„A boldogság nem történelmi környezet függvénye" - Interjú Bodor Ádámmal

A Kossuth-díjas írót születésnapja alkalmából alkotásról, az erdélyi és az anyaországi irodalmi élet viszonyáról, és a számvetésre késztető személyes ünnepekről kérdeztük.

„A boldogság nem történelmi környezet függvénye”

Interjú a 75 éves Bodor Ádámmal

Az ön nemzedéke a 20. század nagy viharaitól a fogyasztói társadalom jelen virágkoráig számos fordulatot élt át. Eljátszott-e már a gondolattal, mikor és hová született volna szívesen, ha választhatott volna?

Többször is. Mindannyiszor arra következtetésre jutottam, hogy nem szerettem volna sem máshol, sem  korábban, sem később születni. Az biztos, láttam Kolozsvárnál szebb városokat, Erdélynél szebb tájakat, volt alkalmam hosszabb ideig sokkal kiegyensúlyozottabb, a jóléti társadalom körülményei között élni, mégis azt mondom, ha már életem nagyobbik felét ott éltem le, és ettől vagyok olyan, amilyen vagyok, így volt ez jó. Ha most megtagadnám ezt a tájat,  tulajdon múltamat,  magamat árulnám el. Emellett életem egy hallatlan izgalmas történelmi korszakra esett, látványos és életbevágó változásokkal, drámai léptékű műszaki fejlődéssel. Másfelől aligha hihető, hogy máshol, mondjuk egy polgári demokrácia körülményei között boldogabb lettem volna. A boldogság nem történelmi környezet, anyagi jólét függvénye,  arra való hajlandóságunkat a szívünk mélyén hordozzuk.

A jelesebb születésnapok egyben visszatekintő, összegző szerepet is kapnak. Van-e olyan része eddigi életművének, amelyre egészen más szemmel tekint ma, mint a mű(vek) megszületése idején?

Egy ilyen összegzési,  számvetési  készség hiányzik belőlem, a kerek évfordulókkal se igen tudok mit kezdeni.  Az élet valódi határkövei rendszerint nem  nyilvánosak. Ami pedig a műveimet illeti, megmaradt jó viszonyom velük. Köteteim összeállításánál meglehetős szigorral járok el, ezért ritkán találkozom később bosszantó tévedésekkel, az viszont előfordul, hogy némely írásom méltatlanul maradt ki valamelyik gyűjteményből. Így az is természetes, ha sokkal korábban keletkezett írásaim ma nem kínálnak számomra újabb értelmezésre lehetőséget.

Ritkán jelenik meg új kötete. Miként érlelődik meg Önben egy új mű? Mi foglalkoztatja mostanában?

Rendszerint több éves kihagyással dolgozom. Ez nem programszerűen történik, nem alkalmazkodás valami alkotói elvhez, egyszerűen alkati tulajdonság. Évek eltelnek, és nem foglalkoztat semmi, vagy ha igen, nem elég erősen. De ez nem is baj. Jobb kevés, de emlékezetes könyvet hátrahagyni, mint sok feledhetőt. Jelenleg dolgozom, készülő könyvem vége felé járok.

Nemrég Fried István fogalmazta meg egy kortárs erdélyi irodalomról szóló előadásában, hogy a jelen nem kedvez a regényírásnak. Hasonlóképp látja ezt Ön is?

Miért, talán a novellaírásnak kedvez? Nem nagyon értem, milyennek kell lennie egy bizonyos kornak, hogy kedvezzen, illetve ne kedvezzen a regényírásnak. És milyen kritériumok alapján.  Az is kérdés, hogy a regénnyel szemben eltér-e egymástól az irodalomtörténész, illetve az olvasó elvárása. Az is elképzelhető – mivel a kritika divatos irányzatok mentén alakul ki –, míg az olvasói szokás alig változik,  hogy a kettő távol áll egymástól. Egyébként nem sok jelét látom annak, hogy az írók kezdenének elfordulni a regényírástól. Az ember azt hinné, a sokat hangoztatott fölgyorsult élettempó, a média folyamatos ostroma és a televízió uralma a rövid próza felé tereli a figyelmet, holott a piaci számok azt jelzik, hogy ma is elsősorban a regény iránt mutatkozik kereslet. Azért, mert könnyebb műfaj. A rövid próza a regényhez képpest igényesebb műfaj, zenei példával élve, a kamarazene és a nagyzenekari mű viszonya. Az valóban elképzelhető, hogy ennek a zaklatott korszaknak hiteles művészi megragadása nem sok sikerrel kecsegtet és elbizonytalanítja az írót. Számomra egyébként a kortárs környezet nem kínál mély élményeket, nem érzem ihlető erejét, nem késztet művészi ábrázolására. Talán azért, mert az emberi egzisztencia igazi kérdései évezredek óta ugyanazok. Nem hinném, hogy a ma észlelhető  nagy társadalmi mozgások, konfliktusok újszerű elemekkel gazdagítanák az írói  képzeletet.

Milyen alapvető különbséget lát az erdélyi és a hazai irodalmi élet között?

Erre a kérdésre aligha vagyok illetékes válaszolni. Fiatal korom óta ösztönösen kerülöm az irodalommal kapcsolatos rendezvényeket, nem kísértem figyelemmel az ehhez kötődő eseményeket sem itt sem ott. Író vagyok, miközben nem tartom magam irodalmárnak. Nem is tudom, pontosan mi tartozik az irodalmi életbe.  Bizonyos értelemben azt hiszem, én magam sem. Így kívülről tekintve az erdélyi és a hazai irodalmi élet között alapvető különbséget sosem észleltem. Mindkét terület irodalmi életében hasonló törekvések mutatkoznak, nagyjából azonosak a megosztó kritériumok is. Azzal együtt, hogy az erdélyi irodalomnak az anyaországival szemben földrajzi, történelmi helyzetéből adódóan természetesen vannak tagadhatatlan sajátosságai, ezek tájbeli, etnikai különbözőségből adódó jegyek.

Egy rádióinterjúban nemrég megfogalmazta, hogy kötetei nem kaptak megfelelő recepciót. Miben látja ennek okát?

Ha tényleg ezt mondtam, tévedtem. Azóta alkalmam volt a tényleges recepció mutatóit hitelesen fölmérni, ezek pedig azt a valós készséget jelzik, amely az általam képviselt minőséget a hazai társadalomban megilleti.  A külföldi fogadtatás – közel húsz nyelven jelentek meg műveim –, menedzselésen múlik, ezt nyelvterületekre lebontva most  nem szeretném minősíteni.

Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: Bodor Ádám köszöntése a Petőfi Irodalmi Múzeumban