Isten háta – Kiss Ottó A másik ország című regényéről

Kritika

Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország a magyarok országának délkeleti csücskébe vezet: Citkó és Vánkosd a történet helyszínei, s nem nehéz kiókumlálni, hogy a térképen merre kell keresnünk ezeket a helységeket. Ha elővesszük az atlaszt, azon a Battonya, Békéscsaba, Gyula betűsorokat kell felkutatnunk. És amit találunk, az is egy másik ország: Magyarországon belül az Alföld, azon belül a Dél-Alföld, azon belül is a keleti fertály, immáron kilencvenegy esztendeje hármashatárvidék. Kiss Ottó könyve ennek a vidéknek a regénye. – Bene Zoltán írása

 

 

Isten háta

 

Kiss Ottó A másik ország című regényéről

 

Már közben is gyakran, de miután letettem, sem szabadultam. Már az első mondatok után eszembe jutott. Utána is rendre. Orcsik Roland második verseskönyvének (Holdnak Arccal) borítószövegéből, hogy „Ajánlom ezt a könyvecskét mindazoknak, akik küzdenek a veszteség fantomjával, legyen az szülőföld, kapcsolat, család, gyermekkor, elfelejtett nyelv vagy bármi, amibe ma is vadul kapaszkodnának, mint isten száradó fűszálába.” Mivel nem tudom, mi a könyv fülszövege, összevetni sem tudom az idecitálttal, e-mailen érkezett a pdf-fájl, vaskos papírkötegként olvastam, borítótlanul. Izgatottan várom, hogy könyv alakjában is forgathassam, már csak a fülszöveg miatt is. Habár tudom jól, bármi lesz is az, bennem ez a regény örökre összekötődött a Holdnak, Arccal idézett ajánlásával…

   Kiss Ottó harmadik regénye A másik ország. Erről az országról szól. Erről, amiben élünk. Erről, ami adatott. És ennek egy nagyon is sajátos, nagyon is markáns szeletéről, az országon belüli egyik másik országról, mert „az országnak ez a része, ahol mi élünk, az Alföld, Isten háta.” Ha most felállnék és fognám magam, kimennék a város szélére, messzire ellátnék, s valóban úgy érezném, „a hatalmas, sík föld tényleg olyan, mintha Isten háta lenne.” Valóban. Olyan. Mégis óhatatlanul fölmerül az emberben, hogy „ha Isten háta ilyen szép, vajon milyen gyönyörű lehet Isten arca”.

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország szép regény, pedig nem Isten arcáról, hanem csak a hátáról mesél. És Isten háta ahhoz az országhoz (is) tartozik, amelyik ugyan éppen a történet ideje alatt rongyolt el egy hivatalos megnevezést (Magyar Népköztársaság), hogy felvehessen újra egy régebbit (Magyar Köztársaság), alapvetően azonban ez az ország Magyarország néven ismeretes. Erről az országról mesél Kiss Ottó könyve. Erről is. És másikakról, mert „ilyen is van, láthatatlan ország, gondolj csak bele, a szelet se látod, mégis létezik, fákat csavar ki a helyükből, tetőket tép le a házak tetejéről. Hát az a másik ország is ilyen, itt van körülöttünk, vagy felettünk, nem lehet biztosan tudni, hogy hol, de azt igen, hogy a hatását mindig érezzük (…)”.

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország a magyarok országának délkeleti csücskébe vezet: Citkó és Vánkosd a történet helyszínei, s nem nehéz kiókumlálni, hogy a térképen merre kell keresnünk ezeket a helységeket. Ha elővesszük az atlaszt, azon a Battonya, Békéscsaba, Gyula betűsorokat kell felkutatnunk. És amit találunk, az is egy másik ország: Magyarországon belül az Alföld, azon belül a Dél-Alföld, azon belül is a keleti fertály, immáron kilencvenegy esztendeje hármashatárvidék. Kiss Ottó könyve ennek a vidéknek a regénye. És még ez a vidék is tovább osztható másik és másik országokra, hiszen a regényhős szerint „Vánkosd nagyon másnak, igazi városnak tűnt, tízszer annyian lakták, mint Citkót, közel hatvanezren. Én is egy másik országba kerültem, de ebből az országból bármikor vissza lehetett térni.”

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország Magyarország bő két évtizedébe kalauzol: a hetvenes évek elejétől a kilencvenes évek elejéig. A brezsnyevi pangásból a gerontokrácia groteszk uralkodásán át a gorbacsovi glasznosztyon keresztül a Birodalom széthullásáig. A Kádár-rendszer konszolidációjától a lakiteleki sátoron át, Nagy Imre újratemetésén keresztül a taxis blokádig.

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország egy generáció, pontosabban egy generáció vidéken élő tagjainak könyve. Azé a nemzedéké, amelyik az úgynevezett új gazdasági mechanizmus idején kezdett iskolába járni, majd egy látszatra még erős szocialista államban érettségizett, közben társai közül azt látta menőnek, akin nem Trapper, hanem jugoszláv farmer feszült. Azon nemzedéknek regénye ez a könyv, amelynek férfitagjai Csernobil környékén voltak katonák. Azé a generációé, amelyik a rendszerváltásnak nevezett politikai folyamat idején húszas éveinek közepén-végén járt, próbált családot alapítani, egzisztenciát teremteni, helyét kereste az újban, s rá kellett döbbennie, hogy ez nem is olyan könnyű feladat. Ezek után azt is mondhatjuk, hogy

   Kiss Ottó regénye, A másik ország tehát fejlődésregény (is). Fejlődik lapjain a főhős, eljut valahonnan valahová lélekben is, térben is, hogy aztán végül mindkét értelemben hazatérjen. Fejlődéséhez keretet egy valóságos ország nyújt, ám időről időre felsejlik egy másik ország is, amely vagy létezik, vagy nem, vagy eljövend, vagy nem, vagy beteljesül, vagy nem. Olyan, „akár a keresztényeknél: Isten csak annak van, aki hisz.” Mert mifelénk csak a bizonytalanság a biztos, ahogy az elcsépelt frázis tartja. Merthogy errefelé tényleg soha semmi sem biztos. A világnak ezen a tájékán, ahol élünk, ahhoz hozzászoktunk, hogy minden lehet, s mindennek az ellenkezője is. A másik országgal is csak óvatosan! Lehet „egyszerű csalás, az ördög kétségtelenül zseniális mesterkedése.”

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország szerelmes regény (is). Egy megrázó, szépségesen szomorú kamaszszerelem és egy nem kevésbé szép, szintén a kamaszkorban gyökerező ifjúkori szerelem regénye. Olyan szerelmeké, amelyben hinni lehet, és amelyekben érdemes hinni. Amelyek úgy hordozzák magukban a valóságfelettit, hogy közben fájdalmasan valóságosak.

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország olyan könyv, amit jó olvasni. Az egyes szám első személyű elbeszélő, Mozik Károly (ragadványnevén először Szinema, majd Muzsik) az első hangtól az utolsóig megragadó természetességgel mesél. Az elbeszélés mindvégig hiteles, meggyőző, mert sehol nem csap át túlságosan személyes hangba, amint a személytelenségbe sem csúszik bele. A kellő távolságot tartja a mesélő a mesétől, éppen akkorát, amekkora ahhoz szükséges, hogy minden egyes szavát elhiggye az olvasó, akinek ennél fogva nem esik nehezére az elbeszélő látószögébe helyezkedni. A narráció hangja nyugodt, már-már a visszafogottságig csöndes, mégis mindvégig személyes és szubjektív. Valahogy így mesélhettek a régi öregek a messze földön velük megesett csudákról a tátott szájjal hallgató gyerekeknek…

   Kiss Ottó harmadik regénye, A másik ország veszteségekről szól. Mozik Karcsi a szülei után a gyerekkori szerelmét, majd a fölnevelő nagyszülőket veszíti el sorban, ám A másik ország arról is szól, amit nem lehet elveszíteni, ami bennünk van, csak elő kell kotornunk magunkból, mert akkor sem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy

 Kiss Ottó harmadik regénye a hazatalálásról szól.

   Végezetül egészen bizonyos, hogy a jól fejünkbe vésődött könyv olyan mű, amibe lehet kapaszkodni, „mint isten száradó fűszálába”. Melankóliája ellenére (vagy azzal együtt) vigasztaló, nyugtató könyv a hiányról, a veszteségről, a veszteség utáni életről, a sorsról, a reményről, az otthonról. Teletölti az olvasót, akár poharat a jó bor…

 

Kiss Ottó: A másik ország. Palatinus Kiadó, Budapest, 2011.

 

Bene Zoltán

Kommentek elrejtése, megjelenítése