Irodalmi Jelen

A trieszti fórum (fotókkal)

2009. október. 13. - 12:22

Nem könnyű helyszíni tudósítást írni, ha az ember maga is tevékeny résztvevő volt egy eseményen, sőt meghívott vendég. Ezért törekszem a lehető legrövidebben beszámolni csak a „Költészet és szolidaritás – A párbeszédhez való jog” mottójú nemzetközi ifjúsági fórumról, amelyet már nem először rendeztek Triesztben. A fórumon a világ különböző országaiból meghívott fiatal költők és írók olvastak fel, adtak elő. Sokfelől érkeztek és sokfelől közelítettek a problémákhoz, mégis meglepően összecsengtek helyzetértékeléseik és megoldási javaslataik a világ helyzetét és az emberiség jövőjét illetően. Kérdés: szavaik vajon visszhangzanak-e majd hazájukban és másutt?

A trieszti fórum

Gabriella Valera, a trieszti egyetem professzora volt nemcsak fő szervezője, de lelke és mozgató rugója idén is a fórumnak, amelynek előadásaihoz a trieszti egyetem adott otthont, a felolvasásokra pedig a San Marco kávéházban került sor.
A teljesség igénye nélkül, csak néhány előadót emelek ki röviden. Tehát: Rodolfo Toé (Olaszország) lendületes, kissé sokkoló előadása arra futott ki, hogy a rettenetes világban a költészet erőd (stronghold) maradhat. A nihilista művészetet tekintette példának, de magát a művészetet lázadásnak tartja. Ivana Truccolo, az avianoi kórház munkatársa (ahol rákos gyerekekkel foglalkoznak) bemutatott egy antológiát, amely a beteg gyerekek írásait tartalmazza, s elmondta, hogy talán azokat a fiatalokat is megváltoztathatják ezek a szövegek, akik egészségesek, és mégis iskolát kerülnek, vagy azért nem élnek rendes életet, mert inkább isznak, drogoznak. Az egyik novellában ugyanis éppen arról beszél egy beteg fiú, hogy nagyon érdekesnek és felfoghatatlannak találja, hogy miért nem élnek rendes életet azok, akik egészségesek, vagyis megtehetnék. Fabrio Garritto (Olaszország) szerint az individuum fogalma kicserélődött az indusztrializmussal. Szerinte az individuum összefüggésben van az iparral, gazdasággal és a filozófiával. Szembeállította az írott és az orális hagyományt. Előbbinek torzszülött, de erős gyermeke szerinte a bürokrácia, amely szinte bármit megtehet a közösséggel néha. A mai társadalom „toteme” a tükör. A kirakat üvege is ezt a célt szolgálja. Látszólagos boldogság van a kirakatok tükre mögött, pedig a boldogság – fejezte be előadását – ugye csak akkor igaz, ha meg tudod osztani valakivel. Grzegorz Lewicki (Krakkó) a lengyel helyzetről beszélt, s felhívta a figyelmet Joseph Trichener atya gondolataira, aki szerinte az empátia fontosságáról beszél a jelen világban. Elmondta, hogy bár a lengyelek hatvan százaléka szerint történelmük legszebb időszakát élik, mégis úgy tűnik, hogy az egykor oly fontos szolidaritásról megfeledkeznek. Külön beszélt még Oskar Halecki, Huntington, Norman Davis gondolatairól, s utóbbival együtt javasolta, hogy a jövőben a szolidaritás ne csak egy frázis, egy szlogen legyen, emlékeztetve a játék-teória győztes-győztes stratégiájára, amely a leginkább célravezető.

Slobodan Nikolić (Belgrád) előadása valamennyi közül a legteljesebb, a leginkább összefüggő volt, annyira, hogy elkértem, had közöljük hamarosan az Irodalmi Jelenen, ezért erről nem szeretnék most írni. Claire James (London) az angol politikai korrektség fogalmáról, történetéről beszélt. Előadásának lényege az volt, hogy a politikai korrektség a nyelvi használatban ma már szinte pejoratív. Amiért harcoltak a hatvanas évek aktivistái, az terhes lett a jelen politikusainak. Anastasia Vekshiva (Moszkva) Észtországban, Tartuban tanul jelenleg, s a párbeszéd és a megértés fontosságáról beszélt a különböző nemzetek és egy-egy város lakói között is, s egy lehetőségként a moszkvai dokumentum színházat nevezte meg (Theatre Dokk).

Nino Kovačić (Zágráb) kérdései azt feszegették, hogy vajon milyen is lesz a jövő politikája? A horvátországi diáktüntetésekről beszélt, arról, hogy mért is tüntettek a diákok az ingyenes oktatás mellett, míg a politika az amerikai rossz modellt vette át. Azt amelyben, ha van pénzed, „vehetsz” képzettséget, talán még elismert „tudást” is, vagyis tanulhatsz, de ha nincs… „ez van”. Blessing Onyienychi Fubara (Nigéria-Svédország) kiemelte előadásában, hogy a jólét még nem egyenlő a békével. Alsaray Husam (Bagdad) Irak lehetséges „jövőiről” beszélt, hogy azt mennyire sokféleképpen képzelik az érintett felek. Michela Monferrini (Róma) a kortárs, fiatal, olasz irodalom lehetőségeiről és lehetetlenségeiről beszélt, Irmai Bilali (Albánia) pedig a múlt és jövő irodalmának kapcsolatairól. Maja Klarič (Zágráb) pedig a semmibe, az ismeretlenbe való utazásról. Ha sikerül, ezt az előadást szintén hamarosan közöljük.

Amint ebből a rövid felsorolásból is kitűnik, igen változatos és tartalmas találkozó zajlott Triesztben. Volt emellett egy teltházas felolvasóest is a San Marco kávéházban, abban, amelyről a kiváló trieszti író, Claudio Magris egy interjúban ezt mondta: „Nagyon szeretek írni Triesztben a Szent Márk kávéház asztalánál, ahonnan jól látni, ahogy az emberek nyugodtan élnek, fütyülnek az írók delíriumaira: ennek a tudata egyfajta ellenméreg az írás delíriumaira.” Nos, ehhez képest szinte delíriumos állapotba került a közönség, amikor nem egy alkalommal Roberto és Jay-jay zongorajátékával kísért felolvasásokat hallhattak a fórum költő résztvevőitől. Versek hangzottak el olaszul, angolul, szerbül, oroszul és magyarul is.
Az egymásra való nagyon fontos odafigyelésnek kiemelkedő példája egész Európában a trieszti találkozó, köszönet ezért Gabriella Valeranak és a mellette minden pillanatban ott álló, segítőkész férjének, Ottavionak, továbbá az egész trieszti csapatnak. Bebizonyították nekem, hogy Triesztben néhányaknak még nagyon is sokat jelent az a két szó, hogy kultúra és irodalom. Vajon a világ többi pontján hogy van ez?

Weiner Sennyey Tibor

Fotók: