A Takáts Tamás Dirty Blues Band erdélyi turnéjának egyik állomása a Bulgakov Irodalmi Kávéház volt, ahol a legendás énekes zömében fiatal közönséget szórakoztatott. A művész szerint a blues kortalan műfaj, az óvodás gyerekekhez és a nagymamákhoz egyaránt szól.

„A blues inkább a népdalhoz közelít, mint a magas költészethez”

– Beszélgetés Takáts Tamással 

Úgy tűnik, elégedett vagy a ma estével. Hogy érezted magad a kolozsvári publikum előtt?

Nagyon aranyos, vidám közönség volt, teljes mértékben meg vagyok elégedve, mi is hoztuk a formánk, úgy gondolom, nem is kell több a jó hangulathoz. Egy probléma volt, hogy kicsit kevesen voltak.

Bár a dalaidat inkább az idősebbek, a középkorúak ismerik, a Bulgakovban főleg diákok, fiatalok verődtek össze. Melyik korosztálynak zenélsz, van-e célközönséged?

Úgy gondolom, hogy szöveg- és dallamvilágban is kortalan ez a műfaj. Néha odajönnek emberek, hogy az óvodás gyereküknek a kedvenc száma a Pocsolyába léptem. Gondolkodtam, milyen „mély ösztön” bújhat meg e mögött, ami miatt ez rettenetesen tetszik nekik. Nekem is van óvodás korú gyerekem, és ha hagyom, a gyönyörű szép bakancsával imád a pocsolya közepébe ugrani, amiért aztán a szülők leszidják. A dal pontosan e miatt tetszik nekik, hiszen hallják, hogy felnőttek is lépnek pocsolyába. Ez most egy kiragadott példa, de valóban így van. A másik szélsőségesebb jelenség: a hatvan, hetven éves ügyvéd táncol a nyolcvan éves orvos nénivel és azt ordítják, hogy minden jót baby. Ezért mondom, hogy kortalan a blues. Nagyon tisztelem Hobót, hisz egy csomó városi, proli gyerek soha nem hallott volna József Attilát, ha ő nincs. De Hobo csak egy szeletét, egy intellektuális szeletét fogta meg a bluesnak. Az én felfogásomban a blues inkább a népdalhoz közelít, mint a magas költészethez; az egyszerű dolgokról szól. Földes Laci legyen az intellektuális blues lovasa, én meg a kissé földhözragadtabbé a „szeret az asszony, elhagy az asszony” témákkal. Ami nagyon tetszik nekem a bluesban, hogy van benne egy blazírt humor: elmentél, le van tojva, nézek másikat helyetted. Többek között ezt szeretnénk szövegvilágunkban kidomborítani. Vannak, akik nem értik, de nagyon sokan szeretik.

De nem játszom el a tinédzsert, hiszen ötvenhárom éves vagyok, ilyen korú problémákkal, magamat adom a zenében, ami nagyon fontos. Fiatal koromban is felfogtam, mit érez a harminc éves Cseh Tamás, az embernek ebben a korban is van rálátása, hogy milyen felnőttnek lenni. És ha az ember megőrzi a szívében a gyereket, akkor újra azzá tud válni, akár a színpadon is.

Említetted Cseh Tamást. Ő a mester, akitől szívesen tanultál, vagy esetleg más zenész, zenészek?

Azt hiszem, nincsenek ilyenek, legalábbis nem tudnék egy konkrét mestert megnevezni. Amikor Cseh a hetvenes években fellépett, feküdtem a zongora alatt áhítatos arccal s arra gondoltam, hogyha nagy leszek, én is albérletben fogok lakni. Nagyon romantikus alkat voltam, talán ezért is érintett meg annyira a Cseh Tamás-féle életérzés.  Persze később kiderült, hogy ez nem annyira romantikus, de ott fedeztem fel az „előre nosztalgiát”. Úgy vélem, kétféle nosztalgia van, a múltra visszanéző, amikor az ember az eltelt időkre, élményekre gondol vissza. Cseh Tamásnak is van egy ilyen nosztalgiája, ezt nagyon szerettem. De van egy érdekesebb, amiről kevesebb szó szokott esni, ehhez figyelmesebb szemlélő kell, ezt nevezem én „előre nosztalgiának”. Télikabátomra hasztalan keresek vevőt, albérletben fogok lakni és a furcsa asztalterítőn rajzolgatok borral, ez nagyon búskomor és romantikus is egyben. Érdekes, a fiatalok vonzódnak az ilyen stílushoz. A Tankcsapda szövegei is ilyenek, a régi Piramisé is. Nagyon mély hatással volt rám Cseh Tamás a hetvenes, nyolcvanas években, egyszer öccsévé is fogadott. Sokat italoztunk együtt régebb, mindig atyai tisztelettel viszonyultam hozzá.

Többször felléptél már Erdélyben. Van-e különbség a magyarországi és az erdélyi közönség, hallgatóság között?

Határozottan állíthatom, hogy van. A különbség az, hogy míg itt emberebbek az emberek, Magyarországon vannak néhányan, akik tartják  a frontot, értelmes, normális zenét hallgatnak, de sajnos egyre kevesebben.  Magyarországon érzek egy kulturális mélyrepülést. Voltunk egy kisvárosban koncertezni, ahol elmondták, azért van kevés közönség, mert a Való Világban épp kiszavazó show van. Én Angyalföldön nőttem föl, ott rengeteg bunkó volt, ezért nem szeretem ezeket a show-kat. Mindig szerettem viszont nálam okosabb embereket hallgatni, akiktől tanulhatok. Magyarországon olyan szintű süllyedés tapasztalható, hogy csak ez a műsor tudja megfogni az embereket. Vagy pedig van egy B-verzió is, hogy DJ izé gépzenéjét hallgatja a tizenéves diák, s közben rommá szívja az agyát. Egy kis amfetamin, és teljes homály. Egyik fele bambán ül és nézi a tévét, a másik fele azt sem tudja, hol van és rángatózik egy computerzajra. Valamikor dolgoztam textilgyárban, ez arra hasonlít.

Erdélyre visszatérve mi a rendszerváltás előtt nem nagyon jártunk ide, Ceausescu halála után kezdtünk el itt turnézni. Amikor a határon átléptünk, hihetetlen ázsiai körülmények voltak. Most megfordult a helyzet, mész vissza Magyarországra és látod, milyen lepusztult lett. Ugyanerről számolnak be Lengyelország és Csehország esetében is, hogy ott minden fejlődik. Az, hogy itt, Kolozsváron versfelolvasó estek vannak, irodalmi kávéházi programok, gyönyörű dolog. Próbálnál Budapesten versfelolvasó estet szervezni…

A magyar mentalitás Kolozsváron más. Magyarországon mindig eljátszom ezt a Pocsolyába léptem dalt, megénekeltetem külön a férfiakat, a nőket, majd együtt őket, ott mindig van jó pár ember, aki nem hajlandó se tapsolni, se énekelni. Kicikizem őket, hogy mi van, meglát a szomszédod, hogy tapsolsz, s félsz, hogy azt mondja, az igazi magyar ember nem tapsol. A mai magyar ember depressziós és csak néz komolyan, nem kezd csak úgy tapsikolni. Próbáltam itt is ezt a poént elsütni, de nem ment, itt mindenki jól érezte magát: tapsolt, mosolygott. Befizettek, hogy jól érezzék magukat, nekem az a feladatom, hogy ennek tehetségemhez méltón eleget tegyek. Ez így normális, így természetes. Németországban, Ausztriában is ez van. Magyarországon tapasztalható egy mély elbutulás, depresszióra való hajlam, kulturális mélyrepülés, ami lehet ide is át fog szivárogni. Állítólag ide is meghívták már Fekete Pákót. Most azt hihetik, rasszista vagyok, de ez nem igaz, csak egyszerűen rossz, amit csinál, semmi köze még a szórakoztató művészethez sem.

Kolozsváron kellemes élmény volt színpadra lépni, elégedett vagyok, feltöltődtem pozitív élményekkel.

Varga Melinda

Fotók: fabiangabor.com