Vannak olyan könyvek, amelyek csak történeteket akarnak elmesélni, és vannak olyanok, amelyek inkább egy sajátos érzékelési módot építenek fel. Abafáy-Deák Csillag Terepasztal című kötete az utóbbiak közé tartozik. Már a cím is olyan metaforát kínál, amely túlmutat önmagán: a terepasztal nem egyszerűen kicsinyített világ, hanem olyan modell, amelyen a valóság újrarendezhető. Nem a világ másolata, hanem annak értelmezése. Annie Ernaux mottója – „Az elbeszélésnek nem a valóság felkutatása, hanem a megteremtése a célja.” – pontosan kijelöli ezt az irányt.

Vannak életek, amelyekről utólag úgy érezzük: egyetlen ember számára túlságosan sok történelmet mértek rájuk. Bánovics Mária élete ilyen. Nem azért, mert ő maga történelmi szereplő kívánt volna lenni, s nem is azért, mert a történelem alakítóinak közelében élt. Éppen ellenkezőleg. Egy asszony történetét olvassuk, aki családot alapított, gyermeket nevelt, dolgozott, varrt, földet művelt, féltette a hozzátartozóit, gyászolt és reménykedett – miközben körülötte újra és újra összeomlott az a világ, amelyről azt hihette volna, hogy végre tartós marad.

Strobl Alajos – ha ezt a nevet halljuk, képzeletben elvonulnak előttünk Budapest legmonumentálisabb köztéri szobrai Arany Jánostól Liszt Ferencig, Szent Istvántól Hunyadi Mátyáson át Széchenyi Istvánig... és sorolhatnánk a legnagyobb történelmi személyiségek, írók, költők, zeneszerzők, építészek, képzőművészek neveit, akiket a 19. század és a századfordulót követő két évtized egyik legtöbbet foglalkoztatott szobrásza megörökített vésőjével.

Kell-e, lehet-e írni régi korok eseményeiről úgy, mintha ma történtek volna? Úgy látszik, lehet. Bán János – írói nevén Bán Mór –, úgy ír Konstantinápoly 1453 évi ostromáról a Hunyadi-sorozat tizenharmadik könyvében, a Túl a tűz és érc falánban, mintha azok az emberek, harcosok, asszonyok, szenvedők (időközben a regény lapjain és a valóságban is elhunytak) és túlélők mind-mind köztünk élnének. Ugyanúgy szeretkeznek, lelkesednek; mások mai politikusokhoz hasonlóan gonoszak, megint mások nagyképűek, számítóak, vagy éppen hősi halált halnak a hazáért.

Utazás, szenvedély, csókhalmok, parfümillat…, fiatalkori botlások és exek, gyárkémények fojtogató füstjelzései, élet és halál – de vajon belepréselhető ennyi minden (talán egy fél élet?) száz kurta zsebkönyvoldalba? Hargitai Ildikó bravúrosan tömörít, úgyhogy a válasz: igen. A Keresztcsontcsók (novellák kazalban) című kötet megírását tagadhatatlanul személyes élmények és valós történések inspirálták, így nem húzza a fikcióművészet végtelen irányokba az eseményeket.

Ülök a kenesei strandon, köröttem gyerekek és felnőttek. Kezemben Fellinger Károly legújabb verseskötete. Ránézésre egyértelmű: gyerekeknek szánt gyűjtemény. Minden oldalon a vers mellett gyönyörű illusztráció: Király Anikó művei. S arra gondolok, milyen jó lenne, ha ez a könyv sokak kezébe kerülne. Mert kicsiknek és nagyoknak egyaránt élvezetes olvasmány lehetne. Nemcsak a kenesei strandon…

Révész Sándor (1956–) Pulitzer-emlékdíjas újságíró, történész. A Beszélő, majd a Népszabadság szerkesztője, jelenleg a HVG munkatársa, a Mozgó Világ kolumnistája. Írt könyvet Antall Józsefről, Aczél Györgyről, Gimes Miklósról, Dobi Istvánról. Legújabb kötetének, a Történelemcsinálóknak hősei a reformkortól a Kádár-korig tartó időszak politikusai: gróf Zichy Ödöntől (1809–1848), a szabadságharc kivégzett árulójától, Mihelics Vidig (1899–1968), a minden rendszert kiszolgáló katolikus ideológusig, pont harminchárman.

Turczi István legújabb verseskötete a Scolar Kiadónál jelent meg 2025-ben. „Korpusz – a szó jelenti egyfelől a szöveg egészét, másfelől Krisztus felfeszített testét. (…) Az egész kötet csupa ellentét: őszinteségükben szinte naiv megszólalások váltakoznak nagy műveltségről tanúskodó, a világkultúrát befogadó versekkel.” – írja Nádasdy Ádám a kötet előszavában. A kötet főleg szabadversekből áll, ám Turczi bravúrosan alkalmazza a kötött formát és rímet is.

Igaz ugyan, hogy a mai világban rengeteg információforrás áll a rendelkezésünkre, mégis a könyvolvasás olyasmit nyújt – majdhogynem misztikumot –, amit a rövid vagy hosszabb videók meg a gyorsan pörgetett közösségi média nem képes megadni, de még a mozi- vagy tévéfilmek sem. Mi ez a misztikum? Hogy betűket látva-olvasva képeket látunk magunk előtt, tájak, korok jelennek meg, egyszerre vagyunk a filmkészítő és a vetítővászont néző. Ráadásnak mindenkinek mást jelent, vagy láttat ugyanaz a betűsor, ugyanaz a gondolat.

Már a könyv címe is vidám oximoron (Mozart bikiniben), a játékos alcím (Zeneszerzők viselt dolgairól) pedig kettős értelmet hordoz: a ruhaviselet mellett az emberi titkokra is utal. A piros-feketébe öltöztetett lapok előre jelzik, hogy nem mindennapi olvasmányban lesz részünk. Bősze Ádám sajátos csipkelődő stílusában rövid divat- és zenetörténeti áttekintést ad a keresztény egyházi zene kezdeteitől a 20. századi modernig, miközben szélesre tárja a legnagyobb komponisták ruhásszekrényét, divathóbortjaikat is bemutatva.

Böszörményi Zoltán irodalmi ereje talán abban rejlik, hogy nem pusztán tárgyal egy témát, hanem asszociációk, kulturális utalások, filozófiai kitérők és gazdagon hömpölygő mondatok hálójába képes vonni olvasóját. Megihlető, felkavaró, merész, mégis gyengéd és kifinomult – és csak azt nevezhetjük valódi stílusnak, amely mindezt képes elbírni; minden más csupán manír és máz.

Ritka szerencsés csillagzat alatt születhetett a könyv, amit olvasok. Cím, alcím, borító, grafika, tipográfia és méretezés tökéletesen összhangban mutatkozik. Nyilván megkönnyíti a kiadvány dolgát, hogy Tersánszkyról szól, én meg Tersánszky-rajongó vagyok: a kapuk nyitva állnak. Persze a rajongók már csak olyanok, hogy a kapu nyitva, ám magas a küszöbe! A rajongó szemében a legkisebb hiba is bűnné terebélyesedik – sosem bocsátja meg, ha rajongása tárgyáról valami hülyeséget olvas. Ám ebben a könyvben hiba nincs.

Épp Szentkuthy Miklós monumentális regényciklusának, a Szent Orpheus breviáriumának első kötetét hagytam félbe, hogy elkezdjem E. Bártfai László legújabb könyvét, amikor észrevettem: különös módon tematikailag éppen ott kezdődik, ahol az 1973-as kiadású Szentkuthyt letettem. A véletlen esztétikája lenne? Vagy pusztán a véletlen véletlene? Egy biztos: egyik mű sem strandolvasmány.

György Attila 2018-ban Budapesten megjelent kisregénye a mintegy kétezer évvel ezelőtt önálló létezését elvesztő, a latin tengerbe olvadó etruszk civilizáció egyik prominens képviselőjének lelkivilágába, gondolataiba kalauzolja el az olvasót.

Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

„Te soha ne üss először” – mondták a szüleim gyerekkoromban –, „de üss vissza, ha bántanak!”

Nem volt jó tanács. Saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy rendszerint az nyer, aki először üt – és nagyot üt. A világ rohadtul igazságtalan, és tudjuk, hogy oda kellene tartanunk a másik orcánkat is, ám mégis jobban tesszük, ha a fejünket és a gyomrunkat védjük. És ha valaki csúnyán néz ránk, akkor ütünk. Különösen abban a kemény újpesti világban, ahol felnőttem. Persze van egy másik megoldás is: a futás, amely, mint tudjuk, szégyen, de hasznos.

„...A nevem Bond. James Bond.” – Örök férfitoposz, nők vágyálma, pedig a titkos ügynök eleinte csak regényekben ügyködött, akciózott, menekült és vetődött. A jó öreg 007-es idealizált stíluselemekből összerakott figurája szinte már nevetségesen eszményi és túláradóan heroikus, ezért az egyik legtöbbet parodizált karakter is. Egzotikus kalandjai, kifogástalan eleganciája, kaszinórajongása, képtelen kütyüi és valamennyi visszatérő, pojácás szokása tömegeket csalogatott a mozikba.

A jelenkorból visszatekintve úgy tűnik, a hetedik nap után sok minden elromlott, félresiklott. Isten talán túlzott bizakodással tekintett teremtményeire. Ha voltak konkrét elvárásai, alighanem csalódnia kellett.

A görög-római kultúra a zsidó-keresztény vallással együtt az európai civilizáció sarokpontja. A görögöket a politikatörténetben a demokrácia megteremtőinek, a művészetekben pedig a klasszikus szépségeszmény hordozóinak tartjuk, ám mindez sok esetben leegyszerűsítő vagy akár hamis elképzelésekhez vezet, amint arra Emily Hauser Mythica – Legendás hősnők igaz története című könyvében több alkalommal is rámutat.