg. Pályáztunk novelláskötetével ugyanitt, s kapott a könyv támogatást. De erről már a kórházban értesült, én hívtam föl az örömhírrel. Néhány nap múlva bementem hozzá – késő volt. Késő volt, bár még élt. Élt: altatásban, ezzel próbálkoztak az orvosok, mert nem értették, miért gyengül a gyógyszerek hatására. Néhány nappal később elvitte a későn diagnosztizált rák. Utolsó képem: fekszik altatásban, szakálla leborotválva…

OZ: Az ember, aki ismerte szinte a kezdetektől, mint például én, nem hajol az általánosan elfogadott vélekedésre, hogy a Kádár-kor hősi halottja. Költő volt, aki másként látta az életet, a veszélyeit is másképpen érzékelte. Közben ismerünk költőt, aki civilként vezényli az életet. Ez annak köszönhető, hogy Szervác alkatilag más?
Kaiser László: Szervác József nem a Kádár-korszak hősi halottja volt. Tisztában volt ennek a korszaknak minden hibájával és bűnével, soha nem szolgálta ki, legföljebb elfogadott bizonyos dolgokat, ezzel együtt tiszta ember volt. Szervác teljesen őszinte volt a verseiben, a hétköznapi életben is. Nem számolt a következményekkel. A tehetségéért azért elfogadták, kitüntették. De tudták, hogy nem fog beállni a sorba, nem is legitimált semmit a rendszerből. Közben pusztította magát. Ezt tette később is. Ekkora önpusztítással, ennyi alkohollal és a sokszor nehéz természettel csak óriási háttér esetében tudott volna megmaradni. Ilyen hátteret gyakorlatilag nem biztosít egy társadalom sem, ehhez családi, környezeti szerencse kell. Nem volt.

OZ: A húsz év alatt kétszer találtam őt paradicsomi körülmények között, amikor minden klappolt, minden működött körülötte a Bajcsy-Zsilinszky úti házban, egyébként állandó bolondokháza vette körül. Korrektor és kiadói olvasószerkesztő volt éppen, ebből élt, és hihetetlen szívósan harcolt a nyomdahibákkal, ki se lehetett robbantani a munkájából. Nem tudott, vagy nem akart különbséget tenni ideális és ideális közt?
KL: Igen, Szervác nagyon tudott dolgozni, remek korrektor volt, ezt tudom, sőt bizonyítom, magányos, utolsó, Bajcsy-Zsilinszky utcai korszakában (már betegen) hibátlan két munkát végzett nekem, illetve a kiadónak, látni valóan örült is a korrektúrázásnak meg a pénznek. Más munkája akkor már régóta nem volt. Azt hiszem, a kilencvenes évektől már fogyóban voltak a megbízatások. Szebb, figyelőbb korban talán minden másképp alakul. Bár kinek jön össze a munka, család, költészet, egészség… Ha a Kádár-korszak hősi halottja, akkor a rendszerváltozásé is, beleértve az egzisztenciális, egészségi okokat, nem beszélve a költészet (és költő) szerepének visszaszorulásáról, ennek megéléséről. Szervác elsősorban saját alkatának halottja, de csak így lehetett Szervác.

OZ: Ha egyáltalán, akkor úgy emlegetik súlyos malíciával, mint aki nem talált ki semmit, egyszerűen folytatta József Attila életművét. Hogyan nem jut(ott) soha eszembe Szervácot olvasva, hogy J. A. leszármazottja volna? Ha már előd, akkor inkább Ladányi, és némely Baranyi Ferenc a hetvenes évekből. Miközben Szervác keserű hangszerelése forradalmi. A hetvenes-nyolcvanas években kifejezetten ellenjavallt a forradalmi hang, ha ma élve, amikor szinte a hajnalok is forradalmiak, ha ma jönne ezen a sávon, elfogadná a szakma?
KL: Szervác nekem József Attila-i is. Az érzés iszonyú mélysége és forrósága, a szenvedők mellé állása erre emlékeztet. És persze Nagy Lászlóhoz is hasonlatos – másképp. Baranyi messziről, Ladányi alig. Ady fejedelmi pózai is föltűnnek. De főképpen teljesen, jellegzetes önálló világ. Szerváci. Olyan kemény néha, hogy sírva fakad az olvasó. Jeleneket regisztrál és mindenki érzéseit… Hisz a szóban. Nem véletlenül lett tábora. Mint ahogy nem értem a csöndet körülötte. Féltékenység, rossz kánon? Némely kortárs negatív emléke az éles nyelvű, néha durva Szervácról? Vagy nem is értik, amit írt, nem is akarják megérteni? Vagy ha értik, nem tudnak vele mit kezdeni.  

OZ: Nem ismerem jól a fiatal költészetet, akad köztük, aki Szervác modorában beszél?
KL: Egyszerűen nem látok, nem ismerek ilyet.

OZ: A napokban kezembe került vékonyka prózakötete a Hungarovox kiadta Végnapjaim története, elolvastam újra, immár sokadszor. Ritmusában, fel- és alépítményeiben, szóhasználatában, cselekménykezelésében ugyanaz a keserűség, ugyanaz a szikrázó tehetség. Nem mellesleg: üt. Látható, ha sikerül lelassulnia, talál egy zugot, ahol minden rendben a munkához, az emlékezetes vers-életmű mellé írhatott volna egy emlékezetes és érvényes szociografikus prózai életművet is. Hogyan nem fogta fel, fontos, amit csinál, és hogyan nem értette meg, hogy csak az élő képes folytatni a megkezdett művet?
KL: A posztumusz novelláskötet, az elesett emberekről szerváciasan szóló Végnapjaim története költészetének ikerpárja. Témában is, minőségben is. A legjobb magyar novellák közé tartozik, ahogy Temesi Ferenc egyedül rámutatott. Mi lett volna, ha Puskin még tovább él, mennyi prózai mű születhetett volna. Vagy Petőfi: mekkora prózaíró volt benne (még), kevesen érzik és tudják. Szervác nagy prózai életművet tetőzhetett volna be, egyenrangút a költészetével, a megjelent novellák és az addigiak alapján, ha életben marad. Feltételve és ha, mert a vers is igényel minimális összefogottságot, hát még a próza, a folyamatos munka. Ha nincs betegség, tudta volna csinálni, de kérdés: meddig az ital és az egzisztenciális helyzet, önpusztítás szorításában. Nem hiszem, hogy Szervác meg akart halni. Föladta. Igaz, nem érezte jól magát sem korábban, ’89 előtt, s utána sem. Egyébként joggal. Versekbe menekült és alkoholba. Aztán a körötte szétesett világban megérkezett elkerülhetetlenül a betegség, majd halál negyvenkilenc esztendős korában.  Nem tudom, hogyan lehetett volna őt megőrizni, megtartani. „Hibátlan homlokomra hiányod hava hullik” – írta volt feleségének, aki két közös felnőtt gyermekükkel ápolják emlékét (szép és érdekes, hogy a posztumusz prózakötetet a testvérpár szerkesztette). Szervác hiányát még csak kevesen érzékelik, miként költészetének nagyságát, sőt: korszerűségét. Lesz változás…   
 

Kaiser László (Budapest, 1953. május 25.) költő, író, szerkesztő, dramaturg.A budapesti Széchenyi István Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán végzett magyar–történelem szakon 1977-ben, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar szakon 1980-ban, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakon 1983-ban.Dolgozott segédmunkásként, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban könyvtárosként, 1983–85-ig a veszprémi Petőfi Színházban dramaturgként, 1985-től a Pannónia Filmstúdióban, későbbi nevén Videovox Stúdióban szinkronlektorként.
1995-től a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője, tanára. 1989–91 között a Szinkronika szerkesztője, 1999-től a PoLíSz irodalmi folyóirat kritikai rovatvezetője, később főszerkesztő-helyettese. 2000-től 2004-ig a Műemléklap, új nevén Örökségvédelem főszerkesztője. Több mint száz könyvet szerkesztett.