Károly és én vagy fél éve randizunk, mindketten túl vagyunk egy házasságon, felnőtt gyerekekkel. Társkeresőn ismertem meg, ugyan nem sokat tudok róla, de kezd közöttünk komolyabbra fordulni a dolog, főleg amióta ő is elkezdett sziklát mászni meg túrázni, erős, nem beszari, akár még társam is lehetne, mindig ilyen paliról álmodoztam − érett felnőttkoromra meg is kaphatom.

Hallgat, mintha hirtelenjében nem tudna mit mondani. Aztán kicsit elhúzódik, hogy rám tudjon nézni. Egészen közel van az arca az enyémhez, a félhomály ellenére is jól látom a szeplőit. Nagy, zöldes szeme szomorkásan pillant rám. Szomorúan és várakozva.

Sárgásszürke lábacskáit egy diófa töve mellett húzódó, napsütötte sávban melegítette egy vörösbegy. Apró, hirtelen mozdulatokkal forgatta a fejét, néha csipogott, tekintetét időről időre a fa ágaira vetetette. A kellemes szélben egyetlen ág lomha mozgása keltette fel az érdeklődését.

Kortárs mozgásművészet / szobrászat. Képzőművészeti egymásra hatások: elvont és konkrét motívumok, mozdulat-fázisok kapnak itt intimitás-form(ul)ákat… Antal Malvina álmában (egy videómunkában): az erdő, a kövek, a Távol-keleti filozófiák: tánc-etűdökké alakulnak…

Kiskőrös népe akkor már napok óta a jelekről suttogott. Hogy pontosan miféle jelekről, azt persze nem tudhatjuk, de hogy jeleknek lenniük kellett, az bizonyos. A nagy emberek születését mindig égi jelek előlegezik meg. Kiskőrös babonára fogékony lakói pedig mindenképpen felismerték ezeket a jeleket, ha nem is tudták maradéktalanul értékükön kezelni őket, és erősen megoszlottak a vélemények az üzenetüket illetőleg.

Elhaladt egy zöld városjelző tábla mellett, amelyre ez volt írva fehér betűkkel: Sehol. Nemsokára a busz megállt, leállt a motor, és kinyíltak az ajtók. Kristóf leszállt, és kíván-csisága a vacogást is elfeledtette vele. „Ó, milyen gyakran vágytam arra, hogy eltűnjek! És most itt vagyok, Seholban. Vajon Seholban semmi sincs?”

Laja szülei – „diplomáciai szolgálatban”, mondta áhítattal − éveket töltöttek az Egyesült Államokban. Laja ott sajátította el egészen garázda módon amerikaias angol kiejtését, mindezenközben viszont például arra is alkalma nyílott, hogy ott legyen az 55 ezer őrjöngő között 1965. augusztus 15-én a New York-i Shea Stadiumban, a Beatles híres amerikai fellépésén.

És most a félelem síkos felületén csúszom lefelé a gép szárnyán, nem bírok fékezni, bele fogok zuhanni a zavaros, iszapos vízbe. Kellett nekem kíváncsiskodni, cikázik át rajtam, de közben már placcsanok, a koszos, büdös, állott víz az arcomba fröccsen. A nadrágom átázott, meg is ütöttem magam. Összességében azért jobban féltem, mint amekkora bajba kerültem. Úgyhogy vissza is kapaszkodom.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának pályaművei közül Kövesdi Miklós megosztott harmadik helyezést nyert írását közöljük.

Talán ez a legjelentősebb esemény az úttörőavatástól eltekintve az iskolai évek alatt, meg aztán jóval később az erotikus játszadozás a lányokkal. Szerepjátékok voltak, ismert filmekből vették át a figurákat, és a csiklandozásnál tovább nem mentek egyszer sem. Közben az ördögök is eltűntek otthonról.

Mi örökre befejeztük vele, akárcsak a fiával. Micsoda egy szipirtyó, meg ne merd tenni, hogy arrafelé mész, még a szomszédok is meglátják, hogy a megzakkant vénasszony rokona vagy. Telefonodat elveszem, ha nem fogadsz szót. Most hiába rohansz a szobádba.

Bolygó kinézett az Ipartestület italmérésének ablakán. Háta mögött, a biliárdasztalon, amelyet néptáncos fiúk szoktak péntekenként körbeállni, kopott dákók feküdtek. A golyók az írótáblával együtt a pult alatt kushadtak. Odakinn esett. Bolygó figyelte a járdát az utca túloldalán, amely mintha hullámzott volna, akár a pocsolyák a szélben. Tudta, hogy a gesztenyefák feltörő gyökerei miatt vált hepehupássá. A csatornákból ömlő víz kis érré állt össze az aszfalton, kerülgette a járda apró dombjait.