Az elsőkötetes lett író, Andris Kalnozols regénye egy fiatal autista fiú önkeresésének és magára találásának megható története, amelyre valószínűleg sokáig emlékezni fognak az olvasók. A naplóformában írt könyv egy évet mutat be Oskar életéből, aki Naptárnak nevezi magát, és hétről hétre, napról napra beavatja az olvasót különös sorsába, csetlő-botló fiúból határozott férfivá érésének folyamatába.

Miért akarta, hogy Naptárnak szólítsák?

John Barth (1930–2024), a tavaly elhunyt, matuzsálemi kort megért amerikai novellista, regényíró hosszú pályáját realistaként kezdte, majd posztmodern ikonná vált, aztán saját metafikciós stílusában alkotott, végül egyetemi esszéíró lett belőle. Dolgozatom a spekulatív irodalmi stílusba is sorolható impozáns negyedik regényével, a Giles Goat-Boy: or, The Revised New Syllabus cíművel foglalkozik.

Varga Melinda nehezen beskatulyázható szerző. Hat verseskötet után a Szellőcske meseregény, mint első prózakötet, ismét új színt hoz az írói palettán.

Bene Zoltán új könyve konklúziójában szinte Madách-i mélységekbe-magasságokba ér. De ne vágjunk az események elébe!

Sinka István önéletrajzi ihletésű regénye túlélte a vészkorszak tiltólistáit, és sok évtizednyi hányattatás után – Medvigy Endre szerkesztői munkájának köszönhetően – immár az eredeti változat került a könyvesboltokba. Azért is fontos ez, mert az olvasó előtt csak így tárulhat fel tisztán az a közeg, az a miliő és érzésvilág, amelyet az író megélt. A könyv ugyanis valós élményeken alapszik, és drámaian pontos képet rajzol arról a nyomorúságról, amelyben Sinka – az édesapja tragikusan korai halála után – a gyermeki lét minden örömétől megfosztva nevelkedett.

A dr. Cseporán Zsolt, dr. Grad-Gyenge Anikó és dr. Sápi Edit szerzőhármas Színház és szerzői jog című kötete a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete megbízásából és kiadásában jelent meg 2025-ben a Fundamenta Profunda sorozat 13. darabjaként. A Fundamenta Profunda (Mélyalapozás) című sorozat azt a célt szolgálja, hogy általános jelleggel az MMKI művészetelméleti és módszertani témájú kutatási eredményeit hozza nyilvánosságra.

Az utóbbi években számos történelmi regényről írtam (rajongóként persze csak az olvasottak töredékéről), többek között Gál Vilmos remek Báthoryjáról is. A történész és muzeológus szerző tudományos munkája mellett fogott szépírásba: a nagyívű, élénk, cselekményes Báthory köteteivel egyéni hangú, jellegzetes karakterű írót ismerhettem meg, aki munkásságával új színt hozott a kortárs magyar történelmi regény nemrég kezdődött és napjainkban is tartó reneszánszába.

A kortárs magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alakja Stefanovits Péter. Számtalan kiállítása, művészeti életben való aktív részvételét, valamint oktatói tevékenységét mind a szakma, mind pedig a közönség jól ismeri. Grafikus, ám

Két novelláskötet után Erőtér címmel regénnyel jelentkezett Prax Levente, aki egyébként verseket is ír a maga egyéni, frappáns és nyers hangján. Új műve is különös, és nem túlzás, hogy kilóg a sorból...

Az orosz széplány valóban jó könyv volt. Annyira jó, hogy irigykedtem az íróra, de persze tudtam, hogy az orosz széplányról csak egy orosz író tud ennyire jó könyvet írni. Ma már nem is nagyon emlékszem rá – hiszen ez majdnem harminc éve történt –, csak az élményre. Azóta is lelkesen vásárolom a szerző, vagyis Viktor Jerofejev műveit, de szomorúan kell megállapítanom, hogy egyik sem éri el Az orosz széplány színvonalát. Lehet, hogy én lettem nyűgösebb, vagy a szép lány volt túl szép. Nem mintha a szerző többi könyve érdektelen lenne. Csak nem olyan. Főleg, hogy nem regény, ahogy ez a mostani sem az.

Valamikor a magyar középkorban bolyongunk remeteként a Pilis hegyei között, megriadt szarvasként vágtázunk az erdőben, mint kiéhezett ló térünk haza a királyi birtok istállójába, farkasokat űzünk, vagy farkasként menekülünk.

Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?

A mű első változatát, gondolom, sokan ismerik. Mikor először (2008-ban) az Ulpius-ház gondozásában megjelent, sokat beszéltek róla kritikusok és olvasók egyaránt, s azóta – a szerző közlése szerint – több mint 9000 példányt adtak el belőle itthon (értem alatta Erdélyt és az anyaországot). Népszerű külföldön is, lefordították németre, románra, oroszra, franciára, angolra, a legnagyobb sikere ez utóbbi nyelven volt, megjelenésekor a hónap könyve lett.

„Kávéház nélkül nincs irodalom” – írta Márai Sándor és valóban: a 19. század második felétől a II. világháború végéig tartott a magyar kávéházak reneszánsza. Az aranykor kávéházi rengetegében pedig mindig volt öt-hat olyan hely, amit „irodalmi” vagy „művészkávéháznak” nevezhetünk. Nyáry Krisztián ezeket a helyeket veszi sorra, kitágítva ezt a közel százéves időszakot kétszáz évre: Berzsenyitől Kertész Imréig.

Sir Kingsley William Amis (1922–1995) angol regényíró, költő, kritikus és tanár. Több mint 20 regényt, hat verseskötetet, memoárt, rengeteg novellát, rádió- és televíziós forgatókönyveket, valamint társadalom- és irodalomkritikai művet írt. Leginkább szatirikus írásairól ismert.

Mindannyian tanultunk az 1526. augusztus 29-én (valójában szeptember 8. lehetett) lezajlott mohácsi csatáról, amelyben katasztrofális vereséget szenvedtünk az Oszmán Birodalom hatalmas haderejétől. A magyar hadtörténet egyik legtöbbet emlegetett eseménye nemzetünk nagy tragédiájaként maradt meg emlékezetünkben. Ezt őrzik nyelvünkben a „több is veszett Mohácsnál” és a „nekünk Mohács kell” szállóigék, utalva a veszteség nagyságára. Életét vesztette II. Lajos király, Tomori Pál kalocsai érsek, Szapolyai György főúr, Szepesi gróf, Szalkai László esztergomi érsek.

Történetek. Könnyedek, tragikomikusak, alföldiek. A gyulai születésű Kiss László Mi kell a boldogsághoz novelláskötetében helyet kapó írások nem kívánnak hosszas fejtörést. Nyelvezete fiatalos és szókimondó – vagánynak is nevezhetnénk. Tartalma megtalálható az utcán, a buszon, a szomszédos tömbház valamelyik szobájában, bármelyikünk életében. Hiszen kinek nem voltak nagyra törő, megbukott tervei? Megalázó szakítása? Ki nem került kellemetlen, égető szituációba (mint például a meztelen exed fotóját nézegetni, miközben online történelemórát tartasz képernyőmegosztással)?

Borbély Károly festményeinek szemlélése mindig szellemi kalandot, benső utazást jelent – legyen szó játékos figuralitású templomi stációkról, fák erezetével kísérletező nyomdatechnikai szöszmötölésekről, vagy épp nagyvonalú, pasztelles gesztusokról. Ami a gazdag életúttal bíró, számos elismeréssel, többek között Apáczai Csere János-díjjal kitüntetett festőművész, művészetpedagógus és -terapeuta minden alkotását áthatja és alapvetően összeköti, az a kedély. Legdrámaibb témájú munkáiból is sugárzik valami őserejű, ősgyökerű, napfényes termőföld-szagú derű.

Gárdos Péter az Uramisten, Szamárköhögés, Hajnali láz című filmek után, utolsó filmjének, a szülei szerelmének igaz történetét feldolgozó Hajnali láznak sikeres regényfeldolgozását követően már nemcsak filmrendezőként, de íróként is nagy népszerűségre tett szert. A Semmelweis Ignác rövid boldogsága immáron ötödik, pontosabban szólva negyedik regénye (Hajnali Láz, Királyi játék, Hét mocskos nap, átdolgozva: Szemérmetlen történetek).