Emiatt nincs minek idegeskednie a nagymamának. A nagymamák ilyenek. Mindig idegeskednek. Mondjuk azért is, ha kifut a tej. Az ténylegesen baj, mert alig marad belőle, én pedig igencsak szeretem a tejet, és akkor éhes maradok. Ezt értem, de a Duna-csatornát, azt nem.

Jelige: Könyv

Az elrejtett könyv

Nagyapa valamilyen könyvet dugdos a szertárban a szekusok elől. Azt nem tudom, hogy mi a címe, mert egy zsákvászon borítóban lapul, amelyen azt írja, hogy Dohány. Nem tudom, miért kell egy könyvet dugdosni, nekem a tanító néni azt mondta, hogy a könyvben tudás van, a tudás meg hatalom. Lehet, hogy a nagypapának nem szabad hatalomra szert tennie, mert akkor elvenné a szekusoktól? Akkor meg engem miért tanítanak könyvekből? Azt is hallottam, hogy a népnek hatalma van, de ebből semmit sem értettem, főleg azért nem, mert a mesében is a királyok, császárok egyedül vezetnek egy egész országot, és mégsincs belőle baj. A nagypapa egyszer mesélte, hogy a románok elkergették a saját királyukat. Érdekes, pedig a mesében soha egyetlen királyt sem kergettek el, ott csak a sárkányokat kergetik el, mert rosszak, s ezért meg is ölik őket.
Lehet, hogy a nagypapa könyve nem is olyan, mint az én olvasókönyvem. Kötve hiszem, hogy lenne benne Ceauşescu fénykép.
– Ha én nagy leszek, nekem is ott lesz a fényképem az olvasókönyvben? – kérdeztem egy napon nagypapától, de ő csak nevetett.
– Butaságokat beszélsz, kisunokám!
De Rózsa néni miért csókolja meg minden este a keresztet a fészerben? Nem értem ezeket a felnőtteket, a nagypapa a szertárba jár könyvet olvasni és mindenkinek azt mondja, hogy nyugalmazott iskolaszolgának kijár a viszontlátás joga. Rózsa néni meg a fészerben ügyködik, a múltkor is azt hazudta a milicistának, hogy szeretője van, nem tagadja, úgyis mindenki tudja, hogy soha nem ment férjhez, hát ennyi már kijár neki. Ezek szerint az Isten olyan, mint egy szerető. A milicisták csak nevetnek az egészen, de én mondom, Rózsa néni gyermekesen viselkedik. Nekem is van egy babám, azt én is a fészerben tartom, de egy játékbaba, az más.
– Amióta itt van ez a Rózsa, sok bajunk van! – házsártoskodott nagymama.
Rózsa néni a nagypapa testvére, hajadon. Azt mondják arra a nőre, aki nem ment férjhez. De ő már eltöltötte a hetvenet. Akkor vénlány. Ezt mondja nagymama, amikor haragszik rá, mert miatta állandóan itt vannak a milicisták.
Egyik este elvették a villanyt és nem tudtam leírni a házi feladatomat. Olyan fekete sötét volt, mint a szurok, ami a cipőmbe ragadt. Csak a fészerben volt világosság. Aztán ebből lett a baj. Nagymama összeveszett Rózsa nénivel. Azt mondta, hogy ő csak a nagypapát félti, mert a végén még elviszik a Duna-csatornához, és onnan nem jött vissza senki.
Másnap a Dunáról tanultunk. Épp arról. A tanító néni mutatta, hogy van egy vastag, kék színű vonal a falon, és az lenne a Duna. Vicces! Ha én rajzolok egy kék vonalat, akkor az lesz az Irma pataka. De mégsem jó, mert az Irma pataka minden augusztusban kiszárad, akkor nem is igazi patak, csak az a neve. Akkor meg nem is kell vonalat rajzolni. De én egyszer lerajzoltam, és pont olyan vastag vonalat húztam, mint az a patak. Akkor a Duna nem is lehet olyan széles meg mély. Az sem igaz, hogy hosszú, mert a kályhánál kezdődik, és az ablaknál ér véget. Emiatt nincs minek idegeskednie a nagymamának. A nagymamák ilyenek. Mindig idegeskednek. Mondjuk azért is, ha kifut a tej. Az ténylegesen baj, mert alig marad belőle, én pedig igencsak szeretem a tejet, és akkor éhes maradok. Ezt értem, de a Duna-csatornát, azt nem.
Józsika, az osztálytársam, kapott egy tízest, mert megmutatta, hogy hol folyik a Duna. Józsika nem is olyan jó tanuló. A szorzótáblát sem tudja, de ez a Duna igencsak a hasznára vált, mert az anyukája még meg is csókolta örömében a tízes láttán. De a nagypapát ezzel szokták ijesztgetni. Butaság.
Nagyapa egy ideje nem jár a szertárba. Fogadok, hogy a könyv már a fészerben lapul. Szerintem a nagyapa igencsak megijedhetett a Dunától, mert még a könyvet is elvitte az iskola szertárjából. Meg tudom érteni, hogy miért mindenki ide, a fészerbe rejtegeti a fontos tárgyait. Ez egy kitűnő hely. Én is ide jövök, ha nem akarom hallgatni, hogy hogyan veszekedik nagymama Rózsa nénivel. A minap megint azt vetette a szemére, hogy gyertyát gyújtott a fészerben, hogy még a végén felgyújtja a fészert, a pajtát, a gabonást, meg az egész házat. Rózsa néni sem volt rest, azt mondta, hogy a pajta úgyis csak arra való, hogy a szél útja közben megpihenjen, a gabonásért meg nem kár, mert onnan az egerek is sírva jönnek ki.
Erre nagymama elkezdett keservesen zokogni, és egész nap nem beszélt senkivel. Még velem sem. Ezek szerint nagy baj van, mert ha Rózsa néni és nagymama összekapnak, akkor mindig hozzám jönnek megvigasztalódni, és ilyenkor babusgatnak, a kedvemben járnak, csakhogy ne keljen egymással beszélniük.
Most már sejtem, hogy miért sírt nagymama. A nagypapa elmesélte.
– Régebb tele volt a gabonás búzával, kukoricával, árpával, mert nagyon régen, amikor te még meg sem születtél, és én olyan fiatal voltam, mint édesapád, akkor sok földünk volt, és azon még szolgalegények is dolgoztak, az egyik épp Józsikának volt a nagyapja. Amiután a termést betakarítottuk, mind bevittük a gabonásba, és onnan etettük a teheneket, az ökröket, a lovakat és a juhokat.
Egy nap jöttek a hivatalból, hogy kérdezzék meg, hány állatunk van.
– Tíz tyúk, három réce – fukarkodott a szavakkal nagypapa.
A negyediket, a töltenivalót, letagadta, mert azt úgyis levágjuk.
– Akkor hova lettek az állatok és a földek? – kíváncsiskodtam.
– Elvette az állam – szólt búsan nagytata.
Az állam. Az nem tudom, hogy mi, még nem tanultuk, de különben sem hiszem, hogy tanuljuk, mert ilyen szörnyű állatokról a tanító néni nem szokott beszélni. Szegény nagymama! Ha egyszer arra ébredne, hogy visszaadják a földeket, és a tehenek, az ökrök, a lovak, a juhok és a báránykák mind hazajönnek! Pedig én azt szeretném, mert akkor Rózsa néninek is beállna a szája.
A szekusok jólöltözött rossz emberek, akik egész nap csak sétálnak az ember nyomában, szóba elegyednek vele, kedves arcot vágnak, és ügyesen kitudakolnak olyan titkokat, hogy mondjuk, főz-e pálinkát, s ha igen, ma iszik egyet az egészségére, másnap meg beviszi. Ezt arra mondják, akit elvernek. Biztos azért, hogy a gyermekek ne tudják meg, hogy a felnőttek is verekednek. Pedig a gyermekek is szoktak, de az csak olyan játék. Mi hamar kibékülünk, főleg, ha a tanító néni is közénk áll. Ha a nagypapát is bevinnék, akkor szólnék a tanító néninek, és akkor biztos nem lenne semmi baja.
Mi nem főzünk pálinkát, mert nagytata utálja a részeg embereket:
–    Hozzánk aztán ne járjon Csattos, Pista meg Füstös!
Ő a szegény emberről nem húzza le a bőrt, még ha iszákos is.
Tegnap volt nálunk egy bácsi, igencsak jólöltözött volt, és állandóan a tanító néni nyomában volt. Azt mondták, hogy ő a tanfelügyelő. Nem értem, hogy mi a különbség a szekus és a tanfelügyelő között, mert ez a bácsi is azt kérdezte, hogy melyik háznál főznek jó szilvapálinkát, mert ő azt igencsak szereti. Másnap a jólöltözött bácsi sokat dícsérte a tanító nénit. Ezek szerint csak volt valamerre szilvapálikát inni.
A szüleim a gyárban dolgoznak. Apukám mérnök, anyukám lakatos. Minden reggel ötkor kelnek, és délután hatkor jönnek haza a városból. Télen egy kicsit nehezebb, akkor hideg van, csúszik az út, az autóbusz útközben sokszor elromlik, és olyankor meg kell lökni. Ezért azt rajzoltam, hogy az a sok utas hátára veszi az autóbuszt, és felviszi a dombra, ott meg beleülnek, és az autóbusz egy szempillantás alatt becsúszik velük a völgybe. A tanító néninek nem tetszett. Szerintem a szekus bácsiknak kellett volna megmutatni, hadd nevessenek, ne vágjanak olyan komor arcot.
Apát és anyát nagyon szeretem, néha hoznak fehér kenyeret a városból, mert Vilma néninél az üzletben csak rosszízű, fekete kenyér van. De egy nap nem jöttek haza. Egész délután sorban kellett állnom kenyérért, így alig volt időm leírni a házi feladatomat. Amikor hazaértem, nagytata ült a leégett fészer helyén, és nézte a holdat. Rózsa néni esküdözött, hogy a fészer már égett, amikor hazaért. Nagymama sírt, hogy nem hogy az a büdös fészer odalett, de a leánya és a veje is odavannak. Biztos bevitték őket. Akkor szólok a tanító néninek, de ő ilyenkor alszik, és nem szereti, ha felébresztik, egyszer azt mesélte. Csakhogy nem engednek ki, és én egyedül nem tudom hazahozni aput és anyut a városból. Kell oda a tanító néni is, meg Józsi is, mert ő jó kemény gyerek, az még azzal a nagy darab Bandival is kikezd, aki bejár a kocsmába.
Késő este megjöttek a szekusok, és keresték a gyújtogatókat. Rózsa néni esküdözött, nagymamának nem volt ideje szitkozódni, nekem meg az a könyv járt az eszemben, amit a nagypapa elrejtett. Az már biztos nincs. Pedig abban valami nagy titok lehetett. Az is lehet, hogy ha azt a titkot tudnám, hazahozhatnám aput és anyut. Amikor egymagamban keseregtem, akkor odajött nagypapa:
–    Nesze, ne bőgj! – és odanyújtotta a játékbabámat, hogy megvigasztaljon.
Érdekes, mikor volt ideje nagytatának kimenteni a játékbabámat a tűzből?
Apa és anya másnap sem jött haza. Én elindultam volna egyes-egyedül, de nem hiszem, hogy hamar odaértem volna. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor még két éjszakát és két nappalt vártunk rájuk. Addigra jött a hír, hogy forradalom van.
Ezt nem tudom, hogy mi az.
–    Vége a diktatúrának! – kiáltott fel nagypapa.
Ez annyit jelent, hogy lesz fehér kenyér a mi boltunkban is, és nem kell érte sorban állni. Csakhogy anya és apa sehol. A tanító néni keservesen sírt, hogy meghalt az unokatestvére, aki a bútorgyárban dolgozott, ő is kint volt a téren, lelőtték. A holttestét meg nem adták ki a hullaházból. Biztos sárkányfajzat volt, azokat szokták megölni. A tanító néni egész nap csak ült és sírt, dél körül meg hazaengedte az osztályt. Ilyent nem szokott tenni. Akkor tényleg baj van. Nagypa fel-alá járkált. Nem mert telefonálni, mert lehallgatják, ami azt jelenti, hogy nemcsak az hallja a beszélgetést, aki a te ismerősöd, akivel te szeretsz beszélgetni, hanem az is, akit nem ismersz, és nem is szeretnél vele beszélgetni.
A faluban csak egy telefon van, az is a kollektívelnöknél, aztán oda nem szívesen megy senki telefonálni, mert a kollektívelnök itt az Atyaúristen, pedig csak négy elemije van. Nekem még csak három van, az sem teljesen, de ha négy lesz, akkor sem megyek kollektívelnöknek, mert azt nem szeretik az emberek, csak úgy tesznek mintha szeretnék.
Egész nap apura meg anyura vártunk. Azt mondták, hogy a tévében lehet látni, hogy forradalom van. A tévé olyan dobozféle, amiben lehet látni, hogy ki hol jár és mit csinál. Én sem láttam még soha, de nem is hiszem el, mert apu és anyu ketten úgysem férnek el egy dobozban. Meg aztán tévéje is csak Dénes bának van.
–    Dénes bá most ideges, mert megbukik a rendszer – szikrázott a nagypapa szeme.
Ez valami olyasmi, hogy ezután az országot másképp vezetik, hogy nem egyvalaki mondja meg, mit kell tenni, hanem előbb megbeszélik többen, hogy hogyan lenne jó, és csak akkor cselekednek. Akkor meg nagymama és Rózsa néni is kénytelen lesz megbeszélni egymással, hogy mi legyen az ebéd. Főleg azért, mert most lesz mit főzni, visszaadják a földeket. A rendszerváltás a nagytata szerint még azt is jelenti, hogy nem lehet valakit csak úgy hamis váddal elzárni, megverni és felkötni.
–    Fogadok, hogy reggelre Dénes elvtársból forradalmár lesz! – vesződött nagytata.
A dolog mégsem mehet olyan símán, mert apu és anyu még mindig nem jött haza. A tanító néni is volt nálunk, a nagymama megkínálta málnaszörppel, ő meg siratta az unokatestvérét.
–    Most mit ér, ha jó világ lesz, ha nekem nincs senkim? Olyan volt ő, mintha a testvérem lett volna – szipogott.
Délután harangoztak a halottért, most már szabad volt, de a tanító néni nem ment tőlünk haza, csak ült és nyöszörgött. Rózsa néni meg kezdte a szöveget a Jézus Krisztussal, aki úgy látszik, mindig akkor jön be a képbe, amikor az emberek nagy bajban vannak. Rózsa néni azt mondta nekem, hogy én is imádkozzak, hátha hazajön apu meg anyu, de én még ilyent nem tettem, én még nem beszélgettem senki olyannal, akit nem látok, és aki nem válaszol nekem. Mondta Rózsa néni, hogy Jézus Krisztus az élő Isten fia, de ilyenkor mindig a milicisták jutottak az eszembe, akik a hasukat fogták, úgy nevettek.
Nagy sokára anyu és apu hazajött. Szerintem lehet valami abban az élő istenes dologban. Kár, hogy nem hallgattam Rózsa nénire, akkor biztos hamarabb hazajöttek volna. Nagyon komolyak voltak.
–    Lelőtték a kutyát! A tömegbe lövetett, ezt érdemli! Sosem hittem volna, hogy vége lesz! – hitetlenkedett apa.
– Most lesz minden, villany, hús, kenyér, föld, állat! – örvendezett anya.
Az iskolában Ceauşescu képét a szemétbe dobtuk. Még akkor is vigyorgott. Szerintem jó élete lehetett. A kép helyére meg felraktuk a szorzótáblát, hátha Józsika megtanulja egyszer s mindenkorra.
A doktor is benézett hozzánk. Elég furcsa ruha volt rajta.
– Külföldi cucc – hencegett –, jó világ lesz! Ceauşescu beteg volt, de ezt senki sem merte neki megmondani, mert akkor kivégezték volna. Nárcisztikus személyiségzavara volt, mert mindenkit megalázott, mindenkinél nagyobbra tartotta magát, mindenkitől elvárta, hogy csodálja és dícsérje őt, de ő senkit sem szeretett, csak saját magát.
Szerintem Ceauşescu azért űzte el az Úristent, mert – ahogy Rózsa néni mondja – Isten szerette a világot, de ő nem. Szerintem nagypapa a Bibliát rejtette el a fészerben, mert Rózsa néni a Jézus Krisztushoz imádkozott, a Biblia pedig Jézus Krisztusról szól.
– A Biblia a könyvek könyve – magyarázta a pap bácsi. Ezek szerint az olvasókönyvem szóba sem jöhet.
A pap bácsit a forradalom után engedték haza a tömlöcből, azért zárták oda, mert a Bibliát olvasta. Nagyon sovány volt, amikor hazajött, alig húzta a lábát.
– Úgy néz ki, mint egy penészvirág – sajnálkozott nagymama.
– Még egy délutánt kellett volna várni, nem kellett volna felégetni a fészert, estére úgyis megjött a rendszerváltás – korholta a pap bácsi nagypapát.
Nagypapa valamit dünnyögött az orra alatt, és ebből azt értettem meg, hogy félt, mint mondjuk Józsika, aki retteg attól, hogy négyest kap.
Nagymama is kibékült Rózsa nénivel, aki most már minden vasárnap felmegy abba a dombon levő nagy házba imádkozni, mert állítólag ott az Isten lakik, csak eddig nem volt otthon. Őt is kilakoltatták, mint a báróékat, akik most jöttek haza Németországból, és követelik vissza az egész Állami Gazdaságot. Elég rámenősek lehetnek, mert azóta Dénes bá is jár templomba. Rózsa néni vallásos asszony létére azt mondta, hogy az ilyeneket le kell köpni.
Én csak annak örvendek, hogy a nagymama most boldog, mert visszaadták a földeket és most nekünk is van tehenünk meg lovunk, és juhaink is vannak. Én is megnéztem a földeket, mesésen szép helyen vannak. Nekem az tetszik, amelyik az Irma pataka mellett van, amelyik mostanában nem szárad ki, és hatalmas, égig érő fűzfák vannak a partján. Van egy másik egészen a domb tetején, egy fél napot mész, ameddig feljutsz oda, de ha kibírod, akkor onnan látni hét falu határát. Azt meséli a nagypapa, hogy sok száz évvel ezelőtt ott volt egy hatalmas várkastély, abban lakott egy főúr, az övé volt a hét falu. Kár, hogy már meghalt, mert szívesen megmutattam volna, hogy itt milyen boldogok lettek az emberek, csak egyet nem árulnak el, hogy minek kellett ehhez forradalom.