A meglepett gyerekek kíváncsian meredtek a társuk zoknijára, melyen ott ékeskedett egy nagy lyuk. Az ablakon keresztül még a nap is elmosolyodott, ahogyan leste a lombok közül a régi épület belsejében történteket. A szomszéd udvaron a gémes kút a magasba emelkedett, kíváncsian megállt, majd mosolyogva mesélte tovább az alsósok mókás matematika óráját a poros, göröngyös útnak, mely kanyarogva tekergett a házak között.

Szóda

Erika barna haján megcsillant a reggeli nap. Vállig érő hajkoronája kétoldalt copfba kötve lipinkázott, ahogy utánozta az ablakon beáramló meleg napfény táncát. Magas homlokán néhány apró pelyhedző hajszál szabadon nyújtózkodott, s áttetsző sárgás-fehér arcában huncutsággal bújtak meg zöld szemei, melyet pisze orra még csibészebbé varázsolt.
A falon sárgás-pirosas köröcskék játszadoztak, ahogy a kézzel varrt drapériák alakját utánozták . Az odatévedő tekinteteket elvakították fényességükkel,majd egy óvatlan pillanatban átcsusszantak a kétszemélyes barna fapadok sima tetőlapjára, és elbódították a benne ülő gyerekeket.
A másodikosok álmosságát kíváncsian lengte körül a reggeli frissesség s a lábujjhegyen kószáló csend varázsdalt fuvolázott az apró fülekbe.
Váratlanul felnyikordult a hátsó pad. Hangja ijesztően hasított bele a levegőbe, elkergetve a lomha nyugalmat.
– Csak azért tettem fel a lábam a padra, mert most vettem észre, hogy kilyukadt a zoknim. Pont a talpamon! Itt, ni! – szólalt meg a zajt előidéző lányka, azzal felemelte a lábát a hátraforduló osztálytársai orrával egy magasságban és ráhelyezte a pad tetejére. Két kézzel alátámasztotta a vádliját, úgy mutatta talpát előre, a katedránál ülő tanító néninek, aki felhúzott szemöldöke alól kérdéssel teli tekintettel nézett rá.
A meglepett gyerekek kíváncsian meredtek a társuk zoknijára, melyen ott ékeskedett egy nagy lyuk. Az ablakon keresztül még a nap is elmosolyodott, ahogyan leste a lombok közül a régi épület belsejében történteket. A szomszéd udvaron a gémes kút a magasba emelkedett, kíváncsian megállt, majd mosolyogva mesélte tovább az alsósok mókás matematika óráját a poros, göröngyös útnak, mely kanyarogva tekergett a házak között. A domboldal kérdően faggatta az almafát és a terebélyes diófát, akik a kerítés tövében ácsorogtak. Úgy összeszoktak már ebben a régi kis falucskában, akár az egy fedél alatt lakó családtagok, akik öregesen és fiatalosan kergetik napjaikat.
Fél kilencet ketyegett az óra. Erika, még csak alig tíz perce foglalta el a helyét a padjában s máris ráfigyelt az egész osztály.
– Azt hittem azért késtél el, mert a jó zoknit kerested! – cinkoskodott hamisan a tanító, aki vásott, régi tankönyve lapjain kutakodott.
– Nem, nem azért. A füzetemet szárítottuk, mert a tata a pohár mellé engedte véletlenül a szódavizet, s ahogy törölte le, felborította a tejes csuprom is, pont a füzetemre. S aztán meg kellett szárítsuk. Nézze milyen ráncos lett a tejtől! – azzal elengedte a lábát és felemelte a füzetet, mely kínjában szétnyílott és látni lehetett rajta a hullámos redőket.
– Szép kis reggel! – állt fel a tanító a helyéről, és lassú léptekkel elindult a nyikorgó padlón hátrafelé. A gyerekek, kerek szemmel figyelték. Némelyik kacagását rejtegette, mások döbbenettel az arcukon, várták mi fog történni. Ismerték Erikát vagy három, négy hónapja, amióta a faluba költözött a nagymamájához. Szerettek vele játszani, mert érdekes dolgokról mesélt, és érdekesen viselkedett. Úgy beszélt a tanító nénihez, mintha a barátja lenne. Szerinte városon, ahonnan ő is jött, így szokás. Még egy ideig marad a nagymamájánál, mert a szülei külföldre mentek dolgozni és őt itt hagyták.
A padlóból áradó motorina szaga követte a tanító lépéseit egészen a hátsó padig. A nagy barna cserépkályha is felocsúdott merengéséből s álmosan bámult.
– Hát nem valami szép látvány ez a füzet! És a házi feladat? Elmosta a szódavíz?
Erika bátorsága kiszállt észrevétlenül a padból. Magára hagyta a lányt a válaszával. Ő meg csak nézte nagy szemeivel a tanítót, aki lapozgatta a recsegő-ropogó füzetet.
A csend visszasettenkedett a padok közé. Kevély önteltséggel élvezte a két szempár közötti néma viaskodást. A várakozás hirtelen egy ötletet gurított Erika elé.
– Te már ittál szódavizet? Vagy, na, maga már kóstolta, hogy milyen a szódavíz? Úgy csíp, mint a bórvíz! – menekült a kérdése mögé.
Ezt már az osztály nem bírta tovább. Kacagásuk szétömlött a teremben, beterítve jókedvvel a délelőtti ébredezést. Mindenki nevetett. Erika első meglepetése morcos sértődésre váltott:
– Mit kacagtok? Sokkal egészségesebb, mert anyukám küldte külföldről! Ott mindenki ilyet iszik! Egy szép vízzel teli üvegbe kell beleereszteni a patron tartalmát, ami elkezd lassan buborékozni és sisteregni. Aztán kell egy kicsit várni és már iható is.
A gyerekek úgy nevettek, mintha viccet mesélne nekik. Csak Melinda nem kacagott, aki szintén egyedül ült egy padban.
– Szerintem finom lehet! – szólalt meg, de meg is bánta azon nyomba, mert minden szem feléje irányult. Kényelmetlenül érezte magát és haragudott, amiért kicsusszant a száján az, amit éppen elképzelt a mesélés alapján. Irigyelte Erikát, mert más volt, mint a többi. Szép ruhákba járt, a haja is olyan hosszú volt, mint amilyet ő szeretett volna, de az édesanyja mindig levágatta rövidre, mert szerinte így kényelmesebb és a tetvek sem bújnak bele. „Lehet még hosszú hajad eleget, amikor nagy leszel, és törődni tudsz vele!” mondogatta ilyenkor.
Melinda nagyon várta már hogy nagy legyen! Titkon azt remélte, ő is el fog menni más országba, ahol sok édességet lehet kapni és egészséges szódavizet fog inni! Csak az olyan messze van még!
– Holnapra új füzetbe szeretném látni az összes feladatot, amit eddig írtunk, na meg a házi feladatot, a maival együtt! – terelte vissza a tanító hangja az osztályt..
A gyerekek a könyv felé hajoltak. A nap folytatta útját. A fák ringatták a madarakat, a gémes kút merítette a vizet. Csak a gondolatok nem tágítottak a történtekkel. Néhol érdeklődéssel és pajkossággal, néhol kíváncsian és eltöprengve töltötték ki az üres pillanatokat.

Az új reggel felébresztette a napot. Megszokott világos ruháját felöltve megnyújtóztatta végtagjait a horizont vonalán. Párás, tejfehér alsószoknyáját lassú mozdulattal tüntette el a felkelő madarak szeme elől s kecsesen kiegyenesedve mosolygott vissza a rákacsintó kukoricatáblára.
A tanáriszoba nagy, barna cserépkályhája öregesen terpeszkedett a zöldre festett fásláda társaságában.  A motorina szagú padlón morcosan feküdt a zöld futószőnyeg, néhol elbújva a székek szúrós lába elől.
A tanító ott ült az asztalnál kezében ceruza, előtte papírlap. Fehér, keményített inggallérja beletúrt félhosszú sötét hajába, mely hullámosan kacérkodott az egyenes vállak határozottságával. Meleg barna szeme kedvesen pásztázta a betűk kavalkádját, s néha rátekintett az ablakon bekukucskáló napfényre.
Hirtelen kopogás ijesztett rá:
– Igen! – ugrott ki belőle a szó.
Lassan, nyikorogva nyílt az ajtó. Két barna, mozgó copf tűnt elő a sötét ajtó mögül.
– Erika! Gyere csak. Mit szeretnél?– ismerte fel a kislányt.
A lány belépet és becsukta maga mögött az ajtót. Zavarodottan tekergette az ujjait, szeme fürkészve kutatott a tanító néni arcán. Talán a hely magasztossága tette bizonytalanná vagy csak a kint maradt bátorsága miatt érezte gyomrába az émelygést. Inkább lehajolt és megvakarta a térdét, időt nyerve gondolatainak összeszedésére.
– Nos?
– Melinda miatt jöttem.
– Mi van Melindával?
– Szódavizet ivott!
– Szódavizet?
Ő készítette a tegnap délután. Szódából! Tudja, amivel otthon mossák a ruhákat!

Elcsendesedett. Nézték egymást. Gondolataik kavalkádja kíméletlenül szórta szét a megvilágosodott képeket, s az elrepült szavak értelme, a felismerés lomha lassúsággal derengeni kezdett, mígnem a csendben kirajzolódott fakó szomorúsággal a katasztrófa.

Soda = román nyelvből átvett szó;
    Jelentése mosószer