LEÜTÉS 6. – KŐTOJÁS – Mányoki Endre tárcanovellája

Doktor Mauyori Euobe belerúgott egy kőbe, és elesett. Holott kavics sem volt sehol. Arccal feküdt a földnek, fájt a válla és merő vér volt az orra. Hideg volt mindenütt. Hideg nyugalom. Mauyori, az özépeletai atomredaktor fagyni készült.

Három éve írtam. Nem jelent meg sehol. Csak a doktornőnek küldtem el, bizonyítékul: élek. Később elveszett.

Tett egy kósza kísérletet, hátha meg tudná tapogatni magát, rajta van-e az átázott mundérja, de csak a meztelen hátát érte el. „Útjelző karóként végzem, mint a társaim…”, és megpróbálta kiásni magát a hóból. Kapart a két kezével, egyik oldalán mélyebb árkot: abba majd belefordul, a hátára dől, s legalább látja az eget. A világot. A holtakat, akik átázott mundérban vonulnak el mellette, s csak idő kérdése, mikor esnek el egy kőben, a hómezőn, ahol kavics sem akad.

Két évig a nyomát se leltem. Eltűnt abban a nagy könyvtárban, aminek az ajtaját belülről magamra zártam.
 
Kegyetlen hideg marta, s még csak nem is volt meztelen. Hó se volt sehol, csak valami homály és lábak. „Talán asztal, talán szék”, gondolta, ha képes lett volna gondolkodni. Fönt pedig, ahol a világot sejtette, egy hatalmas kő ingott valami peremen. Ennyi volt a világ. Sűrű homály, hideg, lábak és egy perem, rajta a botladozó kővel.

Tavaly véletlenül előkerült. Régi cd-ket rámolgattam, és ennek a dobozán nem volt felirat. Csak ez az egyetlen szöveg volt rámásolva. Cím nélkül.
 
„Fölállhatnék, ha lenne mibe kapaszkodni” – ezt is csak úgy tudta. De azt nem, hogy hallaná-e valaki, ha nagyon közel hajolna az arcához. Fölnyúlt a kő felé, de az hamarabb segített: leesett a mellére, majd komótosan a hasára fordult. Így pihentek. Mauyori megfogta az óriási tojást és simogatta. Jó meleg volt, bár lehet, hogy csak langyos. „Na, gyere”, mondta, és erősen megmarkolta, „mégis csak könnyebb fölállni, ha van mibe kapaszkodni.”

Kőtojás - akkor adtam neki ezt a titulust. Elküldtem az író barátomnak, hogy itt akadtam el, innen nem tudom folytatni.

És akkor fölállt az atomredaktor. Ott állt, ahol ismerős volt minden, mégis idegen. Hosszú, fényes folyosó húzódott előtte. „Valami van a végén. Valaminek kell lennie a végén…”, ezt már hallotta valóban, ez már beszéd volt, hangok sora, szavak. Rezgések, talán csak odabent. De már volt odabent, és voltak szavak. És rezgések. Remegés, ami megnyugtatta. Olyan volt, mint a félelem, vagy inkább kegyelem. „Meglehet, kivégeznek”, gondolta, és ez is jó volt: kivégezni csak azt lehet, aki él. „Tehát élek.” És elindult a kővel a folyosón, a kápráztató fényben, a vége felé.

Nem szoktam az óráimon magamról beszélni. Felolvasni pláne. Spórolni kell nagyon az idővel; egy szemeszter alig tucatnyi alkalom.

„Fölgyújtották a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.” Ezek már valódi szavak voltak. Mások szavai. A doktor ment a valószerűtlen folyosó valószerűtlen világosságában, és tudta: folyosó, fény, megy, kőtojás. Nehéz volt az ölében tartani, félni kellett, hogy kicsúszik a tenyeréből, de ő, bár érezte a súlyt, nem aggódott, hogy leejti. Kapaszkodott belé, és lépegetett lassan. És valóban: volt az útnak vége, és ott, az út végén egy hatalmas, fehér ajtó várta. Olyan magas, hogy a teteje beleolvadt a ragyogásba. Kilincset keresett az atomredaktor, és látta is, fönt. „Talán el tudnám érni”, mondta, „ha lábujjhegyre állnék.” De akkor le kellene tennie a követ. És ha leteszi, ki tudja, fölemelheti-e újra. Inkább fogta, és nézett fölfelé.

Egyszer tettem kivételt a tizennyolc év alatt. Júniusban, búcsúként, mindenki hozott valami személyes ajándékot. Verset, firkafüzetet, csecsebecsét.  Én a Kőtojást vittem.

„A Halottak Városa” – ez robbant, mint a bomba. Ez végképp kívülről jött, a világból, amit mérhetetlen idők óta keresett. A hómezők óta, a széklábak óta, a peremen ingadozó hatalmas kő óta. Az egész úton, végig a folyosón, a valószerűtlen fényességben. „Csak a lépcső hiányzik, ami sehova sem vezet. Meg a labirintus.” Bár erről nem volt meggyőződve. „Létezik egyenes labirintus?”, faggatta magát Mauyori, de válasz helyett az útra gondolt. A Gangesztől idáig, kínok és szenvedések közepette, midőn elveszített mindent és mindenkit, hogy egyedül érjen el a jelentéktelen kis folyóhoz, melyben végre olthatta a szomját. A barlangig, amit szorosan kitöltött a teste, és az ájulásig, amiről nem tudta, mióta és meddig tartott.

A Kőtojást vittem, de nem azt olvastam föl. Csak amikor túl hosszú lett a csönd, akkor szedtem elő a zsebemből. De végül nem küldtem el senkinek levélben.

„Trogloditák”, ez a szó jutott az eszébe, és rögtön a többi odúlakó, akik körülötte hevertek, ki üregben, ki a homokba vájtan. „Ittam a folyóból. Az örökkévalóság vizéből”, döbbent rá a vágyott és roppant, borzalmas valóságra. „Halhatatlan vagyok. A trogloditák halhatatlanok. Troglodita vagyok.” Ha kijut a Holtak Városából, visszamegy majd a barlangjába, vagy magára húzza a homokot. Így él majd, örökké.

Most azonban nekem jött levél. Nem fért a ládarésbe, fölhozta hát a postás a dobozkát. Ragasztott papundekli, alig fér rá a címzés. A Feladó helyén: KŐTOJÁS.

„Nem kell ágaskodnom a kilincsért, mert nem kell bemennem az ajtón. Úgysem halhatok meg.” Ezt fennen mondta, ám a diadal hiányzott a hangja tónusából. „De legalább nem kell leraknom a tojást.” Doktor Mauyori teste izzott, akár a szüntelen napfényben hevülő kövek odakint. Megfordult, hogy elinduljon visszafelé a labirintus fénylő egyenesén. Vissza a homályba, a hómezőre, ahol a halott bajtársak meredeznek, lábbal az égbolt felé. A széklábak közé, ahonnan a világot próbálta megpillantani. Hogy visszarakja a hatalmas kőtojást a valóság peremére: ingadozzon az idők végezetéig a feje fölött.

Szét kellett vágnom a dobozt, hogy láthassam: a kartonágyban hogy szorong, gubbaszt, s hunyorog a fényre a bibircsókos, rücskös, csillámló kőtojás.

A kő kihűlt, észre sem vette. Fagyosan tapadt a tenyeréhez. „Sietni kell”, suttogta a doktor oly hangosan, hogy beleremegett. És topogott, és araszolt, cipelte a tojást és vonszolta magát az előszoba neonvilágában. „Most a vécéig, oké, ez már a spájzajtó.” Aztán a fogast is elérte, jobbra a bejárattal. „Küszöb, vigyázni!”, de végül a konyhába is átért. Már csak néhány lépés, egy ajtó, egy fordulat, és a jéghideg követ leejtette az ágya közepére. „Megjöttünk. Most már nem lesz semmi baj.”

"Az alkotás istenbizonyíték" - mondta tegnap egy festőlányka; éppen Borgesről beszélgettünk. S folytatta, csöndben: "akármilyen esendő, a teremtést próbálgatja..."

Kicibálta a pokrócot s a paplant a roppant kavics alól, melléje bújt, és fülig húzta a takarókat. „Ne félj! Most már nem lesz semmi baj”, mondta volna doktor Mauyori Euobe, az atomredaktor, ha addigra el nem hagyják a szavak.