Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának dicséretben részesített pályaművei közül Tóth Lászlóné Rita írását közöljük.

Az experimentális megközelítések speciális tárgyi szituációkra koncentrálnak. Alkotói kísérlet: a föld csontjai és az Ásító inas találkozása! Struktúra-szervezés fonalán haladva: történeti, formai, felületi kérdések merülnek (fel). Roncsolt színek, kimarások az anyagból, fázisok állapotait is rögzítve…

Asztrik hosszú szárú, bokszos bőrcsizmát visel. Nyikorog, amint menetel. Molyszagú a kabátja, a szája. Ha morog, protézise alul-fölül mozog. 1982-t írunk. Nincs protézisragasztó. Hetvenen fölül van. Alul se lenne fölül. Én negyvenöttel fiatalabb vagyok, mégis magam alatt. Állok a Duna-parton. Hideg szelekkel cibál, tépáz, ráncigál az egyedüllét.

A vadorzás amúgy ismeretlen volt egy olyan közösségben, ahol a ’közös’ szó fogalmán épp az ellenkezőjét értették, vagyis, ami mindenkié, az az enyém is, tehát viszem. Elvi korlátok voltak, de nem értek semmit. A hazugságon nyugvó rendszer azért épült fel, tudta mindenki, hogy egyesek szép lassan jóllakjanak belőle. Újraelosztás volt ez a javából, amiből a nagy többség kimaradt, legfeljebb bűnözéssel jutott némi konchoz.

Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának dicséretben részesített pályaművei közül Gőz József Miklós írását közöljük.

Nunc dimittis servum tuum, mondta réveteg mosollyal a tiszteletes asszony, és Karcsi azt válaszolta, hogy elnézést, de ezt nem érti. Szanszkritul beszélt hozzám, vagy valami ilyesmin, dúdolta bele a saját asszonya arcába később ezt a félmondatot a férfi, amit valahogy megjegyzett, érdekes dallama van, beletette a vattadzseki zsebébe az ezrest, amit dugiban kapott, a szív fölé, a logó alá.

A férfit megcsapta a nő kényszeredett mosolya, villáskulcsként ütött bordái közé a visszautasítás, mindketten fájtak, ahogy hátat fordítottak. A nő ügyesen áltatta magát, ebben volt a legjobb, ez csupán gesztus, a férfinak nem akadt sok dolga így kora délután, és egy kávé önköltsége valószínűleg néhány forintban mérhető, még a Fővám téri bérleti díjak mellett is.

Ha Bennóra gondolok, elfog a szégyen, de akkor azt hittem, hogy megőrülök a boldogságtól, mert nála lakhatok, mintha a többit fel sem fogtam volna, érdekházasság, semmi nem lesz köztünk, életem első leánykérése azért történik meg velem, mert olyan becsületes vagyok, hogy még egy olyan kísértésnek is ellent fogok állni, mint a tartásdíj kisajtolása, de mindez nem volt fontos, gondolkodom rajta, és most ne beszéljünk róla többet…

Örmény gyöngyike a kék csenkesz bozontjába mártja finom bogyóit, törpe bangita recéshagymájú hölgylevélhez közelít, izsóp ellepi kankalint, őszi sisakvirág ajánlja magát kopasz szilkesarknak, barátcserje, borbolya, meténg, tű-tuja és tövisfurulya: mind az indás csatavirágot ostromolják, macskamenta táskavirággal, borzaskata kékszakállal hál, bojtocska és családja beleszédül a csodás golgotavirág aurájába…

Emlékszem, kölyökkoromban gyakran mondogatta: „Tanuld meg, fiam, kétféle ember van, a rendes ember, meg a komonista.” Így mondta: „komonista”. Az ő ellenérzései a negyvenes-ötvenes évekből táplálkoztak. Kuláknak nyilvánították. A nép ellenségének. Bevitték a községházára. Megverték, megalázták. Elvették a földjét, amit két keze munkájával kapart össze.

Csilla a bizalmába fogad, ahogy én is őt. Fura kölyök vagyok, vagy tudom is én. Melósivadék, mégsem gyökér. Az bennem a furcsa, hogy nincs bennem semmi furcsa. Mondják, minden ember egyedi, különleges. De én nem. Én pont olyan vagyok, mint bárki más. Fehér golyó. Persze különc, mint mindenki. Az osztályunk huszonhat különcből áll, és nem értékelik a hallgatagságom, ahogy azt sem, hogy soha nem tanulok. Azt viszont igen, hogy megmondom a tutit, ha a nagyvilág dolgairól van szó – feltéve, hogy nem tananyag.

Remegő térddel indultam a ház felé. Nem tudtam szaladni, csak botorkáltam. A teraszajtóból visszanéztem: a méhek már egész testét elborították. Ő, utolsó erejével, lassan a víz felé vonszolta magát. A vízben remélt menedéket a gyilkos támadás elől.

Ha elmegyek az elhagyatott épület előtt, ösztönösen lelassítok, arcomat a koszos üvegnek nyomom, kezemmel takarom az oldalról beáramló fényt, hogy belássak hajdani virgoncságom színhelyére. Az évtizedes por alatt is felismerni vélem az ételpult lágyan hajló üvegvitrinjének ívét.

Úgy élhetsz mindig, ahogy kívántad. Szorítsd hát arcod a fekete földhöz. Sebezhetetlen, akár az árnyak, kívül az időn.

Zenét elvből nem hallgatok ilyenkor, telefonálni nem volt kedvem, minek, évek óta először öntött el az a boldog tudat, hogy senkinek sem tartozom elszámolással. A magány édes ölelésében sétáltam, hét óra elmúlt, s a kijárási korlátozás idején egy lélek sem volt körülöttem, mindenki időben behúzódott, igaz, menni sem volt hova, és az idő sem kedvezett a terekre szervezett találkozóknak.

Később, a Zupenčičeva és a Búvármúzeum metszésében, a Retrograf ’80-as Music Bar sikátor-teraszán is megpihen a társaság. Milurit Pan és Maja Ženska is ott alapoznak, ó, a kortalan, só-bor-szesz faragta páros! A visszatérő Zorpia évek óta szemléli őket…

A férfi nekilátott a teendőinek, legelőször is felhívta a hivatalt, ahol titkári minőségben dolgozott, hogy beteget jelentsen. Aztán kikészítette a reggelit. Végig azon gondolkodott, felhívja-e az orvost, vagy elmenjen-e fodrászhoz. Bizonytalan volt ebben a kérdésben, végül is mi várna rá? A fodrász sikítva elküldené, az orvos pedig rendőrséget vagy mentőt hívna, egyik sem kellemes. Inkább arra voksolt, hogy majd ő elintézi ezt a dolgot Herminával.

Csak tűrj, barátném, jó asszonysors szerint, tűrd el, hogy most meg gyereknek akarnak látni. Tűrj, hisz ehhez vagy szokva, és nevess velem, nevess magadon, hogy akkor előbb szabadulsz. Csak dobjad kétfelé, dobjad, amidet kell, te jó, te jóságos asszony. Nőkaméleon, az. Mert lásd, azok vagyunk még, alkalmazkodók, ha kell. És csontig, és persze izmunk és inunk szakadtáig.

„Lábujjaid újszülött ötösikrek.

Terrakotta törzsüket csókolom.

Tükrös gyöngyház-feje van mindegyiknek.

Hideg patak fut végig combodon.”

(Faludy György: XXXIV. Fülledt éjszaka, 2)

Arra kéri majd Róheimet, hogy foglalkozzon vele. Pedig ő mindent ért, az egész élete foglalkozás önmagával, önmaga részeivel, ő a szómágus, az öngyógyító, az önfelgyújtó és önreflexió-feljegyző, a nagy ön, amely hol rávetül a világegészre, hol csíra kicsinységűvé roskad. Mint mikor a homokot nagy igyekezettel próbálja összetapasztani a gyermek, de ahogy tenyerét elveszi a formától, az elkezd az itt-ott orvul meglapuló száraz homoktelérek mentén darabjaira hullani.