A mulatság már javában tartott, mire odaértem. Pattogó tüzeken ökrök sültek, ragyogtak a homlokok a heves tánc izzadtságától, égtek a szemek. Tántorgó fiatal legény jött szembe velem, kezében fáklya. Vézna, részeges alak, de még volt benne öntudat. Fehér ruhában mentem, zöld levélkoszorúval. A hajam kibontva hosszan, hullámosan lobogott. Mások nem láttak, csak ő.

Nincs kedvem kinyitni a szemem. A fal felé fordulok. A szoba padlója mintha lejtene, és én egyre lejjebb és lejjebb csúszom rajta. Ha pedig felfelé kapaszkodnék, a padló bemélyed a kezem alatt, mint a gumi, nem enged magán fogást, én meg csak csúszom lefelé. Kiáltok, de mintha süket szobában lennék, minden szó hangtalan puffan odabent. Üres vagyok, akarattalan, gondolattalan.

Alig tettünk pár lépést az erdő felé, amikor olyan rettenetes, fájdalmas ordítás hallatszott, hogy hirtelen még a madarak is elhallgattak; csak egy vén, süket varjú károgása zavarta meg a csendet. Ijedten megálltunk. Szerencsére addigra utolért bennünket Jani bácsi és Rózsi néni. Megláttuk, hogy az erdő szélén valaki összegörnyedve jajgat egy bükkfa alatt.

Kertész Dávid mesél. Történeteket, amelyek egyszerre kortársak, meseiek és időtlenek. Kertész történetei tematikailag széles merítésűek: vámpírok és gulág, digitális Krisztus és galaktikus utazás – az író bátran feszegeti a prózanyelv és az elbeszélés határait, az időtlenségtől az idétlenségig és vissza. Mágikus szürrealizmus, sci-fi-elemek és kárpátaljai non-fikció izék, a paletta színes, a stílus gördülékeny – Kertész Dávid első könyve a mai sivár és komolykodó prózasivatagban igazi felüdülés, harlekin-oázis a galaktikus csavargóknak és a szövegek közt vándorló olvasóknak egyaránt.

A halál nem az emlékezet elvesztése, hanem éppen annak apoteózisa. A fény apoteózisa… – elmélkedik Edmond Jabés, hozzám pedig ismét az Árnyékok beszélnek… Amit életlen(ség)nek véltél – suttogja Reb Sia –, az épp ellenkezőleg: a legnagyobb életerő. Aki bolondul az írásért, arról álmodik, hogy árnyék lesz, mert hitvestársul fogadhatja a vizet. Ebből az egyesülésből születnek a könyvek…

Elpusztítanak! Megfojtanak minket a kisebbségiek! Megölnek minket!
Ezt kiabálja román nyelven a belváros forgalmas utcáján egy jól öltözött, de meglehetősen kapatos úr.

Kislányaim – kezdte –, természetesen ti is tudjátok, hogy idén minden igaz szívű román kötelessége és öröme megünnepelni hazánk újraegyesítésének századik évfordulóját.

A kedves olvasó a címet megpillantva azt gondolhatja, hogy botanikai szaktudása (is!) gyarapodni fog a kötet elolvasása közben. Ez sajnos nem így lesz. Megtanulhatja viszont, hogyan kell egy férfinak – menyasszonyi ruhában – harckocsit vezetnie, megmotoroztatnia egy rezesbandát, vagy például hogy mire lehet használni egy Viktória királynő korabeli műkincset. Mégiscsak egy oktató jellegű kiadvánnyal állunk tehát szemben: öntörvényű, bárdolatlan bolondkodás, abszurd-groteszk pikareszk regény a Vénusz légycsapója; a paródia paródiája, amely hol Stephen Leacockot, hol pedig Rejtő Jenőt juttatja eszünkbe. Vaszilkó Bence azonban profi módon játszik az őt ért hatásokkal: saját pompás stíluscsirizével ragasztja össze őket frenetikus humorú világgá.

Szfinxek és dinoszauruszok, hűtlen feleségek és botrányos szomszédok, botcsinálta időutazók és ősi istenek színesítik e könyv világát, mert ahogy a címbeli ajtónak, az életnek is mindig van másik oldala – néha megdöbbentő és megrázó, néha vicces és megható, de mindenképpen őrült érdekes. Vagy csak szimplán őrült. Rettegés és suttogás, megcsalás és becsapás, nyomor és humor tizenkilenc páratlan novellában.

Mindenki elhallgat, nyeldes nagyokat, várják, szóljak hozzá én is, hadd legyen még egy kis étvágygerjesztő a zabálás előtt. Nem elég, hogy kicsináltak, még fejezzem is ki hálámat, köszönjem meg az andalúziai kirándulást, hogy abban a vákuumban, ami a holnapi nap és a halál között vár rám, egy kis boldogságot még biztosítanak nekem!

Anyósom tegnap áthozta a kismacskákat. A Jézus szó ragozott alakjai című könyv, amit most olvasol, meghozta számomra a hírnevet és a megbecsülést. Az érte kapott honoráriumból házat vásároltam Firenzében. Dante sírjához közel összefacsarodott egy juhar egy kőrissel. Az olvasók leveleiből az derült ki, hogy éppen ez a rész, amit most olvasol, tetszett nekik a leginkább. Persze, hiszen a kismacskákat mindenki szereti.

„Nagy dolog a gyerekkor” – írta Radnóti Miklós, és bizonyítja újra első regényével Regős Mátyás.

Egy péntek délelőtt a könyvtárból tartott hazafelé, amikor madárfüttyöt hallott. Az egyik társasház lépcsőkorlátján kékes begyű madárka állt. Julie leült a lépcsőre, és amikor a madárka befejezte énekét, megkérdezte tőle, ismeri-e kedvenc altatódalát. A madárka egy percig gondolkodott, majd olyan lágyan és kellemesen fakadt dalra, hogy Julie szemhéja lassan elnehezedett, és álomba szenderült.

Akkoriban még egyáltalán nem tudott mozogni, a szeme is csukva volt, mintha halott lenne. Az anyukájának. Ő meg csak nézte az anyukája arcát, ott, az idegsebészeten, az intenzíven, egy üvegfal mögül, és úgy érezte, fel sem ismeri.

Azt mindenki tudta, milyen viszony volt közte és Anna között, beszéltek róla, tűnődőn könyvelték el az eseményt. Ki egyet, ki mást mondott, de sok szót nem vesztegettek rá. Szerelmük útját senki sem egyengette. Nem tudta, azért szereti-e Annát, mert mindenről beszélhet vele, vagy azért, mert tömött ajkából szinte kicsattant a vér.

L. Takács Bálint első kötete szabad és öntörvényű könyv, kacskaringós utazás a valóság másik oldalára. A Bad trip történetei egyszerre pszichedelikus rémálmok és szikár elmetájképek a psziché bugyraiból. A könyv nem kórtörténet, és nem kortörténet – bár a kortárs popkultúra számtalan motívuma is megjelenik benne –, hanem felfedezés, kísérletezés, társadalom- és létkritika, hallucinogén-újhullám-minimál-prózában. A jó szöveg túlmutat önmagán, érzéki élményt ad, és gondolkodásra késztet. L. Takács Bálint szövegei ilyenek – látásmódja és hangütése eredeti, humora feketén csillog, szavai a helyükön vannak: irodalmi DMT a gépelfek és sárkánykristályok korából.

Hogyan születik a végzet asszonya? Mikor lesz a szemérmes kislány ártatlanságából pusztító női vonzerő? A kötet novelláiban több huszonéves lány igyekszik létrehozni a sebezhetetlen femme fatale alakját. Próbálkozásaik sorra kudarcba fulladnak, bukásuk íve mégis törvényszerű. Mint a kalitkából kieresztett madár röpte: szabad, merész, kétségbeesett és védtelen.

A hagymaszerkezetűen összeillesztett novellák egymásra boruló héjai mind mélyebben mart sebeket takarnak – a férfiaktól és a valóságtól való végső elszakadásig. Fékevesztett szexualitás, elkeseredett útkeresés, kiüresedett magány és a teljes mentális összeomlásig tartó zuhanás dúl és lebeg mozdulatlanul a kötet lapjain.

1915 tavasza, Fiume. Az olaszok átállnak az antanthatalmakhoz, emiatt egy kivándorolt fiatal magyar parasztasszony nem tud visszamenni Amerikába, ahonnan az ott született lányával az itthon hagyott fiáért jött haza. Visszamegy hát szlavóniai falujába, a szeretetlen anyjához és gyenge apjához. Maga marad, próbál a két gyerekkel élni, ahogy lehet, barátságokkal, szerelmekkel, küszködéssel. Átcsap fölöttük a háború, az összeomlás káosza, az asszonynak a gyerekekkel menekülnie kell Magyarországra. Átéli a forradalmat, a kommünt, otthont talál egy nyugalmazott tanítónál, de a történelem ott is utoléri, új és új otthont kell teremtenie, küzdenie magáért és a két gyerekéért. Mégis újra és újra ezzel az imádsággal fekszik le minden este: Istennek legyen hála.

A folyó-álmok, sodródás-lebegés motívumok, cselekvések is visszatérő, múlt-idéző jelen-folyamatok… Víz alatt, hódvárak között, hínárok, állat-tetemek, hajcsomók, szárny-darabok, emberi végtagok között úszva… Rejtekhelyek, gyermeki mély-élmények, rozsdás hordók és karók, hurkok és különféle csapdák között úszva, örvényektől szédülten, kábulva, a Hármas-Körösben úszva, visszafelé úszva…