Hosszúalvó, messzejáró – Tóth Krisztina estje Veszprémben

Helyszíni

Egy kánonképző, sokat szereplő alkotóval csinálni beszélgetős estet (ráadásul két kötet megjelenése között félúton): lauf és rizikó egyszerre. A kettősség emeli a téteket – ha siker: dupla siker. – Tóth Krisztina estje Veszprémben.

 

 

Hosszúalvó, messzejáró

 

Egy kánonképző, sokat szereplő alkotóval csinálni beszélgetős estet (ráadásul két kötet megjelenése között félúton): lauf és rizikó egyszerre. A beérkezettség, népszerűség megágyaz a produkcióknak, tömeges érdeklődést generál, ennyiben lehetőség. Miközben a szakmai figyelem fókuszában eltöltött sok év azt is jelenti, hogy az alkotónak már kész és publikus a teljes képe, ismerjük a történeteit, a gesztusait, bemutatása nem magától értetődően egyszeri, ismételhetetlen, és ebben az értelemben a vállalkozás kockázatos. A kettősség emeli a téteket - ha siker: dupla siker. - Tóth Krisztina estje Veszprémben.

 

Tóth Krisztina október 26-i estje a veszprémi Városi Művelődési Központ és Könyvtár aulájában visz mindent. A vendég szerethető nyíltsága, és a moderátor Csapody Kinga egyszerű személyessége ideális kombináció.
Nem pódiumos előadás, vagy legalábbis nem úgy, ahogy (amilyennek) az irodalmi rendezvényeket ismerjük. Itt két barátnő beszélget keresetlenül, lazán - életről, családról, élményekről, érzelmekről, narancslevet kortyolgatnak hozzá. Ebbe a személyes konverzációba látunk bele mi, nézők (több mint hatvanan), és Csapody profizmusára jellemző, hogy a látszólag céltalan, kvázi kávéházi társalgás végére mintegy észrevétlenül kapunk tablót Tóth Kriszta költészetéről, aktuális művészi törekvéseiről, terveiről, megszórva rengeteg olyan aprósággal, amiket azok is ritkán hallhattak, akik rendszeresen járnak a kedvelt költő fellépéseire.

Három témát emelek ki, amelyekkel (így) még nem találkoztam Tóth Kriszta-esten.
A pályakezdés nosztalgikus felelevenítése után (az első versét a legendás Ifjúsági Magazin hozta 1985-ben; az Árnyékember az első olyan kötete, amit ő is szeret), a moderátor megemlíti, hogy az irodalmi csak az egyik, de nem egyetlen útja volt Tóth Kriszta művészi karrierjének, a költői tevékenység mellett sikeres iparművésszé vált, ólomüvegei keresett alkotások ma is. (Amint a téma szóba kerül, háttérként diashow indul, projektor vetíti gyöngyvászonra a Tóth-üvegekről készült műtárgyfotókat, alá halk, a beszélgetést el nem nyomó zene keverve.) A vendég mesél az iparművészet gondolkodásmódjáról, a tervezés és a kivitelezés különbségéről, arról a fajta alkotásról, aminek a produktuma (szemben az irodalommal) tapintható, látható, amihez izomerő kell, külső mozgás, nem elég a szellemi tartalom. Végig jelen időben beszél erről a munkáról, de mintha átütne a borításon, hogy az ólomüveg-készítés inkább a múlt része. Jókedvű felidézése valaminek, amit tartani már nem nagyon bír, elengedni még nem akarja.

Könnyeden és érdekesen beszélgetnek a költői-írói műhely hétköznapi küzdelmeiről, arról, hogyan lesz egy ötletből üzenet, hogyan keres magának formát az alakuló tartalom, miből lesz vers, miből próza, milyen szituációkat, karaktereket, nyelvi fragmenteket lehet gyűjteni egyszerű élethelyzetekben. Tóth Kriszta erős szociális érzékenységről tanúskodó munkái kerülnek szóba, a hajléktalanok szerepeltetése, a támadóan megbélyegző magatartások ábrázolása, majd a moderátor arra tereli a szót, hogy miként fogadják a vendég témáit, és egyáltalán, a művészetét külföldön. Sokat fordított, a világban sokfelé utazó szerző. Indiai, kínai, japán fellépésekről számol be, a kultúrák közötti olyan különbségekről, amelyek alapvetően befolyásolják a művek befogadását. Hogy Japánban egyáltalán nem értik az iróniát, az ilyen típusú absztrakciónak ott nincs hagyománya, vigyázni is kell, mert minden szó szerint értődik, és nem nevetnek. Hogy Kínában, ahol egy komor történetet olvasott fel (fordították), ott viszont nevettek nagyon, azt meg ő nem értette, semmi vicces nem volt abban a szövegben, arra gondolt, elkevertek valamit, másik írása megy kínaiul, nem az, amit ő eredetiben előad. Utólag magyarázták el neki, hogy ha Kínában valami tabutémát szokatlan nyíltsággal ábrázolnak pódiumon, még ha tragikus is, azon mindig nevetnek. Nem kinevetik, hanem a megrendülésük oldódik ki így - ott ez a szokás.

Csapody Kinga a beszélgetés egy pontján felveti a nőirodalom, a női szerepvállalás tematizálásának kérdését, sőt, direkt módon (bár szerzők nevének említése nélkül) behúzza a társalgásba a népszerű szingli-irodalmat, olyan kommunikáció-szituációt teremtve, hogy a vendégnek valahogyan állást kelljen foglalnia a nőirodalom kérdésében. Két választ is kapunk, mindkettő átgondolt, differenciált, szimpatikus. Tóth Kriszta elmondja, hogy az alkotás meg az egész irodalom szempontjából a nőség, a nemiség másodlagos, az irodalom tárgya az emberi természet, nem feltétlenül érzi szükségesnek  ilyen kérdések beleírását a szövegekbe, a szerző nemének hangsúlyozását, más érdekli, a nőségről meg így: "Eljönnek egy  felolvasóestre, rám néznek, és előbb-utóbb csak rájönnek, hogy az vagyok". A szingli-irodalomról azt mondja, semmi baja vele, ő is dolgozik magazinoknak, szereti is csinálni, mert kihívás. Az a meggyőződése, hogy az olvasói érdeklődés nem egyetlen torta, attól, hogy a bestseller-írók annyi könyvet eladnak, neki nem lesz kisebb a olvasótábora,  meg nem is verseny ez, örül a lányok sikerének - és itt lezárja a témát. Okosan, ügyesen, úgy vállal közösséget, hogy közben azért határozottan megkülönbözteti magát.

Szóba kerülnek az egyes kötetek, a költői korszakok, a gyerekköltészet, a prózaírói szerepvállalás motivációi, az anyaság és a művészet egymásra hatásának kérdése, illetve (nyilvánosan most először) Tóth Kriszta beszámol készülő, jövő júniusi megjelenéssel tervezett prózakötetéről, amelyben az emberi testrészekről szóló egy-egy történet olvasható majd (egy napilapnak készített sorozatból nőtt ki a könyv koncepciója). Amikor pedig Csapody Kinga szembesíti vendégét azzal a korábbi nyilatkozatával, hogy akkor fog regényt írni, ha majd nem a legózás szervezi a napjait, Tóth Kriszta azt válaszolja, hogy Marci már simán legózik egyedül. Ezt vehetjük ígéretnek is.

Három olvasás színesíti a beszélgetést. Egy Örkény-átirat és az egyik testrészes próza mellett Tóth Kriszta új nagyverset mutat. Hosszúalvó, ez a címe. Szomorkás, mint a Futrinka utca, hullámzik, mint az Altató, költészetének legizgalmasabb hagyományait ötvözi. Kicsit fojtott, víz alól szól, ahogy az Árnyékember versei - attól annyira szép. Meg is áll tőle a levegő. A moderátor hagyja hatni a szöveget, aztán oldásként bevonja a közönséget az estbe, ezzel zárul, derűsen, a nézőtérről kérdezgetve. Illetve nem ezzel. Hanem, hogy sietés haza, férj, gyerek. Egy nagyon ismert zenész (régi barát) hozta, viszi, autóval. Nevetünk. Tóth Kriszta már akkora költő, hogy a sofőrje is rocksztár. Meg is érdemli.

 

Fotók és tudósítás: Szabó Tibor Benjámin

 

 

Kapcsolódó: Tóth Krisztina elmondja három versét

 

Kommentek elrejtése, megjelenítése